Sokan nem gondolunk bele, vagy nem is tudjuk, hogy mindennapi életünket mennyire áthatják bizonyos lelki mintázatok. Márpedig döntéseink során a szabad akarat helyett nemegyszer ezek diktálnak. Az egyik leggyakoribb az áldozat és az agresszor dinamikája, amelyről Verena Kast ír Búcsú az áldozatszereptől című könyvében.
„A mindennapi életben mindig vannak áldozatok és mindig vannak támadók. Áldozatok nem keletkeznek agresszorok nélkül, agresszorok nincsenek áldozatok nélkül” – írja a neves svájci pszichológus.
Az áldozatszerep
Sokszor már kora gyermekkorunkban felvesszük ezeket a szerepeket, ha szüleink nem képesek megfelelően ránk hangolódni. Lehet, hogy annak idején ők sem kaptak kellő figyelmet, ezért indokolatlanul agresszíven, a határainkat egyáltalán nem tisztelve tudnak csak bánni velünk.
Kiszolgáltatottsága miatt a gyermek, hiszen szülei nélkül életképtelennek érzi magát, áldozatszerepet felvéve alkalmazkodik e helyzethez. Ez az áldozatdinamika – bár később már nem feltétele az életben maradásnak – innentől kezdve sajnos folyamatosan jelen lehet az életünkben, és magunkat mártírnak érezve kényszeríthetjük bele környezetünket a legelképesztőbb játszmákba. Ez jön elő a főnökünkkel vagy a házastársunkkal való viszonyunkban is.
Az áldozatok többnyire nem engedélyezik maguknak dühük megélését. „Aki a haragot nem engedélyezi magának, az szorong. Ha mégis érez haragot, akkor vagy önmaga ellen fordítja, például dühösen szidja magát, vagy kivetíti. Az áldozathelyzet természetes tartozéka a szorongás. A szorongást úgy határozhatjuk meg, mint testileg is érezhető, kellemetlen izgalmi állapotot.”
Sokan úgy élik túl az őket ért támadást, hogy azonosítják magukat az agresszorral, azaz nem védik meg magukat, mert lelkük mélyén elhiszik, hogy valóban olyan rosszak, mint amilyennek az agresszor minősíti őket. Aki elárulja saját érzéseit, és behódol az agresszornak, nagyon könnyen áldozattá válik.
„Az áldozattípus kerüli a konfliktusokat. Inkább visszavonul. Igent mond, mert nem biztos abban, hogy nemet szeretne. Ha nekimennek, még ő kér bocsánatot, és szidja magát, hogy túl sok helyet foglal el ezen a világon. Bűntudat kínozza, és önsajnálattól csöpög, de másokban is könnyen kelt bűntudatot. Állítólag sohasem dühös, haragját nem mutatja ki, hanem lenyeli, ezért árad belőle a szemrehányás és az önsajnálat. Szemlátomást nagyon szorong” – összegzi a szakember.
Mindenkinek alkalmazkodnia kell önmagához és másokhoz, de az ilyen személyiségnél a másokhoz alkalmazkodás áll a középpontban. Mivel folyton csak nyel, alkoholbeteggé válhat vagy elhízhat, így kompenzálva a jelentéktelenség érzését. Az ő alapgondolata: „Én nem vagyok oké, te oké vagy.”
A támadó szerep
„A támadó is, mint az áldozattípus, lehet olyan ember, akire gyermekkorában szigorú tekintélyek nyomták rá a bélyegüket. Csakhogy ő a támadóval azonosul, nem az áldozattal. Az önmagához alkalmazkodás és a külvilághoz alkalmazkodás konfliktusát úgy oldja meg, hogy önmagát helyezi mindennek a középpontjába. A támadó típus alapgondolata: »Én oké vagyok, te nem«, vagy »másokkal nincs baj, velem van a baj. De mindent meg fogok tenni, hogy ezt senki se vegye észre.«” Az ilyen emberek egy rosszalló szótól dühbe gurulnak, és rögtön fenyegetőzni kezdenek. Egy őket érintő kritizáló megjegyzésre azonnal tíz vádat sorakoztatnak fel a másik ellen. Ők nem elfojtják a dühüket, mint az áldozatszerepben lévők, hanem éppen túl intenzíven élik meg azt. Dühvel hárítják el a szorongást, a gyászt, a szégyent és a tanácstalanságot is. Egy pillanatra sem mernek gyengének látszani, és a mások ellen irányuló düh az ő pajzsuk. A nők között ritkább ez a típus.
