A szerzetesi oktatás mint alternatíva

Rubovszky Rita a tanév végén tizenkét év után távozni kényszerült a Patrona Hungariae Iskola­központ főigazgatói posztjáról, munkáját ősztől a Ciszterci Főhatóság vezetőjeként folytatja. Beszélgettünk többek között pedagógiai tapasztalatairól, a szerzetesi oktatási-nevelési in­tézményekről, a pedagógiai kontextualitásról, Ferenc pápa globális nevelési egyezményéről és személyes szakmai terveiről is.

− A tizenkét év, amit a Patrona Hungariae Iskolaközpont élén töl­tött, komoly nyomot hagyott az in­tézményen. Mik voltak munkájának a súlypontjai, mire kellett figyelnie, mire büszke, amit hosszú távon to­vább fog vinni az iskola?

− Elkészítettem a Patronában egy nagyon világos programot. Abból indultam ki, hogy ez volt az egyike annak a kevés katolikus oktatási in­tézménynek, amelyek a szocializmus alatt is működtek, ezért adottak vol­tak azok az értékek, melyeket a régi működése alatt megtartott. Hiszen a Patrona egyfajta értékmentő bázis volt a szocializmus alatt. Nagyon sok olyan lánynak jelentett menedéket, akik politikai okokból a társadalom­ból kivetettek voltak, és itt otthonra leltek, legyenek városiak vagy vidé­kiek. Azóta persze változott a világ; egy szabad országban, egy szabad vi­lágban, egy nagyon megváltozott egy­házban már mások az iskolával szem­beni követelmények. A gimnáziumról tizenkét évvel ezelőtt azt mondtam, hogy ne mentsvár legyen, hanem a keresztény értelmiségi nő nevelésé­nek a színhelye.

− Megtörtént a szerzetesi fenntar­tású iskolák működésének a „nyitá­sa”, hogy a védekezés helyett a bátor kilépés legyen az alapvető hozzáál­lás?

− A szerzetesi iskolák sokszor vál­ságos időkben is olyan világítótor­nyok voltak, amelyekhez akár a tár­sadalom nem vallásos, krízisben lévő tagjai is tudtak kapcsolódni. Itt Mária Teréziától egészen a zsidóüldözése­kig nagyon sok példát mondhatnék, ahol a katolikus iskola sokkal többet jelentett, mint a tudásátadás helyszí­nét. Úgy gondolom, hogy a katolikus iskolák a mai magyar társadalom­ban ilyen szerepet kell hogy játs­szanak. Arra biztattam a gyerekeket és a kollégákat is − mind kulturális, mind tudományos, például nevelés­tudományi területen −, hogy bátran lépjenek ki ebből a bástyaszerepből. Az örök evangéliumi értékeket első­sorban a hagyomány által tudjuk köz­vetíteni, ugyanakkor minden kornak a saját kontextusában kell ezeket ér­telmeznie.

− A gyakorlatban hogyan történt ez a nyitás?

− Nagyon fontos volt a Patronát in­tegrálni az ország kapcsolati hálójá­ba mind a kultúra, mind a tudomány színterén, mind a programok szint­jén. Arra törekedtünk, hogy diákja­inknak lehetőséget kínáljunk az éle­tüket érintő és befolyásoló témákkal iskolai keretek között is találkozni, köztük eligazodni, személyes állás­foglalást kialakítani. Megpróbáltuk holisztikusan kezelni az iskolát azzal, hogy az általános iskola visszatért az alapító anya által álmodott személy­központú szemlélethez. Nagyon büsz­ke vagyok arra, hogy ez sikerült, hi­szen a régi hagyományokhoz való ragaszkodás érték, de könnyen bék­lyóvá is válhat .

− A szerzetesi élet keretein belül megélt kreatív hűség az alapítók ere­deti karizmájához, az első küldetés­hez való visszatérést jelenti, de úgy, hogy evangéliumi válaszok szülesse­nek korunk égető kérdéseire is. Erre gondol, amikor a kor kontextusáról beszél?

