Beteljesülő kiüresedés

Ignác életében és magában az ignáci lelkiségben a kenózist sokkal inkább gyakorlati aspektusból kell keresnünk

Az ignáci lelkiség számára a kenózis az egyik legmeghatározóbb lelki dinamika: az alázat és az engedelmesség belső viszonyulását sajátíthatja el a lelkigyakorlatozó Jézus életét szemlélve.

Pál apostol filippiekhez írt levelének csúcspontja a Krisz­tus-himnusz: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatok­ban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, még­pedig a kereszthalálig” (Fil 2,5–8). „…kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.” Ő Krisz­tus, aki engedelmeskedett életnek és halálnak, kiüresítette magát, hogy beteljesülő kiüresedésében Isten által teljessé váljon. És ő Krisztus, aki Ignác atyánk számára maga volt a kiüresedés és a teljesség, az egyetlen út, amely a teljessé váláshoz vezette. De vajon megtaláljuk-e ezt a kenózist, kiüresedést az ignáci lelkiségben is?

Bartolomé Esteban Murillo: Ecce Homo (forrás: Wikimedia Commons)

 

A vallásfilozófiában a kiüresedést különböző módokon értik, például a buddhizmusban ez maga a cél. Viszont ha fellapozzuk a filippiekhez írt levelet, a krisztusi kenózisnak különleges mélységét és dimenzióját érthetjük meg. Pál személyes kapcsolatot ápolt a filippi hívek csoportjával, ak­kor írta hozzájuk a levelét, amikor fogságban volt. Levelé­ben több kérdést is érint, megköszöni a támogatást, kifejti a véleményét a hamis tanítókkal szemben, majd a második fejezetben bemutatja a közösség tagjainak Jézus Krisztust mint az engedelmesség és alázat példaképét, akit mindnyá­junknak követnünk kell. A Krisztus-himnusz nyelvezete eltér Pál stílusától, így elképzelhető, hogy már egy koráb­ban létező ősi keresztény szöveget illesztett be a levél sorai közé. Ez is jól mutatja, hogy már közvetlenül Jézus földi életét követően az egyik alapvető krisztusi tanítássá vált az alázat és az engedelmesség a kiüresedés aspektusában.

A Krisztus-himnusz felépítése koncentrikus. Ennek je­lentése fontos számunka a kenózis dinamikájának megér­téséhez. Felülről, az Atyától induló, a mélységbe merülő és újra a magasságokba szárnyaló krisztológia hangzik itt fel. Egyfajta parabolával szimbolizálhatnánk, mely fentről lehajlik, eléri fókuszát, majd újra felível, és a végtelenbe tart. A himnusz Krisztusra utaló névmással kezdődik (ὃς), melyből rögtön láthatjuk, hogy a himnusz első felében, a leszálló ágban maga Krisztus cselekszik, ő az aktív sze­replő, még a felszálló ágban, a halált követően Isten vála­szol, és ő válik a himnusz központi szereplőjévé, miközben Krisztus passzívan fogadja az Atya vá­laszát. Tehát Krisztus kiüresedése fo­lyamatosan egy viszonyban mozog. Hiszen ő az, akinek isteni formája volt (μορφῇ θεοῦ), mégis szolgai alakot öl­tött, a szolga formáját vette magára (μορφὴν δούλου). A morphé (μορφῇ: ’létforma’) szó különleges kapcsola­tot teremt Krisztusban mind Istennel, mind az emberrel, mivel benne mind a kettő megtalálható, benne egyesül­nek a létformák.

Ahogy tovább ízleljük a himnusz szavait, eljutunk a legfontosabbhoz: ἑαυτὸν ἐκένωσεν – (heauton ekenó­szen) „kiüresítette önmagát”. Jézus Krisztus isteni formáját arra hasz­nálta, hogy önként üressé, semmis­sé tegye magát, és ezt a „kiüresedő” teret az ember formájával töltse meg. Nemcsak hasonló lett hozzánk, em­berekhez, hanem „olyan lett, mint egy ember”, és engedelmessé vált életnek és halálnak. A Római Birodalomban a keresztre feszítés a rabszolgáknak járó kivégzés volt, a halálbüntetés leg­megalázóbb formája. Jézus a szolga alakját magára öltve engedelmeske­dett egészen a legmegalázóbb halálig. A kereszten látjuk Krisztus valóságá­nak legteljesebb paradoxonát, ahogy isteni formájából teljesen kiüresedett rabszolgai formában hal meg.

De itt nincs vége a himnusznak, sőt egy lendületes felütéssel a legmélyebb pontról elkezdünk felfelé szárnyalni. Isten szeretettel teli válaszát szemlél­hetjük, ahogy felmagasztalja, megdi­csőíti Fiát. A himnusz mindezt egy új szóval fejezi ki, mely Isten szereteté­nek nagyságát mutatja meg, amellyel megajándékozza a Fiát. A ’felmagasz­tal’ jelentésű szó már korábban is létezett, de a himnusz elé tesz egy hüpert is: ὑπερ-ύψωσεν (hüper-hüpszószen). Isten nemcsak felmagasztalja Krisz­tust a kiüresedését követően, hanem magasra és még annál is magasabbra magasztalja fel. Ez a mindennél ma­gasabbra felmagasztalás fejeződik ki az új névben, „amely minden más név fölött van”.

A filippiekhez írt levél Krisz­tus-himnuszából szépen kibonta­kozik, hogy mit is jelent a krisztusi kiüresedés. Nem egy önmagára irá­nyuló, időben pillanatszerű folyama­tot, amely befejeződik a kiüresedés végén.

A krisztusi kenózis túlmutat önmagán, nem a kiüresedés a célja, hanem a teljessé válás.

