A Generációs mítoszok – hogyan készüljünk fel a jövő kihívásaira? című könyvével tenné helyre a félreértéseket Nemes Orsolya. A generációs különbségek nagy részét marketingfogásnak és felületességnek tartja. Úgy látja, a fiatalok nagy része inkább itthon boldogulna, mint külföldön. A generációkutató trénerrel egy éves kislánya társaságában beszélgettünk.
Olvastam egy cikket, ami azzal kezdődik, hogy mi mindent lehet tudni önről a Facebook-adatlapja alapján: ki a barátja, milyen kutyája van, hol veszi a ruháit, milyen zenét hallgat…
– Juj, erre emlékszem! Töröltem is mindent. Ijesztő volt.
Nesze neked online bennszülött generáció…
– Ezt mondják az Y-ra, de én inkább az alfa generációt nevezném bennszülöttnek, mert ők az első olyan generáció képviselői, akik már a születésük pillanatától (vagy már azelőtt) online vannak. Bár már a Z-k is tudatosan építgetik az online brandjüket. Figyelnek rá, hogy milyen képet alakít ki róluk a közösségi médiabeli tevékenységük. Tíz év alatt nagyjából mostanra tanultuk meg az online tér használatát. Amikor megjelent a social media. nem adtak hozzá használati utasítást. Nekünk, felhasználóknak kellett kitapasztalnunk, hogy mik a következmények – közösen, generációtól függetlenül.
A kislánya milyen generációs?
– 2008 után született, tehát a jelenlegi állás szerint alfa. De igazából nem biztos, hiszen most még nem látjuk, meddig tart majd az alfák besorolása, ahogy az sem egyértelmű, mi lesz az utána következő nemzedék elnevezése.
És mikor derül ki, hogy ennek a generációnak mik a jellemzői?
– Az első alfák már tízévesek, úgyhogy valamit lehet tudni róluk. Ők az érintőképernyős telefon megjelenése után születtek. Nekik már adott a közösségi média, ahová a szüleik felrakják a képeiket, ahogy az is, hogy az emberi test genetikailag manipulálható, és hogy több országban lehet melegházasságot kötni. Sok minden, ami nekünk új, nekik már tény, ami biztos befolyásolja a gondolkodásmódjukat. Sári féléves sem volt, mikor elsőként állampolgárságot kapott egy robot Szaúd-Arábiában. A jövőben az exponenciális technológiáknak köszönhetően egyre nagyobb lesz az eltérés a generációk között, még annál is nagyobb ugrások is lesznek, mint amilyen a mi esetünkben volt az online világba való belépés.
Mekkora lesz a generációs szakadék Sári és ön között?
– Szerintem nem nagyobb, mint általában szülő és gyerek között. Sokan elfelejtik, hogy amikor egy új generáció születik, azzal egy új szülőgeneráció is világra jön. Ők határozzák meg, hogy a gyerekeik milyenek lesznek. Persze lehet azon keseregni, hogy ma minden nyolcadik gyereknek a tablet az első szava, de felmerül a kérdés: tényleg a gyerekek hibája ez – már ha hibának lehet nevezni –, vagy a szülő felelős érte.
Akkor ez normális?
– Nyilván én is elképedek, amikor látom, hogy már kicsiként mennyire otthonosan mozognak az online térben. De azt sem szabad elfelejteni, hogy
mindig azt tartjuk normálisnak, amibe beleszülettünk.
Azok az élmények, amelyek a formatív éveinkben érnek minket – a családban, az iskolában –, nagyon erősen hatnak a gondolkodásmódunkra – ez egyébként a generációelmélet alapja is. Ezt Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak szerzője nagyon találóan fogalmazta meg.
Éspedig?
– Azt írta, hogy minden, ami létezett a világon, amikor megszülettünk, az normális, hétköznapi és a világ működésének természetes része. Minden, amit tizenöt és harmincöt éves korunk között találnak fel, új, izgalmas, és forradalmi, sőt talán még karriert is lehet csinálni belőle. Minden, amit harmincöt éves korunk után fedeznek fel, a dolgok természetes rendje ellen való. Ezt már én is megtapasztaltam.
Hallgatom.
