Hogy válik egy kiskamaszból felelősségteljes nevelő? Milyen egyedi spiritualitást nyújt a fiataloknak a cserkészet? Hogy kerülheti el a kiégést az, aki önkéntes munkával tölti szinte minden szabad percét? Egy sokat látott cserkésszel – s nem mellékesen a Mustármag munkacsoport alapítójával – kerestük a választ ezekre a kérdésekre.
– Hogyan találkoztál a cserkészettel?
– Viszonylag sima volt, mert amikor elkezdtem a gimnáziumot, akkor a nővérem már cserkész volt. Tízévesen kezdtem a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban, és azonnal csatlakoztam a gimnázium cserkészcsapatához. Volt olyan rokonunk, aki a háború előtt cserkész volt, emiatt a szüleim is abszolút támogattak.
– Emlékszel, mi ragadott meg benne?
– Nagyon jó volt, hogy az osztályból sokan csatlakoztunk. Egy barátnőmmel akkor kezdtünk jóban lenni, és ő szintén csatlakozott. Egy idő után azt éreztem, hogy egyre jobban elmélyül a barátságunk, mert hétről hétre őrsgyűlésekre járunk. Korunkbeli lányokkal játszhattunk, énekelhettünk, tanulhattunk a környezetünkről – olyan dolgok voltak ezek, amiket amúgy is szerettem, de közösségben még nagyobb élményt jelentettek.
– Mikor érezted először azt, hogy vissza is szeretnél adni valamit abból, amit a cserkészettől kaptál?
– Tizennégy-tizenöt éves koromban már elég egyértelmű volt, hogy nagyon szeretnék vezető lenni. Akkor a nővérem őrséhez mentem segíteni. Egy őrsben ideálisan négy-nyolc azonos korú és nemű gyerek van. Csodálatos élmény volt segédőrsvezetőként dolgozni. Hétről hétre készültem, vittem nekik játékokat, együtt írtunk indulót, ott lehettem velük a portyájukon – ilyenkor elutazunk kicsit kirándulni, majd ott alszunk valahol –, és éreztem, hogy nagyon szeretek a gyerekekkel lenni. Szeretem azt, hogy egy olyan közösséget teremthetek számukra, amilyet én kaptam. Már akkor foglalkoztatott a cserkészet nevelési oldala is, hogy jó foglalkozni azokkal a gyerekekkel, akiknek esetleg nehezebb beilleszkedni az osztályukba, de azokkal is, akik jól beilleszkednek, de nincsenek mély barátságaik. Ezután egyértelmű volt, hogy szeretnék saját őrsöt is vezetni.
– Idővel a teljes „cserkészranglétrát” megmásztad. Voltál vezető, kiképző az őrsvezetőképzőben, majd parancsnokként több száz fiatalért feleltél, három éve pedig te vagy a budapesti őrsvezetőképzés képzésvezetője is. Miből merítesz erőt, hogy mindezt a feladatot elvégezd?
– Bennem erősen dolgozik a cserkészet missziója, hogy tegyük jobb hellyé a világot, mint amilyennek kaptuk. Az őrsvezetést és még talán a kiképzőséget is én szerettem volna, de a többi pozícióra fölkértek, én pedig megpróbáltam a legjobb tudásom szerint szolgálni. A nevelői munka motivál, nem véletlenül végeztem pszichológiát is. Fontos számomra, hogy kihozzuk a gyerekekből a maximumot, hogy tényleg tudjuk támogatni őket, és ezáltal magunk is fejlődhessünk. Erre komoly lehetőséget adnak a cserkészet szerepkörei, de nem mindig egyszerű. Kiképzőként sokkal közelebb voltam az őrsvezetőjelöltekhez. Őrsvezetőként közvetlenebbül tudtam hatni a gyerekekre. Csapatparancsnokként és képzésvezetőként távolabb kerültem azoktól, akikért ezeket a pozíciókat elvállaltam. Itt már nehezebb volt megőrizni a motivációmat, mert nem volt olyan közvetlen a visszacsatolás, mint addig. De amikor a csapattáborban ott állunk száznyolcvan gyerek között, akkor érzem, hogy értük megérte, látom a Jóistent a tisztaságukban, a szeretetükben, abban, hogy jót akarnak tenni másokkal, és azt gondolom, ha valamibe érdemes energiát rakni, akkor az az, hogy velük foglalkozzunk.
