Tíz centivel a föld fölött

Interjú Madarász Isti filmrendezővel

Nemrég került a mozikba az Átjáróház, mely olyan mezőnyben indul, melyben kevés hazai alkotás: látványfilmként. A rendező­vel a magyarországi filmezésről, a vallás és a hit művészetben betöltött szerepéről, kecskekiképzésről és a mozi jövőjéről is beszélgettünk.

– A kollégákkal megnéztük az Átjáró­házat. A lelkemre kötötték, hogy kér­dezzem meg, hol lehet olyan kecskét találni, ami leszedi a zoknikat a ru­haszárítóról.

– Ehhez csak nagyszerű állattréne­rek kellenek. A filmben szereplő kecs­két úgy hívják, hogy Lidérc, és nagyon sokat trenírozták. A forgatás előtt át­beszéltük, hogy én körülbelül mit sze­retnék majd látni, a kiképzők pedig elmondták, hogy ebből mire lehet meg­tanítani egy kecskét. Egyébként nagy­jából mindenre. Ezután minden héten kaptam egy videót, hogy a kecske pél­dául leszedi a ruhákat a szárítóról. Ki­derült, hogy a pólók túl nagyok neki, úgyhogy végül zoknik lettek, mert azo­kat sokkal jobban meg tudta fogni a kis szájával. Volt egy rész, ami végül kima­radt a filmből, amelyben a kecske neki­rontott volna az egyik szereplőnek, és felökleli. Lidérc túl szelíd volt, és nem volt hajlandó erre. Úgyhogy az állattré­ner, Halász Árpád azt mondta, hogy szerez egy másik kecskét. Befogott egy vadkecskét az erdőben, az viszont szür­ke volt, úgyhogy feketére kellett festeni. Más volt a szarva, mint Lidércnek, úgy­hogy még szarvat is ragasztottak neki. Végül a jelenet díszlete annyira döngött a patáitól, hogy ez a kecske nem volt hajlandó szaladni, így az egész jelene­tet át kellett írni.

– A rendezéseidre jellemzőek a szo­katlan megoldások. A hazai filmgyár­tásban kevesen fordítanak ennyi időt arra, hogy egy kecskét trenírozzanak.

– Én sokféle filmet nézek. Vannak a nagyon realista, a magyar rögvalóról szóló, húsba vágó témákkal foglalkozó filmek. Na, én nem akarok ilyeneket csinálni. Imádom őket nézni: fájdal­masak, mert igaziak. De sokkal jobban érdekelnek azok a mozik, amik tíz cen­tivel a föld felett járnak. Hívhatjuk ezt mágikus realizmusnak, meseszerűség­nek vagy álomvilágnak. Sok előkészí­tés, gyakorlás, trükkök hada kell, hogy olyan könnyed legyen, amilyet elvárok egy efféle mesevilágtól. Azt a fajta fil­mkészítést, amit én szeretek, a bűvé­szethez szoktam hasonlítani. Ugyanaz a hatásmechanizmus: nagyon sokáig, hetekig, hónapokig, akár évekig dol­goznak egy trükkön, hogy aztán tíz másodperc alatt mutassanak neked valamit, ami után tátod a szádat. Ezt a szájtátást üldözöm, de ehhez renge­teget kell dolgozni a színfalak mögött, és nagyon fontos, hogy ez teljesen ott is maradjon.

 „Sokkal jobban érdekelnek azok a mozik, amik tíz cen­tivel a föld felett járnak” (Fotó: Orbán Gellért)

– A jezsuiták szervezte Falu­di filmszemle fontos állomás volt a karrieredben. Milyen tanulságok, tapasztalatok vannak veled most is azokból az időkből?

– Három filmet készítettem a Faludi filmszemlére. Az első három igazi fil­memet, amit már meg mertem mutatni a közönségnek. A legelső az Abednegó című bibliai akciófilm volt. Ezt egyéb­ként kizárták, mert akkor még tizenöt perc volt a maximális hossz, ez pedig harmincöt perces lett. Ennek ellenére bemutatták versenyen kívül, és nagyon nagy sikert aratott. Azon a vetítésen él­tem át először, hogy milyen érzés a kö­zönségsiker. Hogy én csinálok valamit, marha jól szórakozom, majd a vetítő­teremben száznegyven ember felállva tapsol a végén. Akkor véglegesen eldőlt bennem, hogy a közönségnek kell fil­met készíteni.