– Például amikor bébiszitterkedtem, elkezdtem mesélni a kislánynak, hogy gyerekkoromban még vezetékes telefonok voltak, és sosem tudhattad, pontosan ki veszi majd fel a vonal másik végén. Persze egyáltalán nem érdekelte, ahogy engem sem izgatott túlzottan gyerekként, hogy anyáék régen indigópapírral sokszorosítottak. A közösségi média megjelenését óriási lehetőségként éltem meg, de a gondolat, hogy majd nanorobotok úszkálnak a véráramomban, és figyelik a testem minden rezdülését, engem is megijeszt.
Pedig még nincs is harmincöt éves…
– Igen, ebből is látszik, hogy azonos korúak között is mennyi eltérés lehet. A most készülő könyvem (Generációs mítoszok – Hogyan készüljünk fel a jövő kihívásaira?) is arról fog szólni, hogy nem lehet pusztán a születési évszám alapján beskatulyázni az embereket. Nagyban megy a generációzás meg a nemzedékek közti különbségek boncolgatása, de valójában ez csak egy nagyon jól felépített mítosz, amit a média a sztereotípiák harsogásával folyamatosan erősít.
Nocsak. A TED-előadásában néhány éve még épp azt fejtegette, hogy észre kell vennünk: minden generáció más, és hidat kell építenünk egymás felé.
– Igen, mert akkor a csapból is az folyt, hogy itt az Y generáció, a legrosszabb, a lusta, a használhatatlan. Szerettem volna megmutatni az érem másik oldalát is, mert úgy éreztem, hogy ez nincs jelen a diskurzusban. Én lepődtem meg a legjobban, hogy ez érdekli az embereket. Mostanra már jobban beleástam magam a témába, de visszatekintve sem tartom hülyeségnek, amit mondtam. Akkor én egy szeletéről, az értelmiségi fiatalok életéről beszéltem. A helyzet az, hogy sokkal komplexebb dologról van szó, mint ahogy a generációs kérdésről beszélnek manapság.
Akkor ön szerint nincs baj a mai fiatalokkal?
– A „mai fiatalok” már Kr.e. 3000 évvel is fejtörést okoztak az idősebbeknek. A minap találtam egy nyolcvanas években megjelent verseskötetet NEMzedék címmel, amelyben fiatal költő azon sopánkodik, mennyire nem értik meg őket az idősebbek. Ha bárkinek felolvasnám ezeket a verseket, azt hihetnék, hogy kortárs szerzőt hallgatnak. Az embernek 18-20 éves kora körül a legnagyobb az egója.
Az identitását kereső fiatal mindig hangosabb, amiből sok konfliktus fakad.
De ahogy öregszünk, egyre inkább háttérbe tudjuk az egónkat szorítani. Szóval ez az ember lélektani fejlődésének természetes jellemzője; nem egyik vagy másik generációé.
De ha ez ilyen egyszerű, mi ez a nagy cirkusz most a generációkkal?
– Jelenleg a generációs kérdés nagyon össze van kutyulva. Rengeteg változás történt az elmúlt évtizedekben a gazdasági válságtól kezdve a technológia robbanásszerű fejlődéséig, amelynek hatására valóban egészen máshogyan szocializálódott az Y és a Z generáció, mint a korábbi nemzedékek. A szüleim egész életükben abban erősödtek meg, hogy diplomával a kezükben biztosan lesz munkájuk. Aztán jött a válság, vezető cégek tűntek el a semmibe, és kiderült, hogy minden bizonytalan. A korábban működő minták már nem alkalmazhatók ebben a megváltozott világban, ezért újakat kell kitalálni. A hagyományos társadalmakban, mint például a törzsi vagy a feudális, nincsenek is generációk, hiszen nincsenek akkora változások nagyapa, apa és fia életében, ezért működnek a felmenők megoldásai. A generációsnak mondott különbségek a modern világ jellemzői.
Ennyi az egész?
– Nagyjából. És van egy sor másik kérdés, amiről megfeledkezünk. Például a demográfia. Az egészséges társadalmakban a korfa piramis alakú: több a fiatal, mint az öreg. Marokkóban például a népesség 40 százaléka 35 év alatti. A nyugati társadalmakban – így nálunk is – azonban lefelé szűkül a korfa, azaz kevesebb a fiatal, nincs elég utánpótlás. Ehhez jön hozzá az is, hogy munkaerőhiány van. Nemcsak nálunk, a nyugati világban máshol is. Németországban és Angliában például nem olyan súlyos a helyzet, mert oda sokan mennek dolgozni, de ott sem rózsás. A munkaerőpiacot a technológiai innováció is megváltoztatta. Kérdés, hogy a robotika segít-e a munkaerőhiányon, és ha igen, milyen hatása lesz. Egy robotot olcsóbb beállítani, mint egy munkást betanítani és megfizetni. És nem elhanyagolható szempont itthon a kivándorlás sem, és még sorolhatnám. Szóval ez sokrétű probléma, amit helytelenül generációs kérdésre akarnak leegyszerűsíteni.
