Egyensúlyban a hullámok tetején

Még negyvenéves sincs, de már tíz éve tanít a Zeneakadémián, és négy gyermek édesapja. Évekre előre tele a naptára hazai és külföldi koncertfelkérésekkel, éppen most indít új recept alapján ismeretterjesztő sorozatot, szabadidejében pedig természetfilmeket forgat. Soha nem ivott még energiaitalt, mégis tele van energiával. Hogy mi a titka? A kifejlett önérzékelés – és a tudatos halogatás.

– Más számára a fele is sok annak a rengeteg feladatnak, amennyit egyszerre visz. Hogy birkózik meg vele?

– Valahogy úgy, mint a szörfös, aki egy hullám tetején egyensúlyoz. Nem tudod szabályozni a hullám sebességét, irányát – a folyamatot kell érzékelni, azt, hogy melyik mozdulatból mi következik. Nem tudnám leírni pontosan, hogy a feladataim sorrendjében miért is kerül előre valami, és miért pont az. Ugyanakkor soha nem teszek olyasmit, amihez éppen nincs kedvem. Amit éppen kell, azt igyekszem a legjobb hatásfokkal elvégezni, és ha valamiben – akár a gyakorlásban – a tervezettnél jobban elmerülök, akkor az kiszakítja magának az időt, és a családom is segít helyet teremteni neki. Nem szeretünk merev határokat tartani, nálunk valahogy pulzál az idő.

– Amikor nem egy közeli koncertre készül épp, hanem „csak” a zeneakadémiai kamaraórák beosztása határozza meg a napirendjét, ugyanúgy hozza-viszi a gyerekeket, mint egy átlagos apuka?

– Mindig hozom-viszem őket, persze, ez a főállásom! Eredetileg gyógypedagógus, de fazekasként is működő feleségemmel megosztjuk a feladatokat. Másrészt olyan nincs is, hogy nem készülök épp valamire. Akár távolabbi, akár közelebbi egy esemény, valamilyen zongorás projekten mindig dolgozom, legfeljebb az intenzitása változik – akár egy távoli, de új műsor, akár egy már nagyon közeli dátum miatt. 2015 óta nem otthon gyakorolok egyébként, a családi zongora – életem első hangszere – inkább egy játszótér.

– Megkérdezhetem, napi hány órát alszik?

– Nagy az alvásigényem, hét óra alatt nem nagyon működöm, és az ideális nyolc-kilenc óra lenne. A nyolcat próbálom elérni.

– Hogyan pihen, mivel töltődik fel napközben?

– Nálam az vált be, ha sok mindent csinálok párhuzamosan. Mindig mindenki próbált erről lebeszélni, és féltett, nehogy túl sokat vállaljak, pedig fel kellett ismernem, hogy engem a párhuzamos tevékenységek akkumulálnak. Amikor gyakorlás közben haladtam annyit, hogy pihenőt tarthatok, akkor válaszolgatok az e-mailekre, halogatott telefonhívásokat intézek, és ezekkel teljesen kiszellőztetem a fejemet. Így lépegetek előre a sakktáblán a fontos és még fontosabb tevékenységek között váltogatva, este pedig mérleget vonok, mivel mennyit haladtam, és megállapítom, hogy jó halogató voltam-e, vagy nem. Mert szerintem az egészség megőrzéséhez halogatóvirtuóznak kell lenni. Ha a másik félnek még éppen nem gond, hogy el vagy maradva valamivel, csak te belül tudod, hogy valami várhat egy napot, akkor miért ne várhatna tényleg? Mit nyomasszam magam?

– De amikor már nagyon szorít a határidő, mondjuk egy koncert vagy valaminek a leadása előtt, akkor jöhetnek a kávék, a csokik meg az energiaitalok?

– Életemben nem ittam energiaitalt, és a határidők betartásában jó vagyok. A kávé reggel jólesik, szeretem az ízét, de nem vagyok függő. Segédeszközökhöz ilyen szempontból nem fordulok. Szerintem nagyon veszélyes, ha valaminek az érdekében vet be az ember valami pótszert. Ha nem azért iszod az energiaitalt, mert finom és jól érzed magad tőle, hanem azért, mert nélküle nem tudnád betartani a határidőt, akkor abban a szituációban már nem te irányítasz. Ha másodpilótaként belép valami kisegítő anyag, az azért nagyon veszélyes szerintem, mert elindít azon az úton, hogy elveszítem azt a fajta önérzékelést, amely pontosan segít megbecsülni, mennyit bírok, és hogyan tudom teljesíteni.