A másik remek dolog az volt, hogy a Faludi filmszemlékre bibliai témák mentén kellett filmet készíteni. Abszo­lút ilyen háttérből jövök, és bennem akkor tudatosult, hogy igenis fel lehet dolgozni ezeket a történeteket, értéke­ket filmes formában, akár különböző műfajokban. Aztán egészen más tí­pusú filmeket kezdtem csinálni. Most megint bibliai témával kacérkodom, de erről még nem beszélhetek sajnos, de jól jön, hogy az életművem elején ott sorakoznak a bibliai ihletésű filmek.

Ami még a Faludiból hozomány, hogy láttam sok olyan filmet akkor is, meg azóta is, ami keresztény té­mákat dolgoz fel, de nem jól. Ezek­ben fontosabb a mondanivaló, mint a külcsín, ami egy filmnél különösen zavaró. Mindannyian ismerjük azokat a zsoltárokat éneklő, nagyon jószívű előadókat, akiknek semmilyen zenei tehetségük nincsen, de borzasztóan lelkesek, és a saját közösségük nagyon szereti is őket, ami jól is van így. De szerintem nagyon óvatosan kell kilép­ni egy széles közönség elé, mert nem biztos, hogy jól sül el. Én elhatároz­tam, hogy csak akkor fogok keresz­tény vagy bibliai témákhoz nyúlni, ha nagyon jó minőségben, nem keresz­tényeknek is értelmezhetően tudom megvalósítani őket.

– A saját hitedet meg tudod jelení­teni a rendezéseidben?

– Ez érdekes kérdés volt számomra a pályám elején. Mi a feladata egy ke­resztény, hívő művésznek? Tényleg az, hogy keresztény produktumokat hoz­zon létre? Egy péken nem kérjük szá­mon, hogy keresztény kalácsot süssön. Egy asztalos nem csak kereszteket ké­szíthet a templom tetejére. Egy filme­sen, egy zenészen, egy költőn mégis számonkérik ezt. Akkor arra jutottam, hogy a kereszténységet nem feltétlenül a filmjeimben kell megélnem, hanem a filmkészítési módszeremben. Ha azt kérdezed, mennyi lenyomata van a hi­temnek a filmjeimben, azt mondom, meg lehet találni a nyomait, de nem ez a cél. Ha azt kérdezed, hogy filmrende­zőként, hívő emberként viselkedem-e, akkor azt remélem, hogy maximálisan. Ami ebben a közegben egyébként ki­hívás, és nem is kell olyan nagyon so­kat tenni azért, hogy rögtön feltűnjön a kollégáknak. Pusztán az, hogy hu­szonegy éve házasok vagyunk a felesé­gemmel, az a művészvilágban külön­leges dolog. Nem kell nekem a Bibliát lóbálva prédikálnom, elég, ha valaki rákérdez a gyűrűmre.

De ott van a Megafilm által gyártott Tündérkert-sorozat, aminek most fe­jeztük be a forgatását. Az erőszakos és erotikus jelenetekkel van tele. Móricz Zsigmond írta, őt kell elővenni. Szá­momra például óriási feladat volt, hogy hívő emberként hogy fogom ezeket le­vezényelni. Hogy bánok a színésznők­kel, akik nagyon kiszolgáltatott helyzet­be kerülhetnek ilyenkor. És ugye a mai világban, a #metoo korában rengeteget hallunk arról, hogy mennyi visszaélés történt ezen a területen. Egy filmren­dezőnek tényleg minden lehetősége megvan a visszaélésre. Fontos elhatáro­zásom volt, hogy én erre különlegesen oda akarok figyelni. Az volt a visszajel­zés, hogy sikerült, jól kezeltük a hely­zeteket. Erre nagyon büszke voltam, és azt gondoltam, hogy „na, egy hívő rendezőnek ez a feladata”. Egyébként az Átjáróházban szinte punkgesztusként van egy nagyon rövid, nagyon erős hit­vallás. Van benne egy temetés, ame­lyen a forgatókönyv szerint a háttér­ben egy pap valamit duruzsolt volna. Én meg éreztem, hogy van négy mon­dat lehetőségünk, hogy valamit mond­junk a Bibliából, miért ne adjuk azt egy igazi pap szájába, úgyhogy végül elhív­tuk Hodász András atyát, ő mondja el ezeket a filmben. De az is nagyon érde­kes egy filmesnek, amikor a saját érték­rendjével ellentétes mélységeket mutat meg. Onnan lehet felemelkedni.

„Arra jutottam, hogy a kereszténységet nem feltétlenül a filmjeimben kell megélnem, hanem a filmkészítési módszeremben.” (Fotó: Orbán Gellért)

– Egy interjúban azt mondtad, ab­ban látod Magyarországon a filme­zés jövőjét, hogy a Netflixhez hasonló stúdiók itt is elkezdenek forgatni. Va­lamilyen tendenciára alapozol, vagy ez inkább csak remény?

