Az ignáci lelkiség számára a kenózis az egyik legmeghatározóbb lelki dinamika: az alázat és az engedelmesség belső viszonyulását sajátíthatja el a lelkigyakorlatozó Jézus életét szemlélve.
Pál apostol filippiekhez írt levelének csúcspontja a Krisztus-himnusz: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,5–8). „…kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.” Ő Krisztus, aki engedelmeskedett életnek és halálnak, kiüresítette magát, hogy beteljesülő kiüresedésében Isten által teljessé váljon. És ő Krisztus, aki Ignác atyánk számára maga volt a kiüresedés és a teljesség, az egyetlen út, amely a teljessé váláshoz vezette. De vajon megtaláljuk-e ezt a kenózist, kiüresedést az ignáci lelkiségben is?
Bartolomé Esteban Murillo: Ecce Homo (forrás: Wikimedia Commons)
A vallásfilozófiában a kiüresedést különböző módokon értik, például a buddhizmusban ez maga a cél. Viszont ha fellapozzuk a filippiekhez írt levelet, a krisztusi kenózisnak különleges mélységét és dimenzióját érthetjük meg. Pál személyes kapcsolatot ápolt a filippi hívek csoportjával, akkor írta hozzájuk a levelét, amikor fogságban volt. Levelében több kérdést is érint, megköszöni a támogatást, kifejti a véleményét a hamis tanítókkal szemben, majd a második fejezetben bemutatja a közösség tagjainak Jézus Krisztust mint az engedelmesség és alázat példaképét, akit mindnyájunknak követnünk kell. A Krisztus-himnusz nyelvezete eltér Pál stílusától, így elképzelhető, hogy már egy korábban létező ősi keresztény szöveget illesztett be a levél sorai közé. Ez is jól mutatja, hogy már közvetlenül Jézus földi életét követően az egyik alapvető krisztusi tanítássá vált az alázat és az engedelmesség a kiüresedés aspektusában.
A Krisztus-himnusz felépítése koncentrikus. Ennek jelentése fontos számunka a kenózis dinamikájának megértéséhez. Felülről, az Atyától induló, a mélységbe merülő és újra a magasságokba szárnyaló krisztológia hangzik itt fel. Egyfajta parabolával szimbolizálhatnánk, mely fentről lehajlik, eléri fókuszát, majd újra felível, és a végtelenbe tart. A himnusz Krisztusra utaló névmással kezdődik (ὃς), melyből rögtön láthatjuk, hogy a himnusz első felében, a leszálló ágban maga Krisztus cselekszik, ő az aktív szereplő, még a felszálló ágban, a halált követően Isten válaszol, és ő válik a himnusz központi szereplőjévé, miközben Krisztus passzívan fogadja az Atya válaszát. Tehát Krisztus kiüresedése folyamatosan egy viszonyban mozog. Hiszen ő az, akinek isteni formája volt (μορφῇ θεοῦ), mégis szolgai alakot öltött, a szolga formáját vette magára (μορφὴν δούλου). A morphé (μορφῇ: ’létforma’) szó különleges kapcsolatot teremt Krisztusban mind Istennel, mind az emberrel, mivel benne mind a kettő megtalálható, benne egyesülnek a létformák.
Ahogy tovább ízleljük a himnusz szavait, eljutunk a legfontosabbhoz: ἑαυτὸν ἐκένωσεν – (heauton ekenószen) „kiüresítette önmagát”. Jézus Krisztus isteni formáját arra használta, hogy önként üressé, semmissé tegye magát, és ezt a „kiüresedő” teret az ember formájával töltse meg. Nemcsak hasonló lett hozzánk, emberekhez, hanem „olyan lett, mint egy ember”, és engedelmessé vált életnek és halálnak. A Római Birodalomban a keresztre feszítés a rabszolgáknak járó kivégzés volt, a halálbüntetés legmegalázóbb formája. Jézus a szolga alakját magára öltve engedelmeskedett egészen a legmegalázóbb halálig. A kereszten látjuk Krisztus valóságának legteljesebb paradoxonát, ahogy isteni formájából teljesen kiüresedett rabszolgai formában hal meg.
De itt nincs vége a himnusznak, sőt egy lendületes felütéssel a legmélyebb pontról elkezdünk felfelé szárnyalni. Isten szeretettel teli válaszát szemlélhetjük, ahogy felmagasztalja, megdicsőíti Fiát. A himnusz mindezt egy új szóval fejezi ki, mely Isten szeretetének nagyságát mutatja meg, amellyel megajándékozza a Fiát. A ’felmagasztal’ jelentésű szó már korábban is létezett, de a himnusz elé tesz egy hüpert is: ὑπερ-ύψωσεν (hüper-hüpszószen). Isten nemcsak felmagasztalja Krisztust a kiüresedését követően, hanem magasra és még annál is magasabbra magasztalja fel. Ez a mindennél magasabbra felmagasztalás fejeződik ki az új névben, „amely minden más név fölött van”.
A filippiekhez írt levél Krisztus-himnuszából szépen kibontakozik, hogy mit is jelent a krisztusi kiüresedés. Nem egy önmagára irányuló, időben pillanatszerű folyamatot, amely befejeződik a kiüresedés végén.
A krisztusi kenózis túlmutat önmagán, nem a kiüresedés a célja, hanem a teljessé válás.
