És akkor megértettük: a játék őszintesége vonzza ide az embereket. Itt nem lehet színlelni. Minden valódi. Még a közelben ólálkodó ellenséges törzs támadásának veszélye is. Az indiánok ilyen igazi élményekre vágynak. Ahogy mindenki.
„Az indiánok nemigen érintkeznek a fehér emberrel – oszlatja el a félreértéseket a misszionárius, miközben betessékel a monostor boltíves, fehérre meszelt sekrestyéjébe. – A helyiek persze beszélnek ezt-azt. Történeteket mondanak a faluba betérő vagy a közeli mezőkön átlovagló harcosokról. Valójában törzse válogatja, mennyit találkozik fehér emberekkel. De ide nem jönnek le – magyarázza Fekete Köpeny, aki kilenc éve téríti az indiánokat, s ezalatt több néppel került kapcsolatba. – Az első találkozásnak még az volt a tétje, életben hagynak-e – mesél a kezdetekről a szerzetes. Hiszen a sziúk azelőtt nem láttak papot. Mikor misére harangoznak, elgondolkodva még összegzi tapasztalatait: – Rájöttem, hogy mielőtt bármit mondanék arról, amiben hiszek, a közös nyelvet kell megtalálnom a bakonyi indiánokkal.”
Minden, amire vágytunk
Nemhogy a közös nyelvet, őket sem könnyű megtalálni. Szinte semmit sem hallani róluk, pedig 1961 óta évente kétszer két hétre felállítják sátraikat a Bakonyban. Akkor vette kezdetét a különös játék. Cseh Tamás és három társa érettségi után, az iskolapadból kiszabadulva bevetették magukat a hegység sziklás, bő vizű patakokkal teli, vadregényes erdeibe. Az egész néhány srác szórakozásának indult. Karl May és James Fenimore Cooper regényei nyomán indiánöltözéket készítettek maguknak, megállapodtak néhány egyszerű harci szabályban, és együtt töltöttek pár napot a természetben, távol a főváros nyüzsgő életétől, bonyolult kapcsolat- és érdekrendszerétől. A kamaszos játék azonban hamar komoly történelmi tudással telítődött. A négy fiatal a Néprajzi Múzeum rendszeres látogatójává vált. Az első, lelkesedésből készített fejdíszeket lassacskán felváltották az 1850-es évek síksági indián hagyományait követő korhű öltözékek és eszközök: az olcsó posztóruhát bőrből készült ingek és ágyékkötők, a cipőket kézzel varrt mokaszinok, a katonai sátrakat az eredeti szabásminták alapján összeállított tipik.
„Nagyon jó gyógyír és kiszabadulás. Olyan életet tudunk élni ideig-óráig, ami szép, nemes, szabad, bátor, önfeláldozó férfiakat kíván, tiszta, becsületes embereket. Minden, amire vágytunk egész életünkben, és amit ma magam körül nem találok meg” – vallott a játékról az alapító egy halála előtt néhány évvel készült interjúban. Valószínűleg ez a tapasztalat hozza ma is az embereket évről évre a tűz köré. Az alapító fiúkból férfiak, férjek lettek, akik bevonták feleségeiket, majd hamarosan megszülettek az első indián gyerekek is. A kezdetben néhány fős táborban már több mint ezren megfordultak. A játék most nagyjából kétszáz tagot számlál. Így a tábor már valóban egy minitársadalomhoz hasonlít, amelyben újjáéledhet a hajdan Észak-Amerikában élő síksági népek világa.
Könnyített tanpálya
Már húsz perce botladozunk a vaksötétben. A két nappal ezelőtt lezúdult eső alámosta az ösvényt. Bakonybéltől jócskán eljöttünk. Lehetetlen megmondani, hol szálltunk ki a kocsiból. Annyit tudunk, hogy a föld, amelyet taposunk, a varjak vidéke. Amikor Gilyén Péter megkérdezte, visszamennénk-e vele törzse táborának helyszínére, hogy segítsünk hazavinni a vihar miatt állva maradt tipijét, azonnal igent mondtunk. Mivel első élményeink alapján az indiánok zárkózott, szinte titkos társaságnak tűntek, ilyen lehetőség álmunkban sem jutott eszünkbe. A civilben mérnökként dolgozó – indián nevén – Sok Rokon ugyan már elmúlt hatvanhét éves, mégis magabiztosan lépdel a hátára és hasára függesztett csomagjaival. Útközben csendben számolgat, majd kimondja: több mint hétszáz éjszakát töltött ebben az erdőben. Kétség nem fér hozzá, ő igazi megszállott.
