A teremtés szikrája

Egy kezdő kertész élményei

Három méter magasban állok egy rozoga létra tetején, fejlámpával a homlokomon, ágvágóval a kezemben, és egy évek óta nem gondozott barackfával viaskodom. Kedd este tizenegy óra van, és még nem vacsoráztam, nem tisztálkodtam, legalább egy óra, míg ágyba kerülök, pedig holnap kora reggel csörög az ébresztőórám, vár egy újabb munkanap, napokon belül nyomdába kell adni A Szív magazint. Nem ez volt a szabadidőm hasznos eltöltéséről alkotott vízióm, amikor nem is oly rég nagykörúti lakásunkban terveket szövögettünk feleségemmel a közös jövőnkről.

A megváltozott családi helyzetnek kö­szönhető, hogy a házvásárlás mosto­ha, de kalandos útjára léptünk. Az nem igazán volt kérdés, hogy kertes házra van szükségünk, hiszen tehénméretű kutyánkkal a napi három-öt séta a bel­városban sem nekünk, sem szegény jószágnak nem volt különösebben ki­kapcsoló, nem is beszélve arról, hogy küszöbön a családalapítás, és mivel volt szerencsém kertes házban felnőni, tud­tam, mennyit jelent, ha a tesókkal van hol rohangálni, és hogy az úttesten is focizhatunk a szomszéd gyerekekkel, mert autó csak elvétve zavarja meg a já­tékunkat.

Budapesten születtem, itt nőttem föl, a Feneketlen-tótól a Keleti pálya­udvarig húzott képzeletbeli vonal men­tén megannyi helyet tudnék említeni, melyhez kedves emlék fűz, a gimnázi­umban talán még szerelmes levelet is írtam a Gellért-hegyhez. Így nem iga­zán volt ínyemre, amikor egy népszerű ingatlanos adok-veszek oldal kereső­mezőjébe, a főváros általam preferált kerületei mellé elkezdtek bekerülni egyéb településnevek is: Budakeszi, Érd, Budaörs, Törökbálint, Biatorbágy, Üröm, Solymár, hogy a különböző Pi­lis kezdetű helységeket ne is említsem. Büszke lokálpatriótaként idegenül ha­tott, hogy az irányítószámom ne egyes­sel kezdődjön.

Nagyjából fél év és megannyi tüze­tesen megszemlélt ingatlan után be­letörődtem, hogy az igényeinknek és a pénztárcánknak is megfelelő házat kizárólag az agglomerációban találunk. Kissé gyerekes ragaszkodásom Buda­pesthez minden megnézett házzal eny­hült, egy dologból azonban nem en­gedtem: a kertünk legyen nagy.

Amikor találtunk egy minden igé­nyünknek megfelelő házat Biatorbá­gyon, mely ráadásul közel ezer négy­zetméteres telken helyezkedett el, nem haboztunk ajánlatot tenni, és pár hó­napon belül már egy gyümölcsfa ár­nyékában szürcsölgettem a reggeli ká­vémat.

A költözés előtti hónapban azonban sikerült összeszednem a koronavírust, és míg múlni nem akaró lázamat pró­báltam a modern orvostudomány és a népi gyógyászat szinte összes esz­közével kordában tartani, annyi ker­tészkedésről szóló videót néztem meg, hogy a mennyiséget csak félve merném bevallani.

Komoly tervek voltak hát a fejem­ben, amikor végre átvettük a házunk kulcsait, és egy szemétdombon strázsáló kiskakast is leiskolázó büszke­séggel tekintettem végig talpalatnyi birodalmunkon. Költözésünk ápri­lis végére esett, így a telken találha­tó gyümölcsfák jó részén már nődö­gélt a termés. A ház előző tulajdonosa a fűnyírást leszámítva nem sok figyel­met szentelt a kertnek az elmúlt évek­ben, így a gondozatlan fák roskadoztak a gyümölcskezdeményektől. Később megtudtam, hogy ez nem feltétlenül jó dolog, akkor azonban dörzsöltem a tenyerem, hogy micsoda dőzsölés lesz itt: körte, kajszi, szilva, cseresznye, meggy és szőlő. „Csak győzzük befőzni a lekvárt, és kifőzni a pálinkát” – gon­doltam naivan.

