2023. augusztus 6-án, Urunk színeváltozásának ünnepén, nyolcvankilenc éves korában elhunyt Mustó Péter jezsuita, sokak szeretett lelkivezetője, a szemlélődő lelkigyakorlatok egyik legnagyobb magyarországi apostola.
Hadd kezdjem egy személyes emlék felidézésével, vállalva annak ódiumát is, hogy narcisztikusan fog hangzani. Mustó Péter atya gyászmiséje előtt néhány nappal e-mailben megkeresett a provinciális atya, és megkért, hogy vállaljam el a búcsúztató prédikációt. Dobogókőn voltam éppen, már estére járt az idő. Komótosan megnéztem hát a naptáramat, és – mivel már volt programom arra az időpontra – meg is írtam a választ: egyéb elfoglaltságaim miatt sajnos nem alkalmas. Azzal szépen le is feküdtem aludni. Csakhogy azon az éjszakán nem bírtam elaludni. Megrohantak az emlékképek. Eszembe jutott például, hogy néhány éve az ünnepélyes fogadalomtételem alkalmából Péter atya lejött Dobogókőről – pedig ha valaki, hát ő igazán nem szerette az efféle hercehurcát. A szertartás után egyszerűen odajött hozzám, és annyit mondott: „Miattad vagyok itt.” Rettenetesen büszkének éreztem magam. Megvolt a karizmája ahhoz, hogy mindenkivel éreztesse a tiszteletét és megbecsülését, és ettől valahogy mi is jobban tisztelni és becsülni kezdtük magunkat.
Így történt azután, hogy még akkor éjszaka elhatároztam, mégiscsak elvállalom a feladatot – azzal szépen el is aludtam. Másnap reggel meglepve vettem észre, hogy az előző esti lemondó e-mailem valahogy nem ment el: a dobogókői jezsuita rendház szobáiban nem stabil az internetkapcsolat. Az már szinte fel sem tűnt, milyen szokatlanul gördülékenyen ment a korábbi programjaim átszervezése is.
Hadd fogalmazzak meg néhány keresetlen szót Mustó Péter atya halála alkalmából. A célom – minden várakozás ellenére – nem az, hogy Péter atyát dicsérjem és ünnepeljem. Könnyű volna róla szép dolgokat mondani, könnyű lenne őt ünnepelni – én azonban nem ezt akarom. Meggyőződésem szerint ugyanis ilyenkor – papi és szerzetesi jubileumok, házassági évfordulók és persze halotti megemlékezések alkalmával – nem az illető személyt kell a középpontba állítani, hanem Istent. Végső soron Péter atya halála kapcsán is Istent ünnepeljük, és az ő kegyelmét, amelyet Péter atyán keresztül árasztott a világra.
Életem egyik legnagyobb kegyelmének tartom, hogy Jálics Ferenc (1927–1921) atyán (aki a Mária utcai jezsuita templom kriptájában nyugszik) és Mustó Péter atyán (akit 2023. augusztus 17-én a németországi Hildesheimban temettek el) keresztül megismerkedhettem a szemlélődő imádsággal. Ők adták a kezembe azt az eszközt, amelynek segítségével már önállóan is fejlődhetek. A szemlélődő ima ugyanis arra a belátásra épül, hogy mélyen bennünk működik egy gyógyító erő, amely a csendben aktiválódik. Keresztényként ezt a valóságot Jézus Krisztusnak avagy a szentháromságos Isten „bennünk lakozásának” nevezzük. A szemlélődő élet ebből a mélységből fakad: innen hajt ki, mint egy törékeny virág, és attól növekszik, hogy szeretettel és gyengédséggel vesszük körül. Ha kitesszük a napfényre és szelíden öntözgetjük, idővel megerősödik, kibontakozik, felnövekedve pedig sok gyümölcsöt hoz. Kedvező körülmények esetén – ugyanígy – Isten jelenléte lesz egyre nyilvánvalóbbá számunkra: „életünk lesz” és „bőségben lesz” általa (Jn 10,10).
Nem nekünk kell magunkat megváltoztatni (amire egy ponton túl úgysem volnánk képesek), elég, ha egyszerűen csak kitesszük magunkat Isten működésének. Ez örömhír: a bizalom elég! Ha Isten jelenlétébe helyezkedünk, ő fog lépésről lépésre megváltoztatni. Türelmesebbek, gyengédebbek és szeretetteljesebbek leszünk általa. Ebből a jelenlétből idővel több spontán életöröm fakad, magasabb lesz az ingerküszöbünk, jobban tűrjük a konfliktusokat, és több pozitív érzelem kap teret a lelkünkben. Röviden: könnyebb lesz szeretnünk a körülöttünk élő embereket, anélkül, hogy különösebben erőlködnünk kellene ezen.
Péter atya élete valódi bizonyítéka a szemlélődő élet ilyen áldásos hatásainak. Élő példája az evangéliumi ígéret beteljesülésének: „Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá” (Mt 6,33). Ő maga mesélte, hogy amikor rendszeresen meditálni kezdett, egy alkalommal édesanyja megjegyezte: „Én nem tudom, hogy te mit csinálsz ott az imazsámolyon, de amióta ott ülsz, többet mosolyogsz.”