– Ha már itt tartunk, hogy kell elképzelni az őrsvezetőképzőt?
– Ez egy évtizedek óta jól működő rendszer. Én a budapesti őrsvezetőképzőnek vagyok a vezetője, ez az ország legnagyobb őrsvezetőképzése. Már hét altáborunk van, azaz hét nagyobb, nagyjából harminc-negyven fős csoport. Ezekbe jelentkeznek tizennégy és tizennyolc év közötti fiatalok, akik egy éven keresztül, kiképzők segítségével fejlődhetnek. A kiképzők gyakorlott őrsvezetők, akiket meghívunk, hogy segítsék ezeknek a jelölteknek, a leendő őrsvezetőknek a felkészítését. Maga a képzés két-három hétvégéből áll a tavaszi félév során, illetve van egy tíznapos nyári tábor, majd az őszi időszakban következik még egy vagy két hétvége.
A tavaszi időszak alatt elméleti alapokat adunk a jelölteknek, de ezek egyben hivatástisztázó hétvégék, hiszen itt tudatosítjuk bennük, hogy a szolgálat, amire jelentkeztek, nemcsak egy feladatkör, hanem hivatás, amihez a Jóisten segítségét is kérjük.
A táborban már sokkal gyakorlatiasabban mélyítik el a tudásukat, az utóhétvégéken pedig inkább az kerül a fókuszba, hogy a már meglévő őrseikkel foglalkozunk, hogy kik azok a gyerekek, akiket kaptak, hányan vannak, milyen problémákkal néznek szembe, milyen fejlesztési lehetőségeket, erősségeket látnak bennük. Ezzel is próbáljuk támogatni az indulásukat a vezetésben. A hétvégék között kapnak beadandó feladatokat is, hogy fenntartsuk a motiváltságukat, és elmélyítsük a képzéseken elhangzott tudást.
– Általában mi motiválja ezeket a fiatalokat arra, hogy vezetők legyenek?
– Ezt mi is megkérdezzük tőlük az előhétvégéken. Vannak, akik azt az élményt szeretnék továbbadni, amit ők megélhettek a vezetőjüknek köszönhetően. Sokak előtt komoly példakép a vezető, ezért szeretnének a nyomdokaiba lépni. Jellemző motiváció, hogy akinek sok testvére vagy unokatestvére van, és nagyon sokat játszott gyerekekkel, rájött, hogy ez neki könnyen megy, örömet okoz, és ezért szeretne gyerekekkel foglalkozni. És vannak páran – azért nem ez a jellemző –, akik már azt is látják, hogy ebből mennyit fognak fejlődni, és amellett hogy szeretnének a gyerekekért tenni, meg szeretnék tanulni, hogyan lehet felelősséget vállalni, hogyan kell programokat szervezni, hogyan foglalkozzanak többféle gyerekkel, hogyan kommunikáljanak, vagy fejlődjenek az emberi kapcsolataikban.
– Amikor a legtöbb időt töltötted a cserkészettel, akkor az szerinted heti hány óra lehetett?
– Mindig dilemma, amikor például utódot keresek egy feladatra, hogy mennyire áruljam el, mennyi időt is jelent ez. Kicsit félve mondom, de szerintem amikor a legtöbb feladatkört töltöttem be egyszerre, akkor heti tizenöt-húsz óra is volt. És ebbe nem számoltam bele a képzési hétvégéket és a nyári táborokat. De azt gondolom, hogy amikor majd visszatekintek ezekre az évekre, nem fogok keseregni, hogy mennyi időmet vitték el.
