Az önkéntesség ára

A Magyar Máltai szeretetszolgálat kötelékében

Aki a kezdetekkor a közösséghez akart tartozni, annak „kétkezi munkával járó” önkéntes szolgálatot kellett végeznie. Három évtizeddel később viszont önkénteskoordinátorok fogadják a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz jelentkező embereket, mert ma már komoly felkészültségre van szükség, hogy mindenkinek a számára megfelelő feladatot adják.

Az önkéntesmenedzsment manapság önálló tudományterület, könyvtárnyi irodalma van annak, hogy miként kell toborozni, fogadni, képezni, megtar­tani, mentorálni azokat, akik ingyen adják a szabadidejüket, hogy mások­nak (a társadalomnak, a környezetnek) segítsenek. 2005-ben még törvény is született, hogy szabályozza az önkén­tes munka jogi kereteit.

Arról azonban, hogy milyen mó­don lehet ilyen munkát végezni törvé­nyi szabályozás nélkül, jó szándékból, tenni akarásból, a Máltai Szeretetszol­gálat emberei sok példát tudnak. A haj­léktalanellátás hőskorában nem léte­zett még szociális törvény, de Óbudán, a Miklós utca 32.-ben, egy volt mun­kásőrlaktanyában már fogadtuk a fedél nélkül maradt embereket, önkéntesek segítségével. Ezek az önkéntesek mind egy közösségnek a tagjai voltak.

Kozma Imre atya hittanosaival, a zugligeti plébánia közösségével már a nyolcvanas években kezdte kiépíteni azt a szociális védőhálót, amely akkor a környék nehéz sorsú lakóit segítet­te.

A legfontosabb tanítása így szólt: a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat.

Ez azt is jelentette, hogy az órákra nem lehetett csak úgy beülni, aki oda szeretett volna járni, annak va­lamilyen kétkezi segítő munkát is vé­geznie kellett. Amikor 1989. február 4-én megalapították a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesületet, a szer­vezet körül már több száz önkéntes tevékenykedett, sokan közülük napi gyakorisággal végeztek valamilyen segítői feladatot. Az elmúlt három év­tizedben nagyon sokan csatlakoztak ehhez a munkához.

A Máltai Szeretetszolgálat egy ko­rábbi „egyszázalékos” kampányának plakátján ez a szöveg volt: „A jó em­berek majd segítenek. Te is jó ember vagy.” Hisszük, hogy az emberek több­ségében benne van a segíteni akarás. Önkéntest fogadó szervezetként az a feladatunk, hogy ezt az erőt, ener­giát becsatornázzuk a rászorulókért végzett munkánkba. Ehhez viszont erőforrásokra van szükség. Ma már önkénteskoordinátor munkakörben dolgozó kollégák működtetik az ön­kéntesek fogadásának rendszerét. Fel­adatkörük nagyon változatos, és ko­moly elhivatottságot, rátermettséget kíván. Kapcsolódni a különféle embe­rekhez, megérezni a motivációjukat, és megtalálni számukra a megfelelő szolgálati helyet nagyon emocionális feladat. S közben alkalmazkodni kell a szervezeti elvárásokhoz, igényekhez is. Máshogy kifejezve ezek a munka­társak a szeretet szolgálatában állnak.

Az önkéntesnek jelentkezőktől mo­tivációs levelet kérünk, és személye­sen interjúzunk velük. Nagyon fontos szempont, hogy védenünk kell az el­látottakat és az önkénteseket is. Azt is tudjuk – és természetes –, hogy nem mindenki altruista személyiség. Sokan jelentkeznek azért, hogy terápiás jel­leggel önkénteskedjenek, saját gyógyu­lásuk kulcsát látják mások segítésében. Ez viszont nem lehet elsődleges moti­vációja egy önkéntesnek. Sokakon azt látjuk, hogy nem tudják pontosan, mit jelent önkéntesnek lenni.