– Ha jól tudom, zeneakadémista korában mindennap a medencében kezdte a napot, és csak aztán indult gyakorolni.

– Ez azért túlzás. A testmozgás is hasonló számomra, mint a többi tevékenység. Nem azért úszom vagy futok, mert azt mondják, az egészséges, hanem azért, mert jólesik. Igényem van rá. Nyáron az enyém a Duna, fürdőnadrág mindig van nálam. De ami a legjobban kikapcsol: gyalogolni A-ból B-be, főleg erdőben. Ha nincs meg a napi testmozgás, akkor valahogy tolulnak a fejemben a dolgok, nincs elég levegőm. Mintha az erdő közepén állnék úgy, hogy nem látok ki a fák közül. Ha mozogtam, akkor jobban el tudok emelkedni, jobban rá tudok látni a dolgaimra. Ez szerintem mindenkinél másképp működik.

– Igényel-e speciális fizikumot, extra állóképességet a zongorázás, mennyire lehet tudatosan elkerülni a hátfájást, izomlázat, ínhüvelygyulladást és társaikat?

– A zongora szerencsés, sőt kényelmes hangszer ebből a szempontból, és a fúvós hangszereknél vagy a hegedűnél sokkal kevesebb rizikót tartogat – ha valaki az elején megtanul rendesen ülni, már jók az esélyei. Azon múlik csak, hová helyezed a széken a súlyt, és hogyan osztod be az erőket. Az a legszerencsésebb, hogyha a gerincoszlop keljfeljancsiként tud működni, szilárdan egy pontra letámasztva, de körben szabad mozgást engedve a felsőtestnek. Az ujjvégeidben fognod kell és tudnod kell, hogy mit akarsz, de közben minden másnak lazának, rugalmasnak kell lennie. Emellett vannak persze egyéni alkati kérdések, ideértve a csontozatot, izomzatot, ízületeket és persze a lelki egyensúlybeli dolgokat. A lényeg azonban szerintem – és nem csak a zongorázásnál! – az önérzékelés. Van, aki nem érzi, ha túlterheli magát, nincs meg az a testtudata, amely jelezné, hogy kigyulladt a sárga lámpa. Ha valaki csak akkor eszmél fel, amikor már a piros ég, külső segítségre lesz szüksége. Én egész életemben mindig éreztem a sárga közeledtét, nemigen erőltettem magamat túl soha – általában előbb fáradok el fejben, mint fizikailag –, és ha mégis, akkor is általában tudtam, mit rontottam el, és hogy min kellene változtatni. Ha ez a képessége valakinek nincs meg, akkor jönnek a fájások. Érdekes módon a legtöbbször mégiscsak valamiféle lelki dolog bújik meg a háttérben, nem valami metodikai hiba. Kifejezetten szeretem megfejtegetni ezeket a tanítványaim esetében.

– Azt elemzik az órán, hogy kinek milyen lelki baja miatt van technikai hiányossága?

– Nem, nem, nem, lélekturkálásról szó sincs! De ha akadályt érzékelek, akkor izgat, hogy mi lehet az okozója. A pedagógus egyik fő feladata, hogy mint egy külső szem, felhívja a figyelmet az akadályozottságra. A tehetség olyan hajtóerő szerintem, amely utat tör magának, és az akadályokat is simán ledönti.

– Mit tud visszajelezni egy csalódott, elkeseredett, esetleg szorongó művészpalántának?

– Bárcsak tudnék kész receptet mondani, hiszen annyiféle árnyalt szituáció akad! De ha általánosítanom kell, akkor a célravezető út részemről mindig a belehelyezkedés. Ha például valakiben ott az útkeresés bizonytalansága, az teljesen érthető, hiszen a művészpályán akad bőven kilátástalanság. Az egyik pillanatban azt hiszed, hogy vagy valaki, a másik napon meg kiderül, hogy senki sem. Na, hát az ilyesmitől szorongó növendéket egyáltalán nem tudod azzal felvillanyozni, hogy eljátszod a szuperbizonyost, a szuperpozitívot, a lelkesítőt. Érdekes módon az működik, ha megpróbálom átérezni, hogy ő milyen helyzetben van, és előveszek a saját tapasztalataimból valamit, amiből érzi, hogy nincs egyedül a kínjával-bajával, más is volt már így.

– Ön hogyan dolgoz fel egy negatív kritikát, egy beszólást, vagy ha valami visszahúzó, sokkoló éri, ami megbéklyózza a művészi függetlenségét?