– Világos, de ez mégiscsak rengeteg idő, amit önkéntesen, munka és tanulmányok mellett áldoztál erre. Milyen lemondásokkal járt?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy legyenek nem cserkész barátaim is. Az tükör is számomra. Nekik rengetegszer kellett nemet mondanom, főleg spontán programokra. Ők mondhatták, hogy „találkozzunk ma délután hatkor, és menjünk el beszélgetni vagy sétálni”, én viszont ilyenkor szabadkoztam, hogy „bocsánat, de nekem két hétre előre tele van a naptáram, légyszi, mondjatok olyan időpontot, ami annál később van, és akkor szívesen megyek”. Nagyon szeretem azt, amikor jó dolgokat csinálunk, amikor segítünk valakinek, amikor valami értékeset teremtünk, és ez sokszor felülírja, hogy magamra figyeljek, hogy azokkal legyek, akik engem feltöltenek, és ne azokkal, akiket én töltök föl. Jó hír, hogy ennek ellenére megmaradtak ezek a barátságaim, és nagyon hálás vagyok a kitartásukért. Sokszor kérdezik, hogy én ezt ráadásul ingyen csinálom. Ilyenkor mondom nekik, hogy nem ingyen, néha fizetek is érte.
Azt tudtam, hogy a tanulmányaimból nem engedek. Nagyon fontos volt, hogy a szakmai életemmel is foglalkozzam, hogy úgy legyek példa a cserkészetben, hogy közben példa tudok lenni a magánéletben is. Amúgy is nagyon szeretek tanulni, úgyhogy miután elvégezetem a formatervező alapképzést a BME-n, pszichológiát tanultam, ami nagyon régóta vonzott. Így most trénerként dolgozom, és tanítok is pszichológiát a Pázmányon.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2022. december – 2023. január
940 Ft
– Te hoztad létre a Magyar Cserkészszövetség lelki munkacsoportját, a Mustármagot.
– A szívem csücske. 2018-ban az akkori országos elnök keresett meg az ötlettel, mert tudta, hogy a körzetünkben, több csapatot bevonva szervezek lelki munkacsoportot, és megkérdezte, mi lenne, ha ezt országos szinten csinálnám. Nagyon lelkes lettem, a lelkiség nagyon fontos számomra. Azért hozzáteszem, hogy nem nagyon láttam át, mit jelent ez a feladat. A szövetségnek van kilenc nagyobb, viszonylag autonóm területi egysége, amit kerületnek hívunk. Ezeknek a tagjai a csapatok, amiket pedig a legkisebb egység, az őrs alkot. Volt egy nagy ívű koncepcióm, hogy egy év alatt megismerjük a helyzetet a kerületekben, és megismertetjük magunkat. A második évben kialakítunk egy hálózatot, hogy minden kerületben legyen egy-egy munkacsoport, és a harmadik évben hátradőlünk, mert már minden készen van. Már négy éve működik a munkacsoport, de még nem dőltünk hátra, viszont mostanra a lelkiség fejlesztése nemcsak a központi munkacsoportban lévő öt főnek fontos, hanem annak a közel hatvannak is, akik a kerületi MustáRügyekben – így hívjuk őket – mozgolódnak.
A Mustármagnak az is célja, hogy kézzelfogható eszközöket, módszereket adjunk át az őrsvezetőknek. Készítettünk például egy kilencvenkilenc lapos módszertani kártyacsomagot, illetve különböző gyűjteményeket, amiket megosztottunk a Facebook- és Instagram-oldalainkon. Merítettünk inspirációt más keresztény ifjúságnevelő szervezetektől is. Igyekszünk tudatosítani, hogy nem azért fontos a lelkiség, mert a cserkészet egyik alapja, és mint ilyennel, kötelező foglalkoznunk vele, hanem olyan távlatokat nyit meg, amiket nem tudnánk máshogy elérni. Egy közös ima egészen máshogy mélyíti el a barátságot az őrsön belül, mint egy sima beszélgetés.
Ezt a gyűjteményt egyébként nagyon szívesen adjuk oda bármilyen szervezetnek, mert ez közös célunk, nem cserkészetspecifikus.
– Mi az egyedi a cserkészet spiritualitásában?