Egészen addig ringattam magam efféle ábrándokban, míg érthetetlen hirtelenséggel el nem kezdett hullani az érett körte a fáról. A gyümölcs íze finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Ezt a hiányt a ked­ves fa bőséges terméssel kompenzál­ta. Bár minden reggel és este több kiló körtét szedtünk össze, így is annyi gyü­mölcs jutott a földre, hogy torkos lab­radorunk az elfogyasztásuk után in­kább hasonlított zeppelinre, mintsem házőrzőre. Ahogy a többi fa sorra kez­dett termést hozni – vagy épp egyál­talán nem hozni –, úgy vált világos­sá, hogy az évek óta elmaradó metszés komolyabb gond, mint korábban gon­doltam.

Beköltözésünk után egy régi szek­rényből hügelkultúrás magaságyást csináltam, melynek lényege, hogy a termőföld alá korhadt fákat, ágakat és komposztot helyezünk, ami amel­lett, hogy táplálja a növényeket, job­ban megtartja a nedvességet is, így nem gond, ha a nyári hőségben elma­rad egy-egy locsolás. Ez az ágyás, pon­tosabban a belé ültetett, meglehetősen igénytelen paradicsom volt kertészmű­vészetem első évének egyetlen sikeres vállalkozása. Be kellett látnom, hogy ha e cirka két négyzetméternél nagyobb területtel is meg akarok birkózni, se­gítségre van szükségem.

Nagymamáim gyerekkoromban az unalomig ismételgették, hogy tanuljak, mert a megszerzett tudást senki nem veheti el tőlem. Úgy döntöttem, hogy a felnőttképzés keretein belül foglal­kozom kertészettel, be is iratkoztam egy tanfolyamra, és fél évvel később hivatalosan is zöldség- és gyümölcs­termesztővé váltam. Legalábbis papí­ron. Nem állítom, hogy nem szereztem sok hasznos tudást ez idő alatt, de mi­vel a képzés őszre és télre esett, a nö­vények pedig történetesen tavasszal és nyáron hajlandók bármiféle aktivitás­ra, az elmélet mellől kínosan hiányzott a gyakorlat.

Az idei tavasznak viszont már úgy futhattam neki, hogy fél éven keresztül minden hétvégén növényekről beszél­gettem hozzám hasonló érdeklődésű emberekkel, a zsebemben pedig ott la­pult egy jegyzetfüzet, amelyben össze­gyűjtöttem rengeteg hasznos praktikát olyan kertészektől, akik évtizedek óta űzik szakmájukat. Ez megfelelő moti­vációt adott ahhoz, hogy a kusza fá­imra, elburjánzott szőlőtőkéimre és pamlagon heverő területeimre ne egy nyűgös feladat tárgyaiként tekintsek, melynek elvégzéséhez sem kedvem, sem megfelelő tudásom nincs, hanem játszótérként, melyen megvalósítha­tom azokat a terveket, amelyeket hó­napok óta dédelgettem.

Egy jól termő, könnyen gondozha­tó, finom termést adó kert kialakítása a tervezéssel kezdődik. Ehhez megfe­lelő egy „kockás” füzet is, én a mil­lenniumi generáció tagjaként mégis inkább egy weblapot használtam, ame­lyen pillanatok alatt megadtam a tel­kem méretét, hogy milyen gyümölcs­fáim vannak, illetve hogy hol és milyen zöldségeket szeretnék termeszteni.

