A tekintetek mestere

El Greco a Szépművészeti Múzeumban

A torzításig túlzó, lelkesült, misztikus, mondhatni renitens festészet El Greco munkássága. Illeszkedik, és mégis ne­hezen illeszthető korának festészetébe, ezért megítélése is végletek között mo­zog: hol őrült különcnek, hol a művei­vel századokat megelőlegező zseninek tartották, vagy hogy e két szélsőséges vélemény helyett tudós magyarázatot adjanak látásmódja egyediségére, stí­lusát szembetegséggel magyarázták, mintha a művek egy testi eltérés tü­netei lennének.

El kellett érkeznie a festészet modern kor­szakának, hogy a merész különállást, a stiláris jegyek erős karakterisztikumát követendőnek tartsák. Olyan művésze­ti mozgalmak és alkotók merítettek ezután El Greco mun­kásságából, mint a német expresszionisták vagy Cézanne és Picasso. A XX. század művészei egyszerre önmaguk eredeti­ségre törekvésének előfutárát kezdték látni a festészetében, olyasvalakit, aki az ábrázolás erejét a formai jegyek merész átalakításával közvetíti.

A Szépművészeti Múzeum október vége óta látogatható kiállítása az életművet átfogón igyekszik bemutatni, s ehhez kiváló alapot szolgáltatnak a Régi Képtár birtokában levő El Greco-művek. A válogatás jelenleg nem koncentrál arra, hogy milyen jelentős volt a modernizmus öneszmélésében az a tevékenység, amelyet El Greco képeinek elfogadtatá­sával kapcsolatban a magyarországi kollekció megterem­tői, különösen Nemes Marcell folytatott. (ezt az El Grecótól Rippl-Rónaiig című kiállítás tette meg 2011-ben), de az is tény, hogy egy ilyen nagyszabású tárlat a külföldről érkező darabok kontextusában mutatja csak be igazán a budapesti El Greco-képek értékét.

El Greco: Laokoón és fiai

A rendezés nagy hangsúlyt fektet az egyéni stílus kiala­kulásának és fejlődési ívének bemutatására, egészen a ve­lencei kolorizmushoz és manierizmushoz való igazodástól a kései művek feszültséggel telt forma- és színjátékáig. Fel­hívja a figyelmet arra a korlátozó erőre, amelyet a műfaji követelmények a stílustörekvéssel szemben gyakoroltak. Különösen szembeszökő itt a szentek arcképei és a tény­leges portrék közötti különbség, az utóbbi műcsoportra nézve az elvárások és a képi konvenciók szigorúbb betar­tásával. Számos mesterségbeli titokba engednek bepillan­tást a rendezők. Ilyenek a műhelygyakorlatot könnyebbé és eredményesebbé tevő ismételt beállítások és képtípusok, de az előképekre való utalás is, például az összefüggés Szent Sebestyén palenciai katedrálisból származó ábrázolása és a Laokoón-szoborcsoport főalakja között, vagy Michelan­gelo Bandini Pietàjának hatása El Greco képeire. Még iz­galmasabbá teszi a művek közötti áthallást az életmű utolsó szakaszához tartozó, Laokoón és fiai témát feldolgozó, Wa­shingtonból érkezett festmény: ennek esetében éppen a hí­res előképtől való határozott eltérés teremti meg az egyedi megfogalmazás lehetőségét. Igazi kuriózumként említhe­tő az a Greco széljegyzeteit tartalma­zó Vasari-kötet (A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete), amely a mester reneszánsz művészetre való rá­látásának és véleményalkotásának do­kumentuma.

A sok finom rendezői utalás egya­ránt kedvére tesz azoknak, akik első­sorban a művészettörténeti különle­gességek miatt látogatják a kiállítást, és azoknak is, akik a festő törékeny, földi világtól elszakadó alakjait akar­ják közelről szemügyre venni. A képe­ket szemlélve talán elelmélkedhetünk azon az egyáltalán nem egyszerű kér­désen, hogy vajon hogyan járult hoz­zá a spirituális hagyomány az indivi­duum újkori fejlődéséhez? Hiszen azt az egyéni kifejezéstárat, amelyet a mo­dern művészek El Greco képein felfe­deztek, problémás lenne kizárólag az ő belső folyamatainak rögzítéseként elkönyvelni, sokkal inkább az embe­ri lélek (modern pszichológiát meg­előző) vallásos értelmezéséből fakadt.