Ahogy egy csúszós, meredek lejtő végén átbújunk egy kidőlt fa kaput formáló ágai alatt, a sötétben kirajzolódik a nyolcszemélyes tipi. Néhány perc alatt elrendezzük pokrócainkat, majd fáradtan a földre telepszünk. „Nabah napamikáde tcójih-tszákácíírúú… – zendít rá az ősi tűzrakó énekre az indián. Meggyújtja a sátor közepén az apró farakást. Körbeadjuk az ajándékba hozott tüzes vizet, s a varjú törzsfőnök, a bakonyiak mostani vezetője mesélni kezdi történetét: – Jól tanuló, nyitott, de elég vagány gyerek voltam, amikor Cseh Tamás 1967-ben meghívott a játékba. Hamar rájöttem: ez nemcsak az a gyerekes ugrabugra, aminek először gondoltam. A hit felé vezető útnak olyan szőnyege rejlik benne, amin keresztül az ember értékes szellemi kincseket is megleshet vagy megkaparinthat” – emlékszik vissza. Miközben a hatvanas évek hétköznapjai versengéssel, egyesek részéről mások nemtelen eszközökkel való legyőzésével, félelemmel, titkolózással és besúgással voltak tele, a játék (ahol látszólag a csatában való diadal a fontos) valami jóval lényegesebbre tanította.
– Az ember kicsiben próbálhatja ki, mire képes. Hol vannak a határai, mennyi áldozatot vállal, és miért. Őrködik-e órákat a hajnali hidegben, hogy megvédje a törzsét, gyűjt-e éjszaka tüzelőt, felállítja-e a tipit a zuhogó esőben is, vagy harcba száll-e a társa becsületéért.
Rég elmúlt már éjfél. Az indián nagyobb darab hasábfát tesz a parázsra, miközben kifogyhatatlanul mesél a régi időkről. – Ősi varjú szimbólum – mondja a varjúvá lett hunkpapa-sziú, mikor a fellobbanó tűz fénye megvilágítja a takarója szélére hímzett, fára emlékeztető jelet. Gilyén Péter fiatal diákként még az alapítók népéhez, a lakotákhoz csatlakozott. 1974-ben azonban akkorára bővült a résztvevők köre, hogy létfontosságúvá vált új törzsek alapítása. – Mivel én voltam a legújabb az akkori vezetők között, világos volt: nekem kell új törzset alapítanom” – eleveníti fel a szakadást. Később a sziúk és a varjak is továbbosztódtak. Egyre több törzs formálódott az erdőkben. Így lettek sájenek, hidatszák, szikszikák, paunik, lakoták, kainák és más síksági indián népek.
Utódaink is emlegetni fogják
Legtöbbünk olvasott már indián regényeket, játszott indiánosdit, vagy volt indiános táborban. A Bakony erdeibe kiköltöző közösségek azonban arra törekszenek, hogy az itt töltött idő alatt ténylegesen olyan életet alakítsanak ki, amilyet Amerika őslakosai valójában éltek. Éppen ezért ez egy harci játék, amelynek alapelve egyetlen mondatban összefoglalható: – mindenben az 1850-es évek síksági indián hagyományai szerint kell eljárni. Szövevényes társadalmuk ugyanúgy egymással alkalmi szövetségben vagy harcban álló népekből áll, mint amerikai őseiké. A varjak örökké a lakoták ellenségei lesznek, míg egy hunkpapa nem támad ogallalára. De nincs olyan eszköz sem a táborban, ami ne létezett volna százötven éve. Nincs zseblámpa, meleg vízről legfeljebb a nap gondoskodhat, vízálló bakancs helyett marad a mokaszin. Telefont sem használnak. Sőt még karóra sincs. Az időt nem percekben vagy órákban mérik. Helyette hosszú futásnyi, pipafüstnyi, madárröptényi távlatokban számolnak. De nincs is szükség ezekre az eszközökre. A játék időn kívül helyezi a táborlakókat. Megesett, hogy egy ifjú harcos a hátára vette zsákját, és elindult kenyeret cserélni a faluba, ami négy hosszú futásnyira esett. Ő hat után sem tért vissza. A tábor már épp aggódni kezdett érte, amikor megjelent letörten, hátán a laposan lógó táskával. Augusztus 20-a volt.