– Ha a tíz évvel ezelőtti magamat nézem, egy építkező, pályakezdő időszakot látok, amikor folyamatosan ki voltam hegyezve arra, hogy lehetőleg ne legyen balul elsült lépésem. Igyekeztem mindent megtenni, és a lehető legjobban felkészülni a koncertekre, és nagyon vártam a visszajelzéseket. Tíz évvel ezelőtt azt éreztem, hogy ha kapok egy véleményt, az engem minősít, és nekem azzal foglalkoznom kell. Kerestem, mi lehet bennem a hiba, mit vétettem, hol rontottam el. Mára megtanultam különbséget tenni: vannak a szakmailag megalapozott kritikák, ezeket én is komolyan veszem. Ugyanakkor többször tapasztaltam, hogy egyegy visszajelzés nem a művészről és főleg nem a produkciójáról szól, hanem a kritikát megfogalmazó személy életéről és szemüvegéről, amelyen át a világot látja. Ezek hidegen hagynak. A saját családom, a gyermekeink tükrében felismert önmagam pedig olyan szinten megváltoztatta a fontossági sorrendet, hogy bizonyos dolgok, amiken addig rágódtam, pörögtem, vagy megoldódtak, vagy eltűntek, vagy kiderült róluk, hogy nem is olyan fontosak. Az utóbbi években inkább befelé, magamra, a magam által kitűzött célokra figyelek, és megyek előre. Igyekszem észrevenni, éppen hol tartok, mi vagyok, és megérezni, ha valamin szükséges változtatni. Ilyen szempontból eléggé dinamikusnak gondolom magam, igyekszem változni és változtatni, ha kell. Nehéz!

– Mostanában már nem is izgul?

– A testi izgalom nem változott, és ezt alig-alig tudom kontrollálni. Koncert előtt fél órával gyorsabban kezd verni a szívem, és hamar megéhezem, húst kell ennem. Autós hasonlattal élve: a fordulatszámom felmegy ezerkétszázról négyezerre, és több benzin fogy. De előnye is van ennek az izgalomnak, hiszen a koncertszituáció elképzelhetetlen az emelkedett állapot nélkül. Persze ha valakinél a fordulatszámmérő a piros zónába fordul, és annyira idegessé válik, hogy összevissza kezd verni a szíve, nem tud enni, netán hányingere lesz, az már kontraproduktív lehet, de tény, hogy nem egy nagy művész szenvedett és szenved ettől. Rendszeresen szervezek a Zeneakadémián KamarAgóra címmel olyan alkalmakat, amelyeken egy-egy témát járunk körül. Érdekes volt, amikor a legnagyobb művészeinket esendő emberi oldalukról ismerték meg a hallgatók – felszabadító volt számukra megtudni, hogy a nálunk tanító nagy, idősebb művészek között is vannak kifejezetten izgulósak. Ha viszont valaki rászokik, hogy az izgalmi állapotban szerhez nyúl, bevesz egy enyhe nyugtatót, vagy megiszik egy konyakot koncert előtt, akkor ugyanott vagyunk, mint az energiaitalnál: kiesik a kezéből a kontroll.

– Ezek a testi reakciók, de mi zajlik le koncert előtt és közben a művész fejében?

– Koncert előtt azzal kell megküzdenünk, hogy az önkétkedés legkisebb és leghalványabb felhője se vesse ránk az árnyékát. Amíg még nincs kint a pódiumon, még nincs túl a koncerten, meginoghat az ember, akármilyen jól felkészült is. Úgy hét-nyolc évvel ezelőtt volt egy ilyen sötétebb felhős korszakom, amikor valahogy csak arra fókuszáltam, jönni fog-e a hiba, és kizárólag a hibák tükrében ítéltem meg magam. Aztán egyszer elbeszélgettem valakivel, aki azt kérdezte tőlem, miért nem úgy lépek ki a színpadra, hogy nem jön a hiba? Azóta ez a felhő elkerül. Röhej, hogy csak ez az egy mondat kellett… Sohasem tudhatjuk, hogy egy-egy jelentéktelen mondat milyen nyomot hagyhat a másikban, akár pozitív, akár negatív irányban! Szóval a fizikai izgalom és a mentális nyomás egyvelege a koncert előtti utolsó öt percben csúcsosodik ki, amikor ott toporogsz a művészszoba bejáratánál. Amint leülök, és végre hozzáérhetek a hangszerhez, a kétkedés megszűnik, a testi izgalom pedig általában öt-tíz perc után oldódik fel. Nagyjából ekkorra tudom felmérni, milyen a koncert vonulata, hulláma. Az első öt percben minden eldől, és mint egy grafikonnál, az emelkedéséből meg lehet sejteni, hogy milyen ívet fog leírni. Tény, hogy vannak nagy mentések is: előfordulhat, hogy laposságból, keszekuszaságból indul egy koncert, a második felére mégis berobban. Gyakran ezek lesznek igazán emlékezetesek – számomra és a közönség számára is.

