Nem lehet túlszeretni

Más az emberi segítés vágya, és más a szeretet. Gyakran összekeverjük ezt a kettőt. Az elsőnek a fókusza a másik ember. Amikor azonban tényleg szeretek valakit, egyetlen kis történésben vagy élőlényben az Isten teljes világát ölelem át. Részlet A SZÍV magazin májusi számából.

Egy népi vallásos mese szól arról, hogy valaki a mennyországban odament Jé­zushoz, és arra kérte, hadd vihesse fel a testvérét a pokolból. Nem volt annyi­ra rossz ember, és biztosan megbán­ta már a bűnét. „Jaj, higgye el, hogy megváltozott már!” Erre Jézus így fe­lelt a történet szerint: „Megvan az oka annak, hogy valaki ott van. Nem len­ne jó ezen változtatni.” De így, de úgy, erősködött az illető, mire Jézus odahív­ta Gábriel arkangyalt, és ezt mondta neki: „Kedves angyalom, menj le a po­kolba, és hozd fel azt az embert, mert látod, ez a lélek nagyon szeretné.” Cso­dálkozott Gábriel, de hát megtette, ha Jézus kérte. Leszállt a pokolba, kereste az emberünket, és meg is találta. Azt mondja neki: „Gyere gyorsan, mert Jé­zus megkegyelmezett neked, felviszlek a mennyországba.” Vitte is, röpült. De ahogy elhagyták a poklot, sokan rájuk csimpaszkodtak, akik szintén szeret­tek volna kikerülni onnan. Repült fel­fele Gábriel arkangyal, de nehéz volt az a sok-sok lélek. A mi emberünk lát­ta, mennyire kínlódik az angyal, ezért igyekezett lelökni magáról őket, hogy könnyebb legyen a repülés. De minél többet lökött le, szegény Gábrielnek annál nehezebb lett a szárnyalás. Mire mindenkit lelökött magáról az ember, annyira nehéz lett a röpülés, hogy az angyal egy tapodtat sem jutott előre. A küzdelem eltartott egy darabig, de végül a pokolból felkívánkozó lélek is elengedte az angyal szárnyát, mert már nem bírta, és visszasuttyant a mélybe. Hiába minden, nem sikerül onnan sen­kit kihozni, mert az önzés ott tartja őket – mondja Jézus a történet végén.

[…]

Tévút az, ha a felszínes kedvességet gondoljuk szeretetnek. Mi sajnos úgy szeretünk, hogy előbb elképzelünk va­lami jót arról a helyzetről vagy a másik emberről. A gyerekemről például azt gondolom, hogy legyen jóságos, okos, házias, kedves, és hasonlítson egy álta­lam elképzelt lényhez. Ha valami nem illik ebbe a képbe, akkor az rossz, és ki kell venni. Az a szeretet, amit mi an­nak nevezünk, nagyon gyakran álom­világban révedezik, és jóllehet adni akar, gondoskodásra készül, valójá­ban a saját álmait kergeti. Nagyon rit­ka adomány, amikor az ember valóban a másikra figyel, és szeretetének tény­leg nem önmaga, saját jótette vagy jó érzése a valóságos tárgya.

A szeretet körüli nagy kavarodásnak az van a mélyén, hogy egy elképzelt vi­lágban élünk, vagy legalábbis abban szeretnénk létezni. De jó lenne, ha kö­rülöttünk nem keveredne ennyire ös­sze a jó a rosszal, hanem csupa jó lenne minden és mindenki! Akkor tényleg sokkal szebb és értékesebb lenne az élet! Pedig ez nem igaz. Rosszabbik énünk diktálja szívünknek, hogy te­gyük ki a lelkünkből azt, akit vagy amit rossznak gondolunk. A boldogsághoz vezető úton irtani kell a bozótot! Ha a gonosz szomszédom nem lenne, akkor jó lenne minden – gondoljuk. Pedig éppen ezek az emberek, ezek a helyze­tek azok, akik/amik élesztgetnek ben­nünk valakit, aki sokkal különb, mint aki most vagyok. Éppen ők terelget­nek minket Isten és a jobbik énünk felé.

Minden túlzott szeretetünk abból adódik, hogy ki akarjuk szemezgetni a jót az életből, babusgatni akarjuk azt, amit kellemesnek találunk, és ki akarjuk iktatni azt, amit gátként élünk meg.

Jézus világa pedig egészen más és új világ. Ő nem pusztán azért jött el, hogy megjavítsa a földet. Azt szeret­né, hogy egyesüljön az, ami szétsza­kadt. Ő nem hisz a kettős világban. Nem hisz abban, hogy a jókat megáld­ja Isten, míg a gonoszokat megbünteti. Az ő szeretete kozmikus, mindenki­re kihat, mindent átölel és átváltoztat.

[…]

Óriási nehézségnek látom anyu­kák esetében, hogy amikor a „mamapánik” érzést tapasztalják magukban, elkezdenek a mostani tanácsok sze­rint tájékozódni. Tonnányi nevelé­si könyvet megvásárolnak, bújják a pszichológusok ötleteit. Ennek első­sorban nem az lesz a következmé­nye, hogy találnak egy jó könyvet, és mindent aszerint tesznek, hanem hogy elbizonytalanodnak. Sorban találkoztam olyan anyukákkal, akik szeretett gyermekeik féltése közben átvették az egész család irányítását, és a férjüket, társukat észrevétlenül szintén gyerekké minősítették. Nem azért, mert túlságosan szerették a gyereküket, hanem mert a saját bi­zonytalanságuk miatt maguknak sze­rették őket. Annak a bizonyos virág­nak a tövénél olyan ködös és kusza minden. Nem tűnik fel még az sem, amit én magam érzek: annyira aka­rom azt a szépséget, hogy minden mást eltaposok.

Nemrég láttam egy fotóst, aki fekete kökörcsineket fényképezett. Nem sza­kította le a virágot, mert hiszen védi és szereti. Ahhoz azonban, hogy megta­lálja a legjobb beállítást, a növény tel­jes környezetét átalakította, és szinte kiirtotta. Mert ki akart emelni vala­mit ebből a teljes és gyönyörű világ­ból. Nem vette észre, hogy amikor a számára érdekes és érdektelen kettős­ségébe helyezte környezetét, ártatla­nul is mennyit ártott.

Ezért érdemes kozmikus, a teljes­séget magában foglaló világképünket megerősíteni, és elhinni, hogy nem az a szeretet, ha a magunk elképzelé­sei számára kimentünk valakit az ál­talunk gonosznak vagy veszélyesnek titulált világból.

Akkor talán részt tudunk venni ab­ban a szeretetben, amely az első ember és Isten között volt, amit gyönyörűen ábrázol a Sixtus-kápolna híres moz­dulata: Isten belelöki a szeretet léte­zésébe az embert.

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Megosztás