Ennél is nehezebb elképzelni, hogy bírják ki mai, XXI. századi felnőttek és gyerekek, hogy nem beszélnek olyasmiről, és még csak nem is gondolnak semmi olyanra, ami nem létezett az elődök korában. Lehetetlennek tűnik két hétig így élni. Ám ők mindezt nem valamilyen külső szabály nyomására teszik.
De jól tudják: így lehet igazán csinálni. A mindennapi tennivalók meg is teremtik az „indián valóságot”. A táborverés, az ételkészítés, a fagyűjtés, a tűz életben tartása, a patakduzzasztás, a gyerekek felügyelete és a szertartások válnak hétköznapivá. „Ráadásul a harc szigorú szabályozó erő – magyarázza Gilyén Péter. Az ellenség fenyegető közelsége folyamatos éberséget követel. Emiatt a legtöbben sokszor napokig nem is gondolnak a bakonyi erdőn túli életükre.
Ahogy a varjak földjén, a korhű tipiben ülünk, nekünk sem jut eszünkbe otthoni dolgokat a tűz köré hozni. Nézzük az izzó rönköket, Sok Rokon pedig emlékezetes csatát idéz. – Egy nap lakoták támadták meg népünket – kezdi az izgalmas tudósítást. Nem elég, hogy híresen nagy harcosok, létszámfölényben is érkeztek a tisztásra. Szerencsére az őrök résen voltak, így mire az ellenség átjutott a patakon, a törzs fel tudott készülni a harcra. A védekezés hamar támadásba csapott át, s a varjak diadalmaskodtak. Noha nem oltottak ki életet, ritka nagy győzelmet arattak. – Ezt a harcot talán utódaink is emlegetni fogják, ahogy én mesélem most nektek” – mondja merengve a törzsfőnök, miközben a füst egyenes oszlopot formálva kiszáll a sátortető nyílásán.
Az a főnök, akit követnek
Pedig az ütközet alig tíz percig tartott. Ám a jelentősége ennél jóval nagyobb, hiszen az egész tábor a csaták köré szerveződik. A szabályokat az alapítók úgy fektették le, hogy a küzdelem biztonságos, mégis méltó legyen az ősökhöz. A harcosok saját készítésű fegyvereket használnak: harci buzogányt, tomahawkot, lándzsát, íjat és kést. A hegyét azonban mindnek biztonságosan tompítani kell. Úgyis elég, ha az eszköz csak érinti az ellenséget, ez azonnal „ájulást” okoz. Azaz a sebesültnek ekkor mozdulatlanul kell feküdnie, amíg el nem számol hatszázig. Ha ezalatt (egy fakéssel) „elvágják” a torkát, meghal. A halottak huszonnégy óráig nem vehetnek részt a tábor életében, sőt a nevüket és a rangjukat is elvesztik.
„Sok Rokont is megölték már. Ezt a nevet ildomos lett volna kiiktatni a használatból, de vannak, amik mégis előkerülnek. Erre nagyon büszke vagyok, mert az indiánoknál a rokonság nagy kincs. Akit sokan vallanak rokonnak, értékes ember. Épp ezért a »rokon nélküli«, »árnyék nélküli« minősítő szavak hatalmas sértést jelentenek, mely vért kíván. – A folytonos vérontás mégsem cél. Így fordulhat elő, hogy egyszerű sebesítésekkel is lehet csatát nyerni, s ezért alakult ki a régieknél is nagy becsben álló lólopás e játék szabályrendszeréhez igazított hagyománya is. Az ellenség lovát, azaz jelen esetben a lovat helyettesítő kifaragott, felgyöngyözött fabotját ellopva összecsapás nélkül is lehet dicsőséget szerezni. – A harc komoly dolog. Igazi, tiszta koncepcióval kell bírnia annak, aki támadni akar” – figyelmeztet a törzsfőnök. Ha valaki kitalálja, hogyan szeretné visszaszerezni szeretett állatát, esetleg még lopni hozzá kettőt, összehívja a társait, letelepszik a tűz mellé, pipára gyújt, vázolja a tervét, majd körbeadja a pipáját. Aki elfogadja, az ezzel kifejezi: „Te vagy a vezér, veled tartok.” Senki sem csinálhat magából vezetőt. Az a főnök, akit követnek.