Krisztusban a kiüresedés terét egyre teljesebb embersége tölti ki. Ez nem szűkíthető le a fogantatás pillanatára. Krisztus kiüresedése, egyre teljesebb emberré válása végigkíséri a halálig. A kiüresedés állandósága a folyamatos változás. Erre az aktív, beteljesülő kiüresedésben passzív (befogadó) egésszé válásra születik meg Isten aktív válasza. Tér nyílik Isten számára, hogy teljessé tegye mindazt, ami van.
De vajon hol találjuk meg ezt a krisztusi kiüresedést az ignáci lelkiségben? Nincs egyszerű dolgunk, mert az ignáci irodalomban csak elvétve lelhetünk rá szó szerint a kenózisra. Mintha Ignác atyánk e krisztusi kenózist nem célnak tekintette volna, hanem az út részének, talán magának az útnak, amely elvezette Istenhez, és amelyet Jézus Társaságának lelkiségében a jövőre bízott. Ha jobban szemügyre vesszük az írásait, a Filippi-levél Krisztus-himnuszára csak egy-két levelében találunk közvetlen utalást. 1537- ben Pietro Contarininek, egy velencei klerikusnak írt levelében a kenózist az evangéliumi szegénység dimenziójában említi Ignác. „Az, aki bár mindenben gazdag volt, hogy nekünk példát adjon, mindenből kiüresítette önmagát; Az, aki bár olyan nagy hatalom, olyan nagy bölcsesség és olyan nagy jóság dicsőségében volt, alávetette magát a kicsi emberek hatalmának, ítéletének és akaratának.” Tíz évvel később egy jóval hosszabb levélben találunk még konkrét utalást a Krisztus-himnuszra. 1547- ben Ignác Portugáliába ír, a coimbrai skolasztikusoknak. Simão Rodrigues, az egyik első jezsuita provinciálisként túlságosan hangsúlyozta a testi önmegtagadó gyakorlatok fontosságát a növendék jezsuitáknak. Ignác azonban bölcsen tudta, hogy a túlzásba vitt testi gyakorlatok mögött sokszor bizony az igazi alázat hiányzik az emberi szívből. A túlbuzgó gyakorlatokkal szemben az alázatosság és engedelmesség útjára emlékeztet, mely Jézus szeretetteli követésében valósulhat meg. „Azonban mindennél jobban szeretném, ha Jézus Krisztus iránti tiszta szeretet ösztönözné Önöket, és az ő dicsőségének megvalósulása iránti vágy. […] Ő ugyanis javainak tökéletes boldogságából bizonyos módon kiüresítette önmagát, hogy ezekben részesítsen bennünket.”
Fellapozva Ignác atyánk Lelkigyakorlatok című művét, tollba mondott élettörténetét, esetleg a naplóját vagy a Rendalkotmányt, meglepő módon nem találunk közvetlen utalást a krisztusi kiüresedésre, viszont szembetűnően sokszor ír azokról a belső, lelki gyakorlatokról, az alázatról és engedelmességről, melyekben tükröződik a Krisztust követő lelki kiüresedés.
Ignác életében és magában az ignáci lelkiségben a kenózist sokkal inkább gyakorlati aspektusból kell keresnünk, mintsem teológiai gondolatok irányából.
Ignác lelki attitűdje a tetteiben vált láthatóvá, és vezérfonalát Jerónimo Nadal így fogalmazta meg: ducentem Spiritum sequebatur, non prabeibat – követte az őt vezető Szentlelket, nem ő ment előtte. Ignác élete vége felé úgy tekintett vissza saját tapasztalatára – melyet rendtársainak is említett –, hogy útja inkább passzív volt, mint aktív. Isten akaratának keresésében, az engedelmességből születő tettekben aktív volt, míg Isten által vezetett személyként az engedelmességben befogadó, passzív volt.
Gyakorlati szemmel vizsgálva a Lelkigyakorlatokat már látjuk, hogy az ignáci lelkiség számára a kenózis az egyik legmeghatározóbb lelki dinamika. Az alázat és az engedelmesség belső viszonyulását sajátíthatja el a lelkigyakorlatozó Jézus életét szemlélve. A Lelkigyakorlatok apró praktikus elemei is ezt a lelki magatartást erősítik, akárcsak annak elfogadása, hogy egy lelki kísérőnek engedelmeskedik a lelkigyakorlatozó. Az elmélkedések során Ignác atyánk számára fontos volt, hogy egy adott pillanatban a figyelmünket konkrétan erre a belső hozzáállásra, elköteleződésre fordítsuk. „Az alázatosság három módjáról” való elmélkedés (ahogy a cím is elárulja) inkább az alázatosságot emeli ki, az „Elmélkedés a három bináriusról” (különböző embertípusokról) pedig az engedelmesség aspektusát hangsúlyozza. „Egyedül csak azt kívánja, hogy aszerint akarja vagy ne akarja azt, ahogy majd Isten, a mi Urunk neki ezt az akarást lelkébe adja…” (Lgy 155).
A Lelkigyakorlatok a kenózis lelki magatartására tanítanak meg. Az utolsó elmélkedések, megnyitva a lelkigyakorlatozót a teljes világ szemlélésére („Szemlélődés a szeretet elnyerésére”), időben és térben irányt is mutatnak a kiüresedés „gyakorlására”, megélésére. Az ignáci lelkiségben az aktív, beteljesülő kiüresedésben egésszé válásra születik meg Isten válasza. Ő teszi teljessé az emberi egészet. Ahogy Ignác atyánk „beleüresedett” a halálba, úgy tette Isten teljessé az egészet az életében.