– Egyrészről remény, másrészről azt gondolom, hogy efelé megyünk. Ezek a streamingszolgáltatók nagyon híz­nak, ezért folyamatosan lépnek újabb és újabb piacokra. Vannak olyan ter­vek – főleg az Európai Unió részéről –, hogy a szolgáltatók ne csak a pénzt szedjék az előfizetőktől, de szálljanak is be a filmkészítés költségeibe. Lehet persze, hogy ebből nem lesz semmi. Az HBO ezt tette, A besúgó című szu­per sorozat is ebből nőtt ki. Azt várom, hogy az HBO után a Netflix, az Apple vagy akár a Disney is gyárt majd Ma­gyarországon vagy legalábbis Euró­pában. Én ott szeretnék állni az első sorban, amikor ez megtörténik. Van nekünk filmintézetünk, és van magyar filmfinanszírozás, de ez nagyon kes­keny ajtó, amin én hál’ Istennek egyéb­ként bejáratos vagyok, de akkor is nagyon várom, hogy színesedjen a pa­letta, és nagyon szeretnék a magyar ér­telmezési kereteken kívül is alkotni. Ez nem azt jelenti, hogy külföldön, ide­gen nyelven, hanem hogy külföldi vagy részben külföldi pénzből Magyarorszá­gon, magyar nyelven.

– A magyar filmgyártás nem a szár­nyaló anyagi lehetőségeiről híres. Te viszont látványos filmeket készítesz, ami nem olcsó mulatság. Hogy lehet itthon forrást teremteni grandiózu­sabb víziókra?

– Nehezen. Én hajlandó vagyok „belehalni” abba, hogy a rendelke­zésre álló pénz sokkal nagyobb pro­dukciós értékeket hordozzon, mivel több pénzt nem tudunk szerezni. Sze­rencsére egyre nagyobbak a magyar filmek költségvetései. A Petőfi-film, a Most vagy soha! hallatlanul nagy költségvetésből készül. Őszintén re­mélem, hogy ez látszódni is fog raj­ta. Az előzetesből azt gondolom, hogy igen. Abban hiszek, hogy nagyot vagy akár túl nagyot kell álmodni, ezért pe­dig utána a vérünk kell, hogy folyjon. Nekem fontos a látvány, amiért őrült sok áldozatot hozunk. Ez a Tündér­kertre is igaz. Az egyébként is sok­kal nagyobb költségvetésből készült, mint az eddigi filmjeim, cserébe nyolc epizódot kellett leforgatni középkori környezetben, lovakkal, jelmezekkel. Tehát ennek a pénznek a nagy része rögtön el is megy csak arra, hogy ki­mehessünk forgatni. Büszke vagyok arra, amit a kis lehetőségeink között létrehozunk. Óvatosan mondom azt, hogy kicsi, mert nagyon sok pénzről beszélünk, de arányaiban mi egy Mar­vel-filmnek nagyjából a büféköltség­vetéséből forgatunk.

„Büszke vagyok arra, amit a kis lehetőségeink között létrehozunk.” (Fotó: Orbán Gellért)

– Nemrégiben jelent meg az Arany­bulla, ami jó pár történelmi magyar sorozat és film közül az első. Fino­man szólva sem volt jó a fogadtatá­sa. Félsz attól, hogy ez hatással lesz a Tündérkertre is?

– Az senkinek nem jó, amikor egy magyar produkciót szétgyaláznak. Ráadásul egy kicsit méltatlanul. Az Aranybullát én nem fogom minősí­teni, igen sok ismerősöm dolgozott benne, és tudom, hogy mindent meg­tettek. Volt egy kommunikációs félre­értés. Én pontosan tudtam, hogy az Aranybulla egy félig fikciós, félig do­kumentarista dolog lesz, amilyenek az ismeretterjesztő csatornákon szoktak menni. Aztán elkezdték azt kommu­nikálni, hogy Trónok harca és a töb­bi. Erre tett rá egy lapáttal a politikai megosztottság.

Azt gondolom, hogy a Tündérkert nagyon jó lesz. Nem örülök, hogy ezzel kapcsolatban is sokszor leírták, hogy magyar Trónok harca és hasonlók. Azt tudni kell, hogy a Tündérkert költség­vetése pár százaléka a Trónok harcá­énak. A filmezés olyan, mint a For­ma–1: minél több pénzed van, annál jobb autót építesz. Nekünk magyar vi­szonylatban sok pénzünk volt, nem is panaszkodom, szerintem nagyon jót csináltunk belőle. Nemcsak látványos lesz, de elképesztően drámai, fordula­tos, érzelmes és sokkoló is. Mindezt úgy, hogy ez a mi történelmünk. Mó­ricz eredeti Bethlen- és Báthory-leve­lek alapján írta a regényét, tényleg ez folyt a XVII. század elején Magyaror­szágon. Nagyon tanulságos, mert a mai napig ez megy.