Jálics atya szerint Mustó Péter jobb szemlélődő lelkigyakorlatokat adott, mint ő maga, pedig ő dolgozott ki belőle Európában lelkiségi iskolát. Talán azért van ez, mert Péter atya teljesen szabad volt. Nem akart megfelelni semmiféle elvárásnak. Megengedte magának, hogy kizárólag az előtte álló embert tartsa fontosnak, hogy csakis rá figyeljen. Persze az iskolaalapító Jálics atyának is kétségtelenül megvoltak a maga erényei: zseniális szervező volt, kitűnő pedagógus, és nagyon mély lelki embert ismertünk meg benne. Ez utóbbi nyilvánvalóan közös benne és Péter atyában, nála azonban a hangsúlyok némiképp másra helyeződtek. Péter atya erényei közé tartozik, hogy ő mindenekelőtt a peremen élőkkel ápolt barátságot, hogy egész életében költői szabadságban élt, valamint hogy mesteri fokon gyakorolta a kiengesztelődés művészetét. Hadd részletezzem kissé ezeket a jellemvonásokat.
Péter atyára egyedülállóan jellemző volt az a szeretet és elfogadás, amelyet azok iránt tanúsított, akik valahogyan a társadalom szélére kerültek. Különösen azok álltak közel hozzá, akik semmiféle előre gyártott sémába nem fértek bele. Velük, akik kiestek minden rendszerből, vállalt leginkább szolidaritást: az ő emberi méltóságukat igyekezett leginkább visszatükrözni. Utolsó lelkigyakorlatát is egy olyan közösségnek ígérte, amely ilyen embereket szolgál: Charles de Foucauld kisnővérei elvből mennek a legszegényebbek közé, hogy velük lakjanak és dolgozzanak – gyakran migránsokkal, három műszakban, futószalag mellett –, és így igyekeznek megvalósítani az evangélium tanítását. Péter atya egész életében lelki támogatást nyújtott nekik radikális életformájuk megvalósításához.
Amikor Dél-Amerikában utcagyerekekkel foglalkozott, hónapokon keresztül látogatott egy szegény sorsú asszonyt is, aki téglából kis kunyhót épített magának az út mellett, és ott nevelte három gyermekét. Rendszeresen eljárt hozzájuk, és ezzel-azzal igyekezett támogatást is biztosítani – leginkább a barátságával és figyelmével. Aki ismeri az ilyenfajta szociális munka természetét, az tudja, hogy nem sok sikerélménnyel kecsegtet. Olyan, mintha kiskanállal édesvizet hordanánk a tengerbe abban a reményben, hogy ennek hatására idővel az is édesvízzé változik.
Péter atya életében mégis adódtak amolyan „sikerélmények” is. Szinte csodaszámba megy például – bár a jezsuiták nem csinálnak neki nagy reklámot, nehogy másnak is kedve támadjon az ilyesmihez –, hogy Péter atya Latin-Amerikában örökbe fogadott egy árva utcagyereket, és elhozta Magyarországra. Itt azután Hector sikeresen befejezte az általános iskolát. Később visszatért a hazájába, megnősült, amikor pedig Péter atya legutóbb meglátogatta, azt kérte tőle, hogy hozzon neki egy Petőfi-kötetet, mert – mint mondta – nem akar elfelejteni magyarul.
A költészet iránti szeretet, amely hallatlan szabadsággal járt együtt, Péter atya lelkiségének másik sajátsága. Amit például ma Magyarországon Christan Bobinről (erről a nemrégiben elhunyt francia kortárs költőről) és François Chengről (a franciává vált kínai költőről) tudunk, az nagyjából és egészében tőle származik, vagy legalábbis gyakran az ő közvetítésével érkezett. Bobinben és Péter atyában közös volt, hogy mindketten meg tudták különböztetni azt, aminek van jelentősége, attól, aminek nincs. Bobin szavaival: „Önök is látják a világot. Ugyanazt látják, mint én. A világ nem más, mint csatatér. Mindenütt fekete lovagok. Kardok csörömpölése a lelkek mélyén. De ennek nincs jelentősége. Elsétáltam egy kis tó mellett. Harmatkása borította. Ennek volt jelentősége.” Vagy máshol: „Kevés esemény van az életben. Háborúk, ünnepek s mindaz, ami zajt kelt, nem esemény. Az esemény észrevétlenül, feltűnés nélkül érkezik. S csak később, sokkal utána vesszük észre, hogy ott valaminek történnie kellett.” A szemlélődő ember tudja, hogy ami igazán lényeges, az nem látványosan érkezik. Rendszerint feltűnés nélkül jön el. Nem rendelkezhetünk fölötte.
