Júliusban római katolikus pappá szenteltek Dublinban egy harminckilenc éves férfit, aki nyolc esztendeje tagja az észak-írországi Domonkos-rendnek. Az angol élvonal korábbi labdarúgója, aki néhány éve egy bájos modellel járt, ma már azt állítja, Krisztus teljességet és boldogságot hoz az életünkbe.
Philip Mulryne neve elsőre feltehetően nem sokat mond a kedves olvasónak, de David Beckhamé, Ryan Giggsé vagy Paul Scholesé talán annál inkább. Pedig ő is, miként a felsoroltak, a kilencvenes évek angliai sztáralakulata, a Manchester United saját nevelésű játékosa volt, velük rúgta a labdát majdnem a klub máig egyedülálló csúcsszezonjának beteljesüléséig, 1999 tavaszáig, amikor a két hazai (bajnokság, kupa) és a nemzetközi (Bajnokok Ligája) trónra is felültek. Mulryne egy 1998. júliusi barátságos mérkőzésen épp Backhamet helyettesítette. A középpályáról olyan híres csatároknak játszotta előre a labdát, mint Andy Cole és Teddy Sheringham, s három gólt vágva bizonyított. Ám a teljes képhez hozzátartozik, hogy csupán egy Premier League-mérkőzésen szerepelt a vörös ördögök színeiben, s 1999 áprilisában már a Norwich Cityben futballozott.
A Manchester nagy sikereinek megünnepléséről tehát lemaradt, és hiába a közös gyökerek, a sztárok körébe sem sikerült beférkőznie. Hat évig játszott a másodosztályú Norwich Cityben, tizennyolc gólt szerzett, s 2004-ben kiharcolták a Premier League-be való feljutást. De szerepelt huszonhét válogatott meccsen is Észak-Írország színeiben. 2001 szeptemberében egy világbajnoki selejtező mérkőzésen betalált a dán nemzeti együttes kapujába. Ám labdarúgó-karrierje végén, 2007 táján egyre több sérülés gyötörte, visszatért hazájába, Belfastba, s elgondolkodott, miként folytassa. Ekkor állt be a fordulat az életében.
„Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nagyszerű karrierem volt futballistaként, nagyon sokan álmodnak erről gyerekként, én is így voltam vele. Ám ennek az álomnak a megélése közben, a húszas éveim végén kezdtem úgy érezni, hogy üresség van bennem. Egyre elégedetlenebb lettem az életemmel, nagyon sok tárgyi dologhoz kötődtem, azt hittem, azoktól leszek boldog. De közben nagyon szerettem az edzéseket, a meccseket, ám a focista életmód egyre kevésbé adott örömöt, és egyre mélyebb kérdéseket tettem fel magamnak” – mesélte egy júliusi videointerjúban.
Kiből lesz a cserebogár?
Hasonló pályamódosításokra hazánkban is akad példa. Megemlíthető a keddi alkalmai és mentálhigiénés témákat felölelő előadásai miatt országosan ismert Pál Ferenc atya, aki a Vasas főállású sportolója, válogatott kerettag és 1987-ben magasugrásban magyar bajnok volt, bár őt már 1996-ban, harmincévesen pappá szentelték.
Wertheim Mátyás ferences szörfözik, snowboardozik, Szegeden pedig gördeszkapályát épített, ám elsősorban neki is az „előképzettsége” révén érdekes a története: a Fundango ruházati márka dizájnere és termékgazdája volt a kilencvenes évek elején, hat évre rá viszont már szerzetesjelöltként tanult. „A szakmára jellemző fordulatszámon pörgettem a mindennapjaimat. Az ennek megfelelő pénzkereseti formának a feladásán át vezetett az utam a ferencesek közösségébe” – mondta később egy interjúban a Laza atya néven ismert pap.
Szintén „meredek” utat járt be Kiss Ulrich, aki számos külföldi nagyvállalat marketingasszisztenseként, majd cégvezetőjeként tevékenykedett, még a L’Oréal marketingigazgatója is volt, mielőtt 1988-ban belépett volna a jezsuita rendbe.
Hasonló Baritz Sarolta Laura útja is: ő ma már Laura nővér, Domonkos-rendi szerzetesnő, de korábban a Pepsi magyarországi leányvállalatának kereskedelemfejlesztési menedzsereként járta a világot.
A teljes cikket keresse A SZÍV októberi számában!