Különleges állapot az önkéntesség, hiszen belülről, szabad akaratból fa­kad, és iránya, haszonélvezője álta­lában a másik ember. Ez a szeretetre emlékeztet. Önkéntesnek lenni annyit jelent, mint szeretni a másik em­bert. Ez Jézus parancsa is, amelyet a ta­nítványainak adott. Aki önkéntesként tevékenykedik, még ha nem tudja is, keresztényként viselkedik, és önkén­tes munkatársa lesz a teremtés művé­nek, hogy a világ még jobb hely legyen. Koordinátorként e küldetés kiteljese­désében kell segíteni a jelentkezőket.

A kiválasztott jelentkezők számára önkéntesképzést szervezünk, ahol be­szélgetünk arról, hogy milyen lelkü­lettel végezzük a munkánkat, kik azok az embertársaink, akikért dolgozunk, milyen problémákkal, milyen mentá­lis állapotban keresnek meg minket, és mi hogyan tudunk úgy kapcsolód­ni hozzájuk, ahogyan az nekik a leg­jobb. Bemutatjuk a Máltai Szeretet­szolgálat szervezeti felépítését, hogy az önkénteseink otthon érezzék magu­kat a rendszerben, tudják, hogy milyen problémával kihez tudnak fordulni. In­teraktív formában tanulunk az önkén­tesek kompetenciáiról és a határokról.

A képzést követően elsőként közös­ségi programokra hívjuk új segítőin­ket. A közösségben végzett önkéntes tevékenységek válhatnak aztán rend­szeressé.

Ilyen például a monori programunk. Húsz fiatallal három éve járunk a szeg­regált telepen élő gyerekekhez. Nyá­ron egyhetes napközis tábort tartunk, év közben pedig havi rendszeresség­gel sport- és kézműves-foglalkozáso­kat. Igazi világnyitogatás ez a kaland, a gyerekek és az önkéntesek számára egyaránt.

Az „Add a kezed” programunk ke­retében önkénteseink fogyatékkal élő­ket látogatnak rendszeresen, és kézmű­ves-foglalkozással, sütéssel, táncházzal, fagyizással vagy éppen egy Duna-par­ti sétával teszik színesebbé támogatott lakhatású házaink lakóinak életét.

Ha éppen olyan világ van, hogy nem lehet találkozni egymással, akkor is meg kell és meg lehet találni a mód­ját, hogy mit csinálhat egy önkéntes. Kincseket – megható történeteket, szép emlékeket, életbölcseletet – rejt a 2021- ben megjelent Kapocs könyv, huszonöt olyan beszélgetésben, amelyet a Máltai Szeretetszolgálat generációkat összekö­tő programjában részt vevő középisko­lások készítettek a saját nagyszüleikkel. Nagyon különleges, hogy fiatalok, akik számára nem feltétlenül trendi, hogy a nagymamájukkal, nagypapájukkal hosszasan beszélgessenek, és kérdez­gessék őket a múltjukról, ezt mégis megtették. Csodaszép ajándék a Mál­tai Szeretetszolgálat számára, hogy ez a könyv megszülethetett. Az önkéntesség szerepe folyamatosan változik, nemcsak évről évre, hanem van úgy, hogy hónapról hónapra is.

Az év bizonyos szakában – például az újévi fogadalmuk hatására vagy az is­kolai tanévkezdés idején – sokan je­lentkeznek önkéntesnek, máskor vi­szont alábbhagy a lelkesedés. Legutóbb az ukrajnai háború kitörését követően rengetegen jelentkeztek a Keleti pálya­udvarnál és a BOK Sportcsarnokban is a menekült családok megsegítésé­re. A szolidaritás hatalmas mértékű volt, és ez reményt ad számunkra. Több mint hatszáz regisztrált önkéntes csatlakozott a változatos feladatokhoz: a szendvicskészítéshez, a tolmácsolás­hoz, a beregszászi raktár pakolásához. Adományszervezéssel vagy a két kezük munkájával járultak hozzá a segítői fel­adatokhoz. Ezen önkéntesek többsége már nem aktív, de a BOK csarnokban működő, menekülteket fogadó köz­pontban most is elsősorban önkénte­sek segítségével vagyunk jelen és látjuk el a kisebb-nagyobb számban, de folya­matosan érkező menekülteket.