Krisztusban a kiüresedés terét egyre teljesebb embersé­ge tölti ki. Ez nem szűkíthető le a fogantatás pillanatára. Krisztus kiüresedése, egyre teljesebb emberré válása vé­gigkíséri a halálig. A kiüresedés állandósága a folyamatos változás. Erre az aktív, beteljesülő kiüresedésben passzív (befogadó) egésszé válásra születik meg Isten aktív vála­sza. Tér nyílik Isten számára, hogy teljessé tegye mind­azt, ami van.

De vajon hol találjuk meg ezt a krisztusi kiüresedést az ignáci lelkiségben? Nincs egyszerű dolgunk, mert az igná­ci irodalomban csak elvétve lelhetünk rá szó szerint a kenózisra. Mintha Ignác atyánk e krisztusi kenózist nem cél­nak tekintette volna, hanem az út részének, talán magának az útnak, amely elvezette Istenhez, és amelyet Jézus Társa­ságának lelkiségében a jövőre bízott. Ha jobban szemügy­re vesszük az írásait, a Filippi-levél Krisztus-himnuszára csak egy-két levelében találunk közvetlen utalást. 1537- ben Pietro Contarininek, egy velencei klerikusnak írt le­velében a kenózist az evangéliumi szegénység dimenzió­jában említi Ignác. „Az, aki bár mindenben gazdag volt, hogy nekünk példát adjon, mindenből kiüresítette ön­magát; Az, aki bár olyan nagy hatalom, olyan nagy böl­csesség és olyan nagy jóság dicsőségében volt, alávetette magát a kicsi emberek hatalmának, ítéletének és akara­tának.” Tíz évvel később egy jóval hosszabb levélben ta­lálunk még konkrét utalást a Krisztus-himnuszra. 1547- ben Ignác Portugáliába ír, a coimbrai skolasztikusoknak. Simão Rodrigues, az egyik első jezsuita provinciálisként túlságosan hangsúlyozta a testi önmegtagadó gyakorlatok fontosságát a növendék jezsuitáknak. Ignác azonban böl­csen tudta, hogy a túlzásba vitt testi gyakorlatok mögött sokszor bizony az igazi alázat hiányzik az emberi szívből. A túlbuzgó gyakorlatokkal szemben az alázatosság és en­gedelmesség útjára emlékeztet, mely Jézus szeretetteli kö­vetésében valósulhat meg. „Azonban mindennél jobban szeretném, ha Jézus Krisztus iránti tiszta szeretet ösztö­nözné Önöket, és az ő dicsőségének megvalósulása irán­ti vágy. […] Ő ugyanis javainak tökéletes boldogságából bizonyos módon kiüresítette önmagát, hogy ezekben ré­szesítsen bennünket.”

Fellapozva Ignác atyánk Lelkigyakorlatok című mű­vét, tollba mondott élettörténetét, esetleg a naplóját vagy a Rendalkotmányt, meglepő módon nem találunk közvet­len utalást a krisztusi kiüresedésre, viszont szembetűnően sokszor ír azokról a belső, lelki gyakorlatokról, az alázatról és engedelmességről, melyekben tükröződik a Krisztust követő lelki kiüresedés.

Ignác életében és magában az ignáci lelkiségben a kenózist sokkal inkább gyakorlati aspektusból kell keresnünk, mintsem teológiai gondolatok irányából.

Ignác lelki attitűdje a tetteiben vált láthatóvá, és vezérfo­nalát Jerónimo Nadal így fogalmazta meg: ducentem Spiri­tum sequebatur, non prabeibat – követte az őt vezető Szent­lelket, nem ő ment előtte. Ignác élete vége felé úgy tekintett vissza saját tapasztalatára – melyet rendtársainak is említett –, hogy útja inkább passzív volt, mint aktív. Isten akaratának keresésében, az engedelmességből születő tettekben aktív volt, míg Isten által vezetett személy­ként az engedelmességben befogadó, passzív volt.

Gyakorlati szemmel vizsgálva a Lelkigyakorlatokat már látjuk, hogy az ignáci lelkiség számára a kenózis az egyik legmeghatározóbb lelki dinami­ka. Az alázat és az engedelmesség bel­ső viszonyulását sajátíthatja el a lelki­gyakorlatozó Jézus életét szemlélve. A Lelkigyakorlatok apró praktikus ele­mei is ezt a lelki magatartást erősítik, akárcsak annak elfogadása, hogy egy lelki kísérőnek engedelmeskedik a lel­kigyakorlatozó. Az elmélkedések során Ignác atyánk számára fontos volt, hogy egy adott pillanatban a figyelmünket konkrétan erre a belső hozzáállásra, elköteleződésre fordítsuk. „Az aláza­tosság három módjáról” való elmélke­dés (ahogy a cím is elárulja) inkább az alázatosságot emeli ki, az „Elmélkedés a három bináriusról” (különböző em­bertípusokról) pedig az engedelmes­ség aspektusát hangsúlyozza. „Egyedül csak azt kívánja, hogy aszerint akarja vagy ne akarja azt, ahogy majd Isten, a mi Urunk neki ezt az akarást lelkébe adja…” (Lgy 155).

A Lelkigyakorlatok a kenózis lel­ki magatartására tanítanak meg. Az utolsó elmélkedések, megnyitva a lel­kigyakorlatozót a teljes világ szemlé­lésére („Szemlélődés a szeretet el­nyerésére”), időben és térben irányt is mutatnak a kiüresedés „gyakorlá­sára”, megélésére. Az ignáci lelkiség­ben az aktív, beteljesülő kiüresedés­ben egésszé válásra születik meg Isten válasza. Ő teszi teljessé az emberi egé­szet. Ahogy Ignác atyánk „beleürese­dett” a halálba, úgy tette Isten teljessé az egészet az életében.