Péter atya az elmúlt években öt önálló kötetet tett közzé, négyet Hári Ildikó iskolanővér közreműködésével. Ezek a szövegek is ugyanennek a költői érdeklődésnek és szabadságnak a lenyomatai, s Ildikó nővérnek elévülhetetlen érdemei vannak a megszületésükben. Irigykednek is ránk a németek, hogy mi az anyanyelvünkön olvashatunk ilyen világszínvonalú írásokat, s komoly erőfeszítések történnek, hogy a nagyobb európai nyelveken is hozzáférhetővé váljanak. Péter atyát a spiritualitás egyetemes gondolkodóvá tette, akit szenvedélyesen érdekelt minden új. Röviddel a halála előtt mondta egyszer: „Engem igazán a jövő érdekel.” Az utolsó percig foglalkoztatták a szociológia, a filozófia és a teológia kulcskérdései, sőt az utóbbi években lelkigyakorlatos beszédeiben rendszeresen kitekintett a természettudományok (főleg az atomfizika) területére is.
Végül, de nem utolsósorban Péter atya egész életében a kiengesztelődés munkása volt. Már vagy két évtizeddel ezelőtt is hallottam tőle, amikor jezsuita körben az élet céljáról kérdeztük: „Nekem az a célom, hogy úgy haljak meg, hogy ne maradjon bennem semmi, ami kiengesztelésre vár.” Hiszem, hogy megadatott neki e kívánság beteljesülése. Minden jel arra mutat, hogy Péter atya Isten kegyelméből mindennel és mindenkivel megbékélve (önmagának is megbocsátva) halt meg. Sokan érzik úgy, hogy már nemcsak érte, hanem hozzá is imádkozhatnak, ezért máris kérik az ő közbenjárását Istennél.
Istent magát, minden kegyelem forrását ünnepeljük a fent felsorolt ajándékokban, és azokban is, amelyeket itt nem emeltem ki. Hála és dicsőség legyen neki Mustó Péter atya életéért! Az ő halála és mennyei születésnapja alkalom arra, hogy megköszönjük Istennek, hogy rajta keresztül olyan gazdagon halmozta el szeretetével a világot – és sokunkat személyesen is.
Befejezésül hadd idézzem ismét a költő, Christian Bobin szavait, azokat a sorokat, amelyeket maga Péter atya küldött egyik utolsó, személyes e-mailjében: „Maradj velem, mondja a rossz szeretet. Menj, mondja a jó szeretet. Menj, menj, menj: a hűség távolítja a patakokat a forrástól, és belőlük lesz folyó, folyam, óceán, só, kék és dal.” Isten veled!
Mustó Péter 1935. január 25-én született a hajdú-bihari Derecskén. Családja 1944-ben Nyugatra menekült a front elől. Németországban járt gimnáziumba. 1953-ban, érettségi után lépett be a Jézus Társaságába. Tanulmányait Franciaországban és Németországban végezte, 1963-ban szentelték pappá. 1965 és 1977 között Münchenben volt ifjúsági lelkész. A hatvanas években – a II. vatikáni zsinat szellemében – érdeklődése a más vallásúak, a másként gondolkodók és a jóléti társadalom sérültjei felé fordult. 1977–1978-ban hátizsákkal bejárta Dél-Amerikát Mexikótól Bolíviáig, hogy megismerje a latin-amerikai egyház és szerzetesek kezdeményezéseit, amelyek a legnehezebb helyzetben lévő néprétegeket támogatták. 1978–1979-ben munkáspap volt Berlinben, közben vendéglői mosogatásból tartotta fenn magát. 1979 és 1991 között a kolumbiai misszióban tevékenykedett: szegényekkel, bajban lévőkkel és a társadalom perifériáján élőkkel foglalkozott népmisszionáriusként és szociális munkásként. Először a szaléziakkal dolgozott együtt, majd egy egyszerű, előre gyártott elemekből épített kis házban, családias légkörben megosztotta életét az utcagyerekekkel. Később Bogotá egyik szegénynegyedébe költözött. Kis idő múlva nyilvánvalóvá vált számára, hogy a probléma gyökere sokkal mélyebb: azt kell megelőzni, hogy a gyerekek az utcára kerüljenek. Ezért napköziotthont hozott létre Casa Estudio néven. Két könyvet is írt dél-amerikai élményeiről (Remény és kétség között Bogotá utcáin; Levelek Dél-Amerikából). A rendszerváltozás után hazajött Magyarországra: előbb Szegeden, majd Dobogókőn élt és szolgált széles körben ismert lelkivezetőként és lelkigyakorlat-kísérőként. Rendszeresen vezetett csendmeditációs lelkigyakorlatokat Tahiban és Németországban. 2013-ban Jálics Ferenccel közösen a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki a lelkigyakorlatos kultúra megteremtéséért és a lelki gyógyítás terén kifejlesztett egyedülálló módszer kidolgozásáért. A Jezsuita Kiadó gondozásában megjelent kötetei: Csendben születik az élet; Megszereted, ami a tiéd; Ahol otthon vagy. Hári Ildikó SSND nővérrel közösen jegyzett, Ami megtart című utolsó könyvének megjelenését már nem várta meg – a kötet pappá szentelésének hatvanadik évfordulójára, augusztus 27-ére készült el.