Az biztosan látszik, hogy az alkal­mi segítségre nagy a „kínálat”. Legyen szó homokzsákok pakolásáról árvíz idején vagy mikuláscsomagok kiosz­tásáról, toboroznunk ilyenkor nem na­gyon kell.

A hosszú távú elköteleződést igénylő, rendszeres feladatok azonban ma már kevésbé népszerűek. Célunk mégis az, hogy stabil kapcsolatot épít­sünk ki segítőinkkel, hogy minden intézményünk körül alakuljon ki egyönkéntesi kör, amelynek tagjai folya­matosan segítik a munkájukat.

A karitatív munkába könnyebben bekapcsolódnak az önkéntesek, ennek során könnyebb megélni a „hősök va­gyunk” motiváló érzését is. Ez is az em­berségünkhöz tartozik. Ahogy a töké­letesen tiszta szeretetre is az Úr adott példát, és mi csak törekedni tudunk rá, a tökéletesen tiszta önkéntesmotiváció sem létezik senkiben. Ettől is izgalmas önkéntesekkel dolgozni.

A szociális intézményekben élőknek is nagy szükségük van az önkéntesek jelenlétére, arra a színességre, amit ők tudnak hozni az életükbe, legyen szó hajléktalan emberekkel való kártyázásról vagy idős hölgyek körmé­nek a kifestéséről. Egy intézményben önkénteskedni viszont nehezebb, több szabályt kell betartani. Erre is fel kell készíteni az önkénteseket.

Esetenként a főállású munkatársak­kal való közös munka is nehéz lehet. Egy rosszul fizetett, túlterhelt dolgozó nyűgként, pluszfeladatként élheti meg, hogy neki még egy önkéntessel is baj­lódnia kell. Ezért az intézményekben is dolgoznak munkatársak önkéntes­koordinátori feladatkörben, hogy le­gyen, aki kifejezetten az önkéntesekkel foglalkozik. Arra viszont figyelni kell, hogy ne alakuljon ki két párhuzamos valóság: az intézményi világ a maga szabályozottságával és mellette az ön­kéntesek szabadabb és rendszertele­nebb akciócsoportja. Ha a kettő nem találkozik, és nem tud egymásról, az konfliktusok forrása lehet, hiába akar­ja mindenki a legjobbat tenni. Nekünk ebben is feladatunk van: egyensúlyozni kell, hogy az intézmények és az önkén­tesek világát egyaránt segítsük fejlőd­ni, úgy, hogy közeledjenek egymáshoz.

Nem szabad, hogy versengés legyen abból, ki is az igazi „máltai”: az önkén­tes vagy a szeretetszolgálat munkavál­lalója. Kozma Imre atya szavait idézve önkénteslelkületű munkatársakra van szükségünk. Való igaz, nagyon sokszor önkéntesekből lettek a legjobb mun­kavállalók. Az önkénteslelkület jelenti az önkéntesekkel együttműködő hoz­záállást.

Az önkéntes munkának pénzre vált­ható értéke is van. Az önkéntes mun­kaórákat statisztikába gyűjtjük, és civil szervezetként évente jelezzük a beszá­molónkban, hogy hány önkéntes men­nyi munkaórát dolgozott. Az önkéntes tevékenység a nemzeti össztermékbe is beleszámít, több mint egy százalékát adva a hazai GDP-nek. E munkaórák mögött mindaz ott van, ami pénzben vagy számokban nehezen kifejezhető.

Kicsit több szeretet. Szintén máltai szlogen, de mi is ez a kicsit több szere­tet… Ennek megválaszolása a fentiek fényében már az olvasó feladata.

A szerzők a Magyar Máltai Szeretetszol­gálat Közép-magyarországi Régiójának munkatársai.


Megosztás