– Hogyan zajlik az energiaáramlás mint egyfajta nonverbális, művészi kommunikáció az előadó és a közönség között? Ahhoz, hogy a publikum feltöltődjék, a művésznek le kell merülnie?

– Az érzelmi-hangulati összekapcsolódás javarészt az első öt percben kialakul. Onnantól kezdve együtt repülünk, utazómagasságon vagyunk. Jobban belegondolva éppen ez az érzés szünteti meg az izgalmat, sőt a koncertszituáció engem alapvetően feltüzel, mert van bennem exhibicionizmus. Szokták kérdezni hangverseny után, hogy elfáradtam- e, de többnyire épp ellenkezőleg, úgy érzem, még legalább ötször el tudnám játszani a műsort. A művész érzelmi hullámvasutazásából persze a közönség ideális esetben nem érzékelhet semmit. Élethelyzettől, életkortól, biológiai állapottól, magánélettől, rengeteg mindentől függ, hogyan lép ki valaki a színpadra. De miután kilépett, már senkit nem érdekelnek a kifogások. Azt szoktam mondani a hallgatóknak, hogy a közönségnek nem lehet SMS-eket küldözgetni, hogy most nem tudtunk annyit próbálni, nem aludtam jól, és így tovább. Nem arra kíváncsi a közönség, hogy én milyen állapotból jövök, hanem a produkciómra, amivel nekik készültem. Ebből a szempontból az előadó-művészet bizony kegyetlen szakma, és minden alkalommal csak egy ugrásod van.

– Sok koncertjén tart bevezetőt, fűz kommentárt a darabokhoz, sőt rádióműsort is vezet. Miért érzi fontosnak, hogy szavakkal is megszólítsa a közönséget?

– Igazából arra törekszem, amikor beszélek, vagy bevezetőt mondok egyegy darabhoz, hogy közelebb kerüljön a hallgató a műhöz. Miért van erre szükség? A legtöbben azért jönnek el egy koncertre, hogy kikapcsolódjanak, pedig az esetek legnagyobb részében egy komolyzenei koncerten pont hogy nagyon erős bekapcsolódás szükséges, és ha igazán át akarod élni, ahhoz legalább akkora erőfeszítést kell tenni, mint az előadónak. Mert különben csak a szélét, a borítását fogod érzékelni. Mik ezek a szélek vagy borítások? Szép, dallamos, helyes volt az előadó, szóval a külsőségek külsőségi részei. Nekem, amikor bevezetőt mondok egy darabhoz, a személyesség a kulcs. Hogy számomra mit jelent az a mű, és akkor ezt lehetőleg úgy próbálom kommunikálni, hogy annak a hallgató saját életéhez is köze legyen. Olyan szituációt próbálok teremteni, amelyben átérzi, hogy nekem mi a kapcsolatom azzal a darabbal, és így tudjon kapcsolódni.

– Miben különbözik az eddigiektől új, Hallgasson Füleire! című sorozata?

– Sok tekintetben nem lesz más, mert zongorázni fogok, és kommentárokat fűzök a darabok elé. Viszont egy-egy művet többször egymás után, másféleképpen is el fogok játszani, és megpróbálom megmutatni a közönségnek, milyen lehetőségek vannak az előadó kezében. Milyen választási lehetőségeink vannak, amikor egy kompozíciót interpretálunk? Ott a kotta, de egyáltalán nem árul el minden apróságot. Tulajdonképpen olyan, mint egy recept. Pontosan milyen hozzávalókat válasszak, mekkora tojást, vörös vagy fehér húst, érettebb vagy éretlenebb gyümölcsöt? És hogyan fűszerezzem? Valaki a sziruposabbat szereti, valaki az egyszerűbbet. Van-e a hallgatóságnak füle az olyan érzékeny megoldásokhoz, amik nem ordítanak, és nem támadják le annyira az embert? Persze az előadó-művészetben is lehet szerintem óriásplakát-effektusokkal élni, harsányan és leegyszerűsítve fogalmazni. De mennyivel izgalmasabb rejtett jelekkel kommunikálni, finom, rétegzett megoldásokkal élni! Csak éppen ahhoz, hogy a közönség is ráérezzen a finomságokra, támpontokat szeretnék adni, hogyan hallgathat jól a füleire.