Persze van, aki nem veszi át a pipát, és kimarad a tervezett harci vállalkozásból. Ha valaki rendszeresen így tenne, rossz híre kelne, hogy fél a harctól. Itt hamar kiderül, kinek milyen a valódi személyisége. „Amikor az emberek ennyi időt egymás látó- és hallókörében töltenek, annak csodálatos igazságteremtő ereje van. A városban ha valaki kalapot cserél, majd átmegy a Duna túloldalára, másik embert játszhat el. Akár éveken keresztül. Itt azonban baromi fárasztó, sőt lehetetlen színészkedni” – gondolkodtat el Sok Rokon. Eközben azonban ráeszmélünk, hogy a halvány világosságot, amely körülvesz bennünket, az izzó parázs mellett már a felkelő nap adja. Elrendezzük hálózsákjainkat, és alváshoz készülődünk. A Bakony közepén. A tűz körül. Egy igazi tipiben.
Megnézni nem lehet, de játszani igen
1634-ben Laforgue, egy fiatal és lelkes jezsuita Québec kikötőjéből elindul, hogy keresztény hitre térítse az indiánokat. Majd kétezer kilométer vár rá. A nagy reményekkel saját lelki megtisztulását kereső szerzetesnek eközben nemcsak a vadonban rá leselkedő veszélyekkel és az indiánokkal, hanem saját kételyeivel is szembe kell néznie. Az első jezsuita huron misszió kordokumentumai alapján készült Fekete Köpeny – A vadak földjén című film többek között azt a kérdést feszegeti, hogy európaiként milyen felhatalmazásunk és esélyünk lehet egy másik földrész teljesen eltérő szabályrendszerű kultúrájának megváltoztatására. Az egyik jelenetben idős rendtársa újságolja a fiatal Laforgue-nak, hogy a huronok a gyógyulás és az örök élet ígéretében bízva hajlandók felvenni a keresztséget. Csak egy dolog tartja őket vissza: a „szeresd ellenséged” parancs. A korabeliek között ez ugyanis egyet jelentett az öngyilkossággal. Laforgue atya ekkor elgondolkozik, majd hangot ad kételyeinek: „Nem kellene előbb megérteniük a hitünket, mielőtt megkereszteljük őket?”
A Szent Mauritiusz Monostorba időnként be-belátogató néhány fura szerzet, egy szemlélődés iránt érdeklődő indián és egy elég fantáziával rendelkező, nyitott, fiatal bencés elég volt ahhoz, hogy a filmben megismert misszionárius – ahogy az indiánok nevezték –, Fekete Köpeny életre keljen. Baán Izsák nem sokkal Bakonybélbe kerülése után szoros barátságot kötött Cseh Andrással. Ő édesapja révén a játékban nőtt fel, ma is neves lakota harcos. Nem kellett sok, és a hit dolgairól az indiántáborra terelődött a szó. „Megnézni nem lehet, de játszani igen” – ezt a választ kapta, mikor a harcosokat arról kérdezte, hogyan lehetne róluk többet megtudni.
Nem tud nem spirituális élmény lenni
A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára valóban úgy érkezett az indiánok közé, mint a korabeli misszionáriusok. Vett egy nagy fekete kalapot, sarut húzott, hóna alá csapta a régi Bibliáját, és elindult az erdőbe..„Az első beszélgetés nehezebb volt, mint bármelyik filozófiavizsgám – emlékszik vissza a római Szent Anzelm Egyetemen doktorált teológus. – Ahogy a filmben a misszionáriusnak, nekem is újra fel kellett tennem magamban a kérdést, mit is jelent igazából az a meggyőződés és hit, amelyet magammal hozok.” Élvezettel fejtegeti, hogy neki – filmbéli másával ellentétben – nem csupán azzal a nehézséggel kellett megküzdenie, amelyet az európai gondolkodásmód találkozása jelent az indiánok kultúrájával, hanem azzal a különbséggel is, amely a XXI. századi gondolkodás és az 1850-es évek világa között ismerhető fel.