− Igen, erről van szó. Számomra na­gyon lényeges a pedagógiában a kontextualitás, amit mindig bámulok az evangéliumban, ahol Jézus a rabbik nyelvén beszél, olyan hasonlatokat alkalmaz, hogy a hallgatóság értse azt, amit mond. Ez a kontextualitás minden korban meg kell, hogy jelen­jen a pedagógiában. A pedagógus­nak nem a konzerv paneleket kell egy olyan generációnak átadnia, aki eb­ből már nem ért semmit, hanem úgy kell megőriznie az eredeti üzenetet, tanítást vagy akár szabályt, hogy az új generáció képes legyen megérteni.

− Mi jellemezte az elmúlt években a munkakörnyezetét?

− A fenntartó részéről nagyon sok szabadságot kaptam, és ez nagy se­gítség volt. De kihívások is értek, hi­szen a múlt és a jövő minden olyan szerzetesi iskolában összecsap, amely működött a szocializmus alatt. Ezek az iskolák egyfajta „márkaként” van­nak jelen a magyar katolikus társada­lomban, de a múlt miatt megvannak a maguk nehézségei is. A covid idő­szak is megnehezítette a munkánkat, és az utóbbi másfél év tanári elégedet­lenségei is megjelentek a gimnázium tanári karában. Tőlünk is több tanár ment most el a tanév végén. A gimná­ziumi tantestületeket lényegesen ne­hezebben érintette ez a helyzet, mint az általános iskolaiakat. A tanárokban Magyarország-szerte viaskodik a hi­vatáshoz és a gyerekekhez való hűség és az anyagi realitás. Ezt igen nehéz volt vezetőként kezelni, és tisztában vagyok azzal, hogy a jövőben fenn­tartóként is foglalkozni kell majd ez­zel a valósággal.

− A Patronát, ahol ön dolgozott, mennyire jellemezte, hogy az elége­detlen tanárok bevonták a diákokat is a politikai munkájukba?

− Nagyon hangsúlyoztam, hogy a gyerekeket ebbe ne vonjuk bele. Még akkor sem, hogyha sokan más­ként vélekednek erről országszerte. Nem gondolom azt, hogy egy nyolc-, tíz- vagy tizenöt éves tanulónak dolga egy országban rendszerszintű problé­mákról gondolkozni.

− Mi jellemzi a szerzetesi iskolák pedagógiai munkáját?

− Segítség volt számomra, amikor felismertem, hogy a szerzetesi oktatás gyakorlatilag mindig alternatív volt. Manapság nagyon divatos reformpe­dagógiai iskolába járatni a gyereket, amiről azt gondoljuk, hogy Montes­sori, Steiner, Freinet stb. fejlesztették ki. Ha megnézzük az elmúlt évszáza­dok szerzetesi nevelését, az alternatív oktatás ott jelent meg először. A szalé­zi, piarista, jezsuita nevelés mind tar­talmazott személyközpontú elemeket. Egy jó katolikus iskola nem normatív, deduktív módon csak ismeretet ad át, hanem a személyt növeli. A kezdet­től fogva Isten képmására teremtett személyt. Tehát, ha lehet ilyen bátran fogalmazni, akkor az alternatív isko­lának az eredeti, katolikus definíciója számomra nagyon izgalmas, és az lesz a jövőben is, akárhol vagyok. Szerin­tem ezt nagyon fontos hangsúlyozni, mert nincsen benne a magyar kato­likus értelmiségi köztudatban, hogy erre büszkék legyünk.

− A lisszaboni találkozón Ferenc pápa által említett globális nevelé­si egyezmény mennyiben segíti a fi­atalok felnőtté nevelését? Fontos-e a pedagógiai célok között a felnőtté nevelést külön hangsúlyozni?