Átgondoltam, hogy a hétvégi be­vásárlások során általában mi landol a kosarunkban, és mivel hely van bő­ven, úgy döntöttem, hogy minden zöldséggel megpróbálkozom, amelyért egyébként súlyos pénzeket hagyunk a boltok pénztárainál. Miután a tervek elkészültek, a képernyőn a paradicsom mellett uborka, répa, cukkini, borsó, bab, burgonya és különféle hagymák virítottak. A GrowVeg.com weboldal hatalmas segítséget jelentett, ugyanis kerttervező funkciója arra is felhívja a figyelmet, hogy mely zöldség mellé mit érdemes ültetnem a jobb termés reményében. Hagymát, fokhagymát például minden ágyás mentén érde­mes elhelyezni, hiszen ezek illóanya­gai távol tartanak bizonyos kártevőket, de ugyanez elmondható a bársonyvi­rágról – népiesebb nevén büdöskéről – is. Ha a zöldségeink mellé sarkantyú­kát ültetünk, ízletes virágai magukhoz vonzanak bizonyos rovarokat, így azok nem a haszonnövényeink között tob­zódnak. A gyümölcsfák alá érdemes mustárt vetni, mert megöli a fák tövé­ben fejlődő lárvákat. Az interneten szá­mos cikk foglalkozik a növénytársítás­sal – ha veteményest tervezünk, előtte mindenképp érdemes egy kis kutató­munkát végezni.

A tervek elkészülte után következett a gyakorlati megvalósítás. Világos volt számomra, hogy elsőként az elhanya­golt gyümölcsfákat kellett rendbe ten­nem. Igen ám, de hogy érdemes ne­kilátni a metszésnek? Az iskolában megtanultam, hogy az alma, a körte, a cseresznye és a szilva inkább a suda­ras, orsós koronaformákat szereti. Ez azt jelenti, hogy a fa közepén, a törzs folytatásaként meg kell hagyni egy fel­felé törő ágat (ezt nevezzük sudárnak), és ennek mentén kell kialakítani a ko­ronát. A kajszi és az őszi ezzel szemben a katlan és tölcsér koronaformát szere­ti, melynek lényege az, hogy a lombko­rona közepéről minden ágat eltávolí­tunk, ezzel szellős, a napsütést remekül beengedő formát hozva létre.

Mindez könnyen megoldható, ha az ember maga kezdi el a fácskák neve­lését, és évről évre egy kicsit alakítgat a formájukon. Amikor azonban a több mint hat méter magas, beláthatatlanul kusza, legalább húszéves körtefámra tekintettem, nehezen véltem felfedez­ni benne azt a fát, amit a tankönyve­imben már annyit tanulmányoztam. Végül a drasztikus megoldás mellett döntöttem, és a legtöbb elburjánzott résztől megszabadultam, s bár mostan­ra néhány fám elég lelombozó látványt nyújt, azt remélem, hogy öreg ágaiktól megszabadulva hamarosan friss hajtá­sokkal örvendeztetnek meg.

Cserkészként gyorsan megfigyel­tem, hogy a természetben érzem magam legközelebb a Jóistenhez, és ugyanez az érzés fogott el, amikor a fáim lombkoronájában hajlongtam, nemegyszer éjszakába nyúlóan. A ker­temben az Úr kezembe adta a terem­tés egy apró szikráját. Sokszor már a munkaidő végén, az irodában ráné­zek a kerttervemre, és mire hazaérek, alig várom, hogy újra kint lehessek, metszhessek, permetezhessek, áshas­sak, palántázhassak. Hosszú évek óta nem tudom magam rávenni a moz­gásra, mostanában viszont minden­nap izomlázam van, de ezt egy cseppet sem bánom. Sokszor át sem öltözöm, és már azon kapom magam, hogy ösztönösen végigsétálok a kertemen, átnézem a fáimat, babusgatom a pa­lántáimat, és várom a májust, amikor végre mindent elültethetek. Egyelőre sajnos nem tudok számot adni arról, hogy mindez a törődés milyen termést eredményez, de ha csak arra gondo­lok, a kertészkedés milyen folyama­tokat indított el bennem, már tudom, hogy megérte belevágni.

Illusztrációk: Meszleny Anna

Nyitókép: iStock


Megosztás