Kezdjük a demográfiával!
– Az, hogy bizonytalan világban élünk, hatással van a gyerekvállalási kedvre is. Nehezebb úgy családot alapítani, hogy nem tudhatjuk, mit tartogat a jövő. Bár most az Y generáció, amelyet úgy könyveltek el, hogy semmire sem jó, elkezdett családot alapítani és gyereket szülni. Az elmúlt két évben konkrétan nőtt is a születésszám, igaz nem extrém mértékben. De hogy mi lesz a vége, nem tudni. Kérdés, hány gyereket terveznek.
Mivel kitolódott a családalapítás harmincéves kor körülre, kisebb az esély a nagycsaládra, nem?
– Igen. De ez sem igaz mindenkire. Aki nem tanul olyan sokáig, általában előbb is vállal gyereket. Sőt, egyre többen már a tanulmányaik alatt is. És az, hogy kitolódott a családalapítás, talán erősebb, tartósabb kapcsolatokat fog eredményezni. Az X-re azt mondják, az elváltak generációja. Az Y-ról még csak ezután fog kiderülni, hogy milyen ezen a téren.
Kaméleongenerációnak nevezi. Nem hangzik túl biztatóan…
– Ezt a kifejezést arra szoktam használni, hogy az Y és a Z rendkívül adaptív generáció, gyorsan követi a környezet változásait. De azért is igaz lehet, mert sok fiatal több munkahelyen is megfordul a pályakezdés utáni években. De az idősebbek gyakran elfelejtik, hogy ők is voltak fiatalok, és akkor ők is sokkal rugalmasabbak voltak: ha nem tetszett nekik valami, változtatni akartak vagy odébbálltak – ezt a kutatások is bizonyítják. Ma sokkal többféle munkakör létezik, mint korábban, ráadásul válság utáni fellendülésben vagyunk. Mindenki sokkal bátrabb, könnyebben vált munkát. De az is látszik, hogy amikor családot alapít az ember, akkor megnyugszik, és nem ugrál annyit.
Említette a kivándorlás problémáját. Önöknél, a Milestone Intézetben a középiskolás diákok a világ vezető egyetemeire készülnek. Nem tartanak attól, hogy nem jönnek majd haza?
– Tényleg az a tendencia, hogy az értelmiség eltűnőben van az országból. Mi épp azért dolgozunk, hogy visszajöjjenek. De hisszük, hogy el kell menni a világba tanulni, kilépni a létező kereteken kívülre, és aztán haza kell jönni, hazahozni, amit gyűjtöttünk. Ezt úgy is megteheted, hogy visszatérsz Magyarországra, de úgy is, hogy kint maradsz például egy kutatócsoportban, és segíted a magyar fiatalokat kijutni. Ilyenre is van példa. Mi azt a trendet látjuk, hogy a legtöbb diákunk haza akar jönni.
Akkor mégiscsak van valamiféle nemzettudat a fiatalokban?
– Szerintem van. Sajnos ma sokan azt gondolják, hogy ha valaki apolitikus, akkor nem szereti a hazáját. De ez nem így van. A hazaszeretet és a politikai aktivitás közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Én direkt maradtam itthon. Évekig éltem külföldön, de úgy éreztem, itt van rám szükség. Lehet, hogy klisésen hangzik, de az volt bennem, hogy ha én nem csinálom, akkor mégis ki fogja.
Beszélt az egyre gyorsabban változó világról. Hogyan fog ennek nyomán átalakulni a munkaerőpiac?
– Az előrejelzések nagy része azt mutatja, hogy 2030-ra a jelenlegi munkák jelentős része eltűnik vagy átalakul. Tíz óvodásból hat olyan munkakörben fog dolgozni, ami ma még nem létezik. Iszonyatosan nagy változások jönnek, és nemcsak a fizikai munkákat fenyegeti veszély. Az automatizációnak vannak előnyei rövid távon, de hogy hosszú távon mit fog jelenteni, még nem tudjuk. Például mi mit fogunk akkor csinálni? Az ipari forradalom idején a mezőgazdaságból a gyárakba mentek az emberek, a gyárakból aztán átvándoroltak a szolgáltató szektorba, de most eljutottunk arra a pontra, hogy lassan nincs olyan skill, amiben az ember jobb a robotoknál. Ami elég megdöbbentő, ha belegondol.