− Azok a fiatalok, akik hazajöttek a világtalálkozóról, felhívták a figyel­memet arra, hogy a metróállomá­sokon meg a különböző standokon látták a globális nevelési egyezmény pontjait, amelyet a Nevelési és Kultu­rális Dikasztérium megfogalmazott, és amelyről szerintem nagyon sokat kellene beszélni Magyarországon is. Ennek a nevelési egyezménynek az a lényege, hogy a nevelés nem kizá­rólag az iskola falai között történik, és nem is maradhat meg az iskola falai között. Úgy fogalmaz, hogy az érett személy nevelése azért feladatunk, mert újra kell szőnünk a kapcsola­tok szövetét, hogy egy igazságosabb, szolidárisabb, testvéri emberiséget hozzunk létre. És ebben a mondat­ban két nagyon lényeges elem áll. Az egyik a személy, és a másik a közös­ség. Amikor a személyről beszélünk, akkor – ahogyan azt a pápa a lissza­boni nyitóbeszédében mondta a fi­ataloknak − az Isten téged neveden szólít. És ebbe a néven szólítottság­ba mindenki beletartozik. Amikor ezt hangsúlyozza a pápa, akkor egyben fölhívja mindazok figyelmét, akiknek a hivatása bármilyen módon össze­függ a neveléssel, hogy akárki kerül kapcsolatba a nevelővel, a nevelőnek úgy kell hozzáfordulnia, hogy ráéb­ressze azt a másik embert, hogy né­ven szólította az Isten. A nevelő nem hatalmi pozícióból van jelen ebben a helyzetben, hanem a társteremtő hozzáállásával nevel. A nevelés a te­remtés része. A lisszaboni egyetemen most a pápa azt mondja az egyetemis­táknak, hogy ha fölteszed magadnak azt a kérdést, hogy „ki vagyok én, hol vagyok én a kereszténységben, az Isten akaratában”, akkor vagy érett fel­nőtt személyiség, hogyha azt is meg­kérdezed, hogy „és hol a testvérem”. Ha csak saját magadról kérdezel, nem vagy érett, felnőtt személyiség. Ez ta­lán felhívja a figyelmet arra is, hogy a globalizáció nemcsak negatívu­mokat hordoz, hanem felelősségünk a globalizációval a katolikus egyház eredeti, egyetemesként való értelme­zését is visszaadni.

− Ha sikerülne egyetemesen szemlélni az egyházat vagy a vilá­got, az segítene áttörni a beállt „bu­borékok” falait és értékek mentén történő párbeszédbe lépni?

− Talán abban segítene, hogy meg­tanuljuk a múltat és jövőt helyesen kezelni. Érdemes lenne kihúzni ma­gunkat lassanként abból az állandó, önmagunkkal vívott párbeszédből, hogy mit konzerválunk, és mit nem. Érdemes lenne kilépni a konzervatív− liberális paradigmából. A múlt az is­teni irgalom, a jövő a gondviselés teo­lógiájában értelmezhető.

− A nyugati világra mi a jellem­ző ebből?

− Minden országnak megvannak a maga kísértései. Van, ahol a katoli­kus iskolák folyamatosan meg akar­nak felelni a társadalmi mainst­reamnek. Ha a hitoktatás társadalmi kérdések boncolgatásának színterévé válik, az sem helyes. A woke ideológi­ák elfogadása, a megfelelési kényszer sem helyes, ilyenkor rosszul értelme­zik a nyitottságot. Talán az segít, ha arra tanítjuk a gyereket, hogy felelős­sége van. Az élet teljes körű bebiztosí­tásának hamis ígérete elveszi az egyén felelősségét. A fiatalnak meg kell ta­nulnia, hogy hibázhat, nem kell tö­kéletesnek lennie. Ha a kereszténység hagyományos értékeit nem a szabály oldaláról, nem a törvény által köze­lítjük meg, hanem a szabadság olda­láról, akkor a fiatal meg tudja érteni a kereszténység radikalizmusát, és ki mer lépni a felelős életbe.

Azt mondja Ferenc pápa, hogy ta­nuljunk a fiataloktól. És ez azért lé­nyeges, mert csak az tud felnőtt ke­resztény embert nevelni, aki maga is felnőtt és érett keresztény, képes a köl­csönösségre, partnerségre. A „kisko­rúsított nevelő” csak kiskorúsított embert képes nevelni. Ezért aztán a gyerekek egy része korán eltávolo­dik a közoktatástól, és egy saját alter­natív életet kezd élni az iskola mellett, mert érzi, hogy kiskorúsítják. Tehát a katolikus iskolának szerintem az is nagyon lényeges feladata, hogy a pe­dagógusokat meghagyja saját szabad­ságukban, érett felnőtt keresztényként élni, mert akkor fognak érett felnőtt­ként mintát mutatni a gyerekeknek.

