Amikor a fenti mondatot elolvastam a Bibliában, kíváncsi lettem, és sokféle emlék ötlött fel bennem. Ki ez az őszinte, gyengéd alak, ki ez a kedves bölcs, akiben belső magatartássá érett a szeretet, aki tehetetlenül is utat enged a jóindulatnak, amely mélyen összekapcsolja mindazokkal, akiket valaha szemtől szemben, gyengéden szerethetett? Ki vette magára bibliai időkben ezt a manapság olyan jól ismert sorsot, hogy kénytelenségből csak távolból köszöntjük szeretteinket? Részlet A SZÍV magazin májusi számából.
Ahogy fellapoztam a megadott igehelyet, kissé megdöbbentem, szinte hitetlenkedve forgattam fordítást és eredetit: egy vérengző király, egy pogány uralkodó utolsó üzeneteinek egyikéről van szó. A Biblia megengedi magának, hogy egy ellenséget ábrázoljon halálos ágyán ilyen ellágyulásban, jóakarat és támogatás után kutatva, saját jótetteinek halovány emlékét fényesítve…
IV. Antiokhosz Epifánész Krisztus előtt 175 és 164 között uralkodott Szíriában, s így Júdea felett is hatalmat gyakorolt. Érdekei miatt több hadjáratot vezetett Egyiptom ellen is. Közben hol polgárháborút szított Jeruzsálemben, hol meg egyenesen betiltotta a zsidó vallás gyakorlását, halállal büntetve a szabályok megszegőit, maga pedig megszentségtelenítette a jeruzsálemi templomot. Ezekről a kegyetlenségekről, az ellenük felkelő zsidó nép harcairól, a helytállás hősies példáiról szól a Makkabeusok első és második könyve.
A második könyv 9. fejezete Antiokhosz haláláról beszél. Legfontosabb állítása kezdettől fogva világos: a királyt Isten büntetése éri utol sokféle kegyetlenségéért. Láthatatlan betegség gyötri, belei fájnak és férgek emésztik, azután meg kiesik sebesen száguldó kocsijából, úgyhogy alaposan összetöri magát, és hordágyon viszik el. A fejezet kezdetén még hetyke szavakkal Jeruzsálem és az ott lakó zsidók ellen fogadkozik (9,4), de röviddel később mintha magába szállna: „Illő dolog, hogy alávesse magát az ember Istennek…” (9,12). Fogadalmat tesz, hogy Athén polgáraival teszi egyenrangúvá a jeruzsálemieket, sőt maga is zsidóvá lesz. A könyv szerzője azonban nem enyhül: Isten nem bocsátott meg Antiokhosznak, nem fogadta el megalázkodását – hiszen sorsa betelt, élete lejárt.
[…]
Mit gondolhat egy uralkodó a halálos ágyán? Egyáltalán mennyire van reális képe az alattvalók életéről, amíg él, és mivel kell szembesülnie, amikor földi pályáját befejezi? Bizony úgy tűnik, szinte szükségszerű, hogy Antiokhosz komolyan gondolja, amit ír, legalábbis komolyan szeretné írni, hogy szerette a jeruzsálemieket, és most is a jövendő béke érdekében cselekszik, amikor utódot rendel maga helyett.
Másfelől pedig egy király nem is nagyon tud másképpen szeretni, mint a békén igyekezve, az uralkodás feladatát jó kezekbe adva, igazságos törvényeket hozva. Ebben a pillanatban felsejlik valami egyes későbbi uralkodók helyzetéből is, akik halálos ágyukon rendeleteket vonnak vissza vagy kegyelmet osztanak.
Könnyebb talán azt írni, hogy szeretettel gondolok valakire, mint azt, hogy szeretem – pedig a kettő lényege ugyanaz, ha valaki a gondolatait szavakra, szavait pedig tettekre igyekszik váltani.
Antiokhosz, a véreskezű templomgyalázó így keresi a gyengéd szeretet ízét halálára készülődve. Két fejezettel korábban azonban a könyv egyik leghíresebb jelenetét olvassuk, amelyben egy anya szeme láttára ölik meg hét fiát – sőt nemcsak az anya, hanem éppen Antiokhosz szeme láttára, sőt az ő parancsára! Ez az anya nem beszél gyengéd szeretetről, pedig nyilvánvaló, hogy a leginkább joga lenne hozzá. Ő Isten irgalmasságát említi (2Mak 7,23.29), és a feltámadás reményét, hogy „egykor, az irgalmasság idején” visszakapja gyermekeit. A Makkabeusok könyvét a kegyetlenkedéssel szemben kitörő lázadás mellett az engesztelés gondolata is jellemzi: újra meg újra arról olvasunk, hogy Isten a nép bűneinek engesztelésére engedi meg a kínokat és a szenvedést (vö. 6,12–18; 7,37–38).
Az anya és hét fiának példája kétségkívül azért került a könyvbe, hogy az örök élet, illetve a végső ítéletben elnyert irgalom reményével vigasztaljon, illetve ezzel állítson meghaladhatatlan mércét a szeretet minőségére. Hiszen a szeretet felismer valamilyen értéket, az életet akarja szolgálni. Földi keretek között gondolkodva is lehetne azt mondani, hogy elképzelhető olyan élethelyzet, amelyben egyszerűen nincs értelme élni, ha a szabadságnak és a mindennapi szeretetnek bizonyos lehetősége teljesen elvész. A hit perspektívája itt azonban többet ígér: az örök élet szeretetét.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Kép: Noël Hallé – Antiokhoz kizuhan a kocsijából (1739)