A kiállításon a Szépművészeti Mú­zeum új szerzeményeként szerepel El Greco Gonzaga Szent Alajost ábrázo­ló portréja, amelyet a MOL-Új Eu­rópa Alapítvány vásárolt meg, és helyezett tartós letétbe. Szép példája ez a kép az alkotó portréfestészetének, s ugyanakkor – műfajából eredően – el is tér azoktól a jellemzőktől, amelyeket a mester stílusával kapcsolatban emle­gettem.

Itt nem észleljük a manieriz­musnak azokat a jegyeit, amelyeket a festő a legtöbb képén olyan szabadon és kompromisszumokat nem ismerve alkalmazott: az aránytalanságig nyúj­tott alakokat, az ecsetvonássá foszló izomkötegeket, a színek élénk, feltű­nően kontrasztos játékát. Portréképein ezek helyett az arc kisugárzásán, a te­kintet meggyőző erején van a hangsúly. Grecónál az egykor élt személyek arca talán nem is az emlék őrzése végett néz vissza ránk, inkább azt a benyomást keltik, mintha szóba akarnának elegyedni velünk.

Alajos alakja gyermekkori vallásos el­köteleződése miatt példaképértékű. Nemesi előjogokkal rendelkező kor­társai életmódját látva tudatosan kö­telezte el magát nagyon fiatalon Isten­nek, s talán ennek a fogadalomnak az ismeretében készült a festmény.

Gre­co nem tudhatta, milyen ember válik e fiatalból, mi azonban ismerjük a tör­ténetét, s megdöbbenve látjuk, hogy a festő jellemzése beigazolódott.

Ala­jos felnőtt ifjúként az elsőszülöttségi jogáról lemondva választotta a jezsui­ta rend kötelékét, majd belépése után hat évvel pestises betegeket ápolva kap­ta el maga is a kórt, így nagyon fiata­lon, mindössze huszonhárom évesen, egy másokért élő életet beteljesítve halt meg. A festményen komoly, elmélyült az arca, szuggesztív tekintete egy pil­lanatig sem hagy kétséget afelől, hogy megfontolt, a belső világára figyelmes fiatal néz vissza ránk. A fiú előtt egy könyv, feltételezhetően a Biblia látható, egyik kezét az íráson támasztja, másik kezét magyarázó gesz­tussal emeli fel. Az európai portréfestészet szívesen használ olyan tárgyakat, amelyekkel egyértelműen jelzi az ábrázolt személy társadalmi státuszát. Ebben az esetben a ruházat a nemesi származás jele, a könyv pedig a műveltségé, s en­nyiben a művész megoldása tradicionális. A magyarázó kéz­mozdulat azonban mégis meglepő, hiszen ezzel a választással a festő nevelő szerepbe helyezi ifjú modelljét. A klasszikus ikonográfiában járatos néző számára ez a gesztus az írások magyarázatával a tizenkét éves Jézus a templomban jelenetet idézi fel, és kapcsolatot teremt a fiatal nemes és az ifjú Jézus személye között.

A szigorú fekete öltözet és a hasonlóan sötét háttér kont­rasztjában úgy világlik Alajos arca és keze, mint valami láto­más. A leginkább szuggesztív elem a képen mégis a szeme. Hatalmas, barna, csillogó szempár néz vissza ránk, a száj nem mozdul, de a szemek komolysága és az ifjú kezének intő mozdulata megállít. Mintha a tanítás nem pusztán az írások tartalmának ismeretére irányulna, hanem magára a végkifejletre, arra, hogy merre tart az életünk, és mennyire eltökélt döntés vezeti.


Megosztás