− Ezekkel a komoly tapasztala­tokkal a háta mögött hogyan áll az új megbízatása, a Ciszterci Főható­ság vezetésének feladata elé? Biz­tos, hogy komoly kihívásokkal fog szembesülni a jelen – nehéz és pre­cedensértékű – helyzetben. Egyálta­lán, miért vállalta el?

− A nyár folyamán több komoly megkeresést kaptam, a napokban pedig hosszas gondolkodás után el­fogadtam a felkérést, hogy a Ciszter­ci Főhatóság vezetője legyek. Ez azt jelenti, hogy én leszek az összes ma­gyarországi ciszterci intézmény fenn­tartói jogának gyakorlója. Így átke­rültem iskolaigazgatóból fenntartói szerepbe, de ugyanúgy a katolikus szerzetesi iskolai nevelésben marad­tam. Nagyon jólesik, hogy nem lett „elengedve a kezem”, rengeteg visszajelzést, lehetőséget és támoga­tást kaptam a nyár folyamán. Hogy miért ezt a munkát vállaltam? Ne­kem a Patrona messze nem csupán egy munkahely volt, hanem sokkal több. Nagyon sok szeretetet és minő­ségi időt áldoztam eddig is a katoli­kus szerzetesi nevelésnek, ezért úgy érzem, ebben tudok még mit tenni. A több felkérés közül azért döntöt­tem a ciszterciek mellett, mert már a nyolcvanas évek közepétől szoros lelki kapcsolatban voltam a kismaro­si ciszterci nővérekkel, rendszeresen jártam hozzájuk titokban. Végtelenül sokat kaptam Lénárd Ödön atyától, Tímár Agnestől, az akkori apatnőtől és Horváth Olgától, a mostani apát­nőtől is. Ez egy olyan spirituális szál számomra, ami újra és újra megta­lál, fontos hívás. A harmadik ok pedig az, hogy maradéktalan tisztelettel te­kintek arra, ahogyan a pannonhalmi szerzetesközösség ránézett az utóbbi években a saját nehézségeire, amilyen hiteles utakat talált, és az a tény, hogy a pannonhalmi főapát, Cirill atya kap­ta meg mint pápai biztos a ciszterci intézmények felügyeletét, számom­ra egy nagyon komoly biztosíték. Ez a három ok, amiért elvállaltam ezt a felkérést.

− Mi lesz a feladata?

− A ciszterci oktatási intézmények feletti fenntartói jogok gyakorlása. Ez szerintem nagyon izgalmas kihí­vás, meg lehet valósítani mindazokat az elveket, amiről előzőleg beszélget­tünk, és amit a globális nevelési pak­tum javasol az egyház számára. Csak végtelen alázattal és félelemmel tudok belevágni ebbe a feladatba. Nagyon remélem, hogy a munkám segíteni fogja őket, mert ezek a ciszterci isko­lák országosan is nagyon kiválóak. Szolgálni és segíteni szeretném eze­ket az intézményeket, akiknek meg­van a helyi kapcsolati hálójuk, saját kontextusuk. Arra törekszem, hogy a fenntartói jogok gyakorlásának sze­repét helyesen értelmezve segítsem az iskolákat, hogy a maguk értékeiben kiteljesedjenek, mindenfajta külső bábáskodás, politikai ötlet nélkül. Az a célunk, hogy az intézményi fenntar­tó ne béklyózzon, hanem támogassa, segítse a jövő keresztény értelmisé­gének kibontakozását. Ahogy a szent életű trappista, Thomas Merton fo­galmaz: nehéz felmászni a siker létrá­ján a csúcsra, különösen, ha a létrádat nem a megfelelő falnak támasztottad.

Fotók: Hegedüs Márton