Kiút az áldozatszerepből
A legtöbben meg szeretnének szabadulni az áldozatszereptől, és cselekedeteiket végre saját irányításuk alá vonva felszabadultan, sikeresen akarnának élni. Ehhez fontos, hogy meg tudjuk védeni határainkat, vagyis kellő, egészséges agressziót tudjunk gyakorolni, ha a határainkat sértegetik.
- Fel kell áldozni az áldozatpozíció ismerős melegét, és az agresszorral való azonosulásból származó látszólagos erőt is. Sokszor önmagunk agresszorai vagyunk, él bennünk egy bensővé tett negatív hang, amely azt mondja, keveset érünk. A szabaduláshoz le kell fokoznunk ezt a belső agresszort.
„Gondoljunk a klasszikus komplexusokra, például a tekintélykomplexusra: a tekintélyfigurát, aki szinte minden helyzetben kijelenti: »úgyse tudod megcsinálni, másképp kellene csinálnod«, nagyon sokan a lelkükben is hallják. Az ilyen komplexusú emberben, mihelyst valamihez hozzáfog, megszólal a belső hang: »Úgyse tudod megcsinálni«, így folyton kudarcra ítéli önmagát, ráadásul túlságosan ki van szolgáltatva mások hasonló mondásainak. Kézenfekvő a kérdés, miként hagyhatna fel azzal, hogy »tönkreteszi« magát. Csakhogy ő nemigen mondja: »tönkreteszem magam«, inkább így fogalmaz: »ez tönkretesz engem«. Aki úgy fogalmaz: »tönkreteszem magam«, már elfogadja, hogy a lebecsülő tekintélyfigura benne lakik.” - Fontos megerősítenünk halandóságunk tudatát: a szakértők tapasztalatai szerint azok az emberek, akik közel kerültek a halálhoz, a későbbiekben sokkal lazábban tekintettek az élet konfliktusaira. Ehhez nem kell halálos betegnek lenni, halandóságunk tudatát erősíthetjük különféle gyakorlatokkal, de az öregedéssel ez „ösztönösen” is fejlődik.
- Segít a komplexusok feldolgozásában és ezzel az áldozat-agresszor kötelék eloldásában, ha a komplexust valamely alkotó műfajban ábrázoljuk. Ekkor újra és újra átélhetünk olyan helyzeteket, melyekben passzív áldozatszerepben vettünk részt, de legalább utólag aktív szereplőkké fejlődhetünk. Sok ilyen gyakorlat elvégzése segíthet az első bátor, önmagunkat védelmező lépés megtételében egy valódi konfliktushelyzet során is.
- A bűntudat felismerése ugyanígy fontos pillére az áldozatszerepből való szabadulásnak. A bűntudat életünk elkerülhetetlen része, de az áldozat-agresszor csapdájából csak úgy kerülhetünk ki, ha nem növesztjük magunkon egyre nagyobbá a bűntudat „hátizsákját”.
Önbecsülésünk megerősítése az első és legfontosabb feladatunk negatív mintázataink miatt elvesztett szabadságunk visszanyerésének útján. Önbecsülésünktől függ, hogy a mindennapi életben hogyan kezeljük az agressziót és a szorongást. Önálló emberré kell válnunk, aki bátran szembeszáll egy támadó véleményével. Ilyenkor ez az alapgondolatunk: „Én oké vagyok, és mindenki más is oké.”
Akkor fogunk rátalálni erre az útra, ha fel tudjuk dolgozni azokat a lelki tartományainkat, amelyekben korábban nem volt szabad élnünk, vagy ahol erőszakos hatalom uralkodott rajtunk a múltban.