A szerzetes lelkesen idézi fel, hogyan ragadta magával a résztvevők hitelesen és természetesen megformált alakítása. „Amikor a sziúk táborába értem, tényleg olyan volt, mintha egy csapásra visszamentem volna az időben.” A játék alapszabályának, azaz a „ne legyen semmi olyan, ami nem létezett a síksági ősöknél” értelmében ugyanis úgy fogadták, mint a korabeli indiánok a hittérítőt. A sziúk esetében – mivel ők akkoriban egyáltalán nem érintkeztek a fehér emberrel – ez teljes bizalmatlanságot jelentett. „Ha férfi, miért hord szoknyát?” „Miért növeszt hajat az arcán?” – érkeztek felé a kérdések. A hit dolgai csak ezután következtek. – Először a fogalmak tisztázásáig kellett eljutnunk” – magyarázza a kezdeti nehézségeket. Mire gondolnak, amikor azt mondják, hogy a Nagy Szellem, a lélek ösvényei vagy látomáskeresés? Hogy lehet elmagyarázni nekik a bűn fogalmát? – És akkor, ott Baán Izsáknak ez valóban élet-halál kérdése volt.
Így lett 2010 óta visszatérő epizódszereplő a bakonyi játékban Fekete Köpeny, aki ha teheti, télen és nyáron is felkeresi az ismerős népeket. A kilenc év alatt szerzett tapasztalatai alapján a pap kiérlelt konklúziót von le.
Azok inkább segítenek elmélyedni, nyitottabbá válni. A természetben töltött két hét összezárva ugyanazokkal az emberekkel, énekelve, mozogva, nagyon hasonlít egy zarándoklathoz. „Olyan erős közösségi és természetélmény, hogy nem tud nem spirituális élmény lenni.”
Bátorság, nagylelkűség, kitartás, bölcsesség
„Tisztelettel szólunk hozzád. Köszönjük az erőt, a világosságot. Köszönjük, hogy megtermékenyítesz mindent…” – énekli reggel varjú nyelven az ősi napköszöntő dalt Sok Rokon. Mikor a nyomában kilépünk a sátorból, végre világosban is meglátjuk a törzs táborhelyét. Az árnyas tisztást kanyargó patak szegélyezi, azon túl erdővel borított dombok emelkednek. A réten még jól kivehetők a nemrég lebontott tipik nyomai. Látszanak a tűzrakók, áll az izzasztókunyhó váza, s a kialakított fürdőhelyeket sem mosta még el a víz. Körbenézünk. Nem nehéz elképzelni, hogy néhány napja még a majd két tucat főt számláló törzs élte itt mindennapjait. Férfiak, nők, gyerekek. Orvosok, művészek, tanárok, cégvezetők. Jobbra és balra szavazók.
Minden tábornak kialakul a maga sokszínű arculata. Ahogy Sok Rokon fogalmaz: „A törzsek továbbgörgetik a maguk karakterét, akkor is, ha az annak alapját képező emberek már feledésbe merültek.” De a közösségek közben folyamatosan alakulnak is. A törzs tagjai egy évtizede még tettre kész fiatalok voltak, akik állandóan járták a hadiösvényeket, ma pedig már kisgyerekeikkel a karjukon érkeznek a Bakonyba. A nyugtalan harcos csapatból békés tábor lett. „Az élet alakítja ezeket a törzseket, és ez így van rendjén” – mesél a közösségek dinamikájáról Izsák atya is.
A játék többnyire kétféle reakciót vált ki a részvevőkből. Vannak talán olyanok is, akik azt mondják, a tábor két hete számít igazán, a többit ki kell bírni.
hiszen a négy alapvető érték, a bátorság, a nagylelkűség, a kitartás és a bölcsesség szerint élnek. Tartozzanak bármelyik csoportba, a környezetük legtöbbször keveset tud fura hóbortjukról. Akikkel beszéltünk, a legnagyobb természetességgel magyarázták: egy indián sohasem kérkedik. Azért azt mind bevallották, hogy a tábor végén nehéz a hazatérés. Talán még annál is nehezebb, mint indulás előtt, még fél lábbal a munkában csomagolni, kilogisztikázni, hogy kisgyermekekkel hogyan menjenek ki a vadonba. Amikor utoljára körbenézünk, mielőtt kilépnénk a kidőlt fa alkotta kapun, valamit megsejtünk ebből. De éppen Sok Rokon figyelmeztet: „Fontos a játék szinkronizálása a való élettel. Nem szabad megtagadni azt, amiben élünk. Úgy kell játszani az indiánt, hogy amit az ember itt megtanul, kipróbál, megszeret, annak haszna legyen a polgári életben.”
Képek: Cseh Tamás Archívum, Baán Izsák OSB