Milyen értéke lesz ilyen körülmények között az egyetemen megszerzett tudásnak?
– Nagyon fontos szerintem a tárgyi tudás. Ismerni kell a különböző elméleteket, a szakirodalmat, mert ezek adják a viszonyítási pontokat.
Én abban hiszek, hogy a kreativitás és a műveltség kéz a kézben jár.
Ha kihúzok egy fiókot, és nincs benne semmi, akkor nem tudok mihez kapcsolódni, és átrakni sem tudom másik fiókba. Az oktatásban van egy túlnyomása a lexikális tudásnak, ez tény. De sok mindent azért tanulunk meg, mert eszközt kapunk vele. A verstanulásban nem csak a vers a lényeg. Még ha el is felejtjük a szöveget, a ritmus, a szavak, a nyelvhasználat beépül, és ezáltal fejlődik a kognitív képességünk és a memóriánk. Nem kell mindent kidobni az ablakon csak azért, mert régi. Szerintem most nagy szükség van gondolkodó emberekre, filozófusokra. Egyre inkább felértékelődik és kézzelfoghatóvá válik a jelenlétük, mert fontos kérdésekről kell elgondolkodni.
Milyen kérdésekre gondol?
– Az ember mindig több és jobb akar lenni, újat akar. Nagyon régóta foglalkoztatja, hogyan lehet embert teremteni. Ez most úgy néz ki, nemsokára sikerül is, ami egy sor etikai-morális kérdést felvet. Mi lesz az emberrel, amikor elkezd Istent játszani? A tudósaink azonban nemcsak gépeket, embereket, hanem különböző lényeket is teremtenek. Most hallottam, hogy a gyapjas mamutot „fel akarják támasztani”. Jó-e ez, szabad-e? És az jó, ha robotoknak állampolgárságot adunk? Kit üssön el az önvezető autó? Jó-e szuperembereket létrehozni, átmenteni az agyunkat egy másik testbe vagy örökké élni? Sci-fi-szerűen hangozhatnak, de ezek lesznek a következő húsz-harminc év kérdései. Ráadásul most sok ilyen szórványos dolog történik egyszerre. Nincs konvergencia, csak ötletszerűen mindenki megcsinálja, amit kitalál. De ki gondolkodik a következményeken? Azt meg látjuk a történelemből, hogy az ember nem mindig gondos gazda. Mit fogunk művelni saját magunkkal, ha így folytatjuk?
És ki tud ebben támpontokat adni? Komolyan mondja, hogy itt a filozófusok kora?
– Abszolút. Bár nem lesz több száz évünk etikai-morális kérdéseken gondolkodni és definíciókon vitatkozni. Az, hogy ki tud ebben iránymutatást adni, sokszor azon múlik, hogy ki van olyan pozícióban és van-e olyan hitelessége, hogy elfogadják, amit mond. Éppen ezért örülök Ferenc pápának, mert ő úgy látom, nagyon XXI. századivá teszi az egyházat. Hiteles és befolyásos ember, aki képes újítani. Egyébként kétezer éves szervezetként az egyháznak már nagyon sokszor meg kellett újulnia ahhoz, hogy még mindig itt legyen. Talán most is egy ilyen korban vagyunk, és pont ezt éljük át.
Még egyet áruljon el, mert úgyis mindenki erre kíváncsi: hogyan lehet megszólítani ma a fiatalokat?
– Sokszor kérdeznek erről az ügyfeleim, akik sokszor maguk is aggódó szülők. A legtöbbször azonban azt látom, hogy nem a gyerekeikkel van baj, hanem azzal, hogy nagyon gyorsan változik körülöttük a világ, és kevés a fix pont. A mai korban való eligazodásban kell segíteni őket, hiszen minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Csak nem mindig az a legjobb, ami régen volt. Van, amire már létezik másik, sőt akár több megoldás is. Kicsit olyan, mintha párhuzamos világok élnének egymás mellett. A fiatalokat megszólítani egyébként rettentő egyszerű: oda kell menni hozzájuk, és beszélgetni kell velük.
Fotó: Földházi Árpád