– Amikor a Mustármagot létrehoztuk, az egyik alkalmunkon egy cserkész megkérdezte, hogy van az, hogy egy-egy templomba hetente kevesen járnak misére, de egy csapatmisén csordultig van fiatalokkal. Hol van ebben a felelősségünk olyan szervezetként, amelynek tizenötezer tagja van Magyarországon? Úgy vélem, azért ilyen népszerű a cserkészet, mert az élményalapú tanulást alkalmazzuk. A természetben vagyunk, támogatjuk azt, hogy a gyerekek fölfedezzenek, tapasztaljanak, és így fejlődjenek. Ezek olyan eszközök, amik nemcsak jól működnek, de nagyon vonzók is, és remekül lehet alkalmazni őket a lelkiség fejlesztésére is. Ahogy a természetben csodálatos kirándulni, ugyanúgy imádkozni is. Ahogy egy-egy játékkal meg lehet tanítani a cserkészet történetét, ugyanúgy a vallásismeretet is. Ahogy a gyerekek fejlődnek konfliktuskezelésben, ugyanúgy fejlődhet a segítségünkkel az istenképük is. A cserkészmódszert tökéletesen lehet használni a lelkiséghez, ez a mi erősségünk.
– Hogyan küzdesz a kiégés ellen ennyi feladat mellett?
– Ez nagyon fontos kérdés, mert a kiégést tekintve a segítőszakmában lévők a legveszélyeztetettebbek. S a cserkészvezetőknek még csak nem is ez a tevékenység biztosítja a megélhetését. Jó lenne azt mondani, hogy én nem égtem ki a több mint tíz év alatt, amióta vezető vagyok, de nem lenne igaz. Viszont ki tudtam mászni a gödörből. Nehéz számomra, hogy van valami, amiben végtelenül hiszek, ráadásul senki nem szab korlátot, hogy mennyit foglalkozhatom vele, de közben legyek figyelemmel magamra, hogy mi van velem, mit szeretnék, meddig csinálom szívesen. Mondtam, hogy mindig lázba hoz egy feladattal járó lehetőség, de amikor munka után nap mint nap órákig megbeszéléseim vannak, akkor azért felmerül, hogy ezt biztos így akarom-e. Marad-e egyáltalán energiám arra, hogy lélekben is ott legyek a következő megbeszélésen is? Amikre én személyesen figyelek, azok a testem jelzései. A kiégés egyik fontos jele, amikor nem lelünk örömet valamiben, amit korábban élveztünk. Amikor gyomorgörcsöm volt egy feladattól, az fontos jelzés volt, hogy túlléptem egy határt.
A legtöbbet az úgynevezett társas támasz segít nekem – hogy kicsit a pszichológiához nyúljak –, egyszerűen fogalmazva a barátaim. Hogy vannak olyanok, akik ott állnak mellettem akkor is, amikor nagyon nehéz, és szólnak, hogy itt az idő lassítani vagy segítséget kérni, és ezt türelemmel elmondják újra és újra, amíg meg nem hallom a tanácsot.
Már van egy pszichológiai munkacsoport is a cserkészszövetségben, aminek nagyon örülök. Ők is sokat foglalkoznak ezzel a témával, ami fontos, mert a cserkészetben – főleg magasabb vezetői szinteken – jellemző motívum a kiégés, amiről nem nagyon szeretünk beszélni. Arról beszélünk, hogy mennyi lehetőségünk van, és mennyit fejlődünk, ami igaz is, de nagyon tudatosnak kell lennünk abban, hogy mire mondunk igent, és mikor jön el a pillanat, hogy a saját jóllétünket kell előtérbe helyeznünk. Addig jó a cserkészetben vezetőnek lenni, amíg élvezzük, ha ez már nincs így, akkor meg kell találnunk a módot arra, hogy ismét örömmel csináljuk.
– Mi a legfontosabb olyan tulajdonságod, jellemvonásod, amit a cserkészetnek köszönhetsz?
– Amikor őrsvezető lettem, biztos voltam benne, hogy én egyedül csinálom majd, mert nem akarok alkalmazkodni máshoz, úgyis tudom, mit hogyan kell csinálni. Az elmúlt években megtanultam, mennyivel jobb csapatban dolgozni. Hogy milyen sokat ad, ha vannak mellettem, és egyik feladatkörömben sem vagyok egyedül. A képzésvezetést is csak úgy vállaltam, hogy megkértem egy nagyon jó barátomat, hogy segítsen. Csapatparancsnokként három helyettest is felkértem, ebből egy külön baráti kör alakult ki. Lehet, hogy ez több nézeteltéréssel jár, mintha egyedül döntenék, de mindig gazdagabb egy közös ötletelés eredménye. Azóta amikor csak lehet, csapatban dolgozom.