– Ahogy a hazai közélet, úgy a fil­mes világ is polarizált. Te nem ope­ratőr vagy kellékes vagy, hanem ren­dező, akinek a projektjeire forrást kell teremtenie. Hogy tudod elkerül­ni azt, hogy beállj a szekértáborokba?

– Kínosan ügyelek erre. Tudomásul veszem, amit sokan nem, hogy Ma­gyarországon államilag finanszírozott a filmkészítés. Nekem az a dolgom, hogy filmet csináljak. Ehhez el kell ér­nem, hogy az állam ezt finanszírozza, amihez bizonyos játékszabályokat be kell tartanom. Sajnálom, hogy tojáshé­jon lépkedünk Magyarországon, ami­kor ilyenekről beszélünk.

Mindemellett nagyon igyekszem azokat az értékeket képviselni, amik­ben hiszek. Egy részük a jobboldalon található, másik részük a baloldalon. Az államot mindig valamelyik oldal képviseli. Én ezt egyébként őszintén sajnálom, mert az államnak nem egy oldalt kéne képviselnie, hanem min­denkit. De a magyar történelem min­dig is ilyen volt. Sajnos ez megoszt­ja a művészszakmát is. Én igyekszem nem oldalakban gondolkodni, hanem értékekben, amiket remélem, hitelesen tudok képviselni. Ha ezek egybecsen­genek a mindenkori regnáló oldal el­képzeléseivel, akkor kapok lehetőséget, ha meg nem, akkor nem kapok.

Magyarországon az elmúlt harminc évben az uralkodó oldal mindig a sa­ját embereinek kedvezett. Ez tragédia. Én próbálok senkinek az embere sem lenni. Ezért is várom, hogy több helyre lehessen fordulni forrásért, az egészsé­gesebb lenne.

– Rendezőként te vagy a film mo­torja. Te tartod kézben a forgatást, az utómunkát, mozgatod a színészeket,  logisztikai feladatod is akad. Miből merítesz erőt, hogy egy ilyen komp­lex feladatot el tudj látni?

– Van a velem született lelkesedé­sem, ami egyébként meglepően sok erőt ad, és ez a lelkesedés ragadós. Hál’ Istennek nagyon jó stábokkal dolgozhatok, és a hozzám legköze­lebb álló emberek engem is visznek a hátukon. Abban hiszek, hogy nálam tehetségesebb emberekkel kell körül­vennem magam, és akkor ők cipelnek engem, vagy legalábbis felváltva cipe­lünk. Néha négykézláb megyünk haza a nap végén, de én ezt nagyon szere­tem csinálni. Van egy szuper kis csalá­dom, van hova hazamennem, otthon le tudok szállni a rendezői Olümposz­ról, és ott csak egyszerű férj és apu­ka vagyok. Járok egy gyülekezetbe, a Golgotába [amerikai gyökerű sza­badkeresztény, neoprotestáns gyüleke­zet – a szerk.], ez a közösség is tart engem, ahogy a barátaim is. Nagyon hiszek az egyéni elcsendesülésben Is­tennel. Ezek mind fenntartják az em­berben az alkotni akarást. Rengeteget járok moziba, engem ez kapcsol ki, és ez tölt fel a legjobban. A filmkészítés nagyon-nagyon megterhelő dolog, fi­zikailag is.

„Abban hiszek, hogy nálam tehetségesebb emberekkel kell körül­vennem magam, és akkor ők cipelnek engem, vagy legalábbis felváltva cipe­lünk.” (Fotó: Orbán Gellért)

– Interjúkban gyakran lehet olvas­ni, hogy azok a színészek, akik nem a Színház- és Filmművészeti Egyete­men végeztek, alacsonyabb polcra ke­rülnek a szakma szemében. Te sem jártál a Filmművészetire. Érezted va­laha hátrányát ennek?

– Szerintem ez a lenézés régebben volt érezhető. Nagyon sok színész­ről már nem tudom, hogy hol végzett. Nem megbecsülés tekintetében éreztem nagy hátrányt, hanem mert hiányzott az a kapcsolati háló, amit egy ilyen filmes iskola megad. Hiányzott az a lehetőség, hogy ők félévente vagy évente vizsgafil­met csinálhattak, és ehhez az iskola min­dent biztosított. Én miskolci vagyok, és amikor megérkeztem Budapestre, nem ismertem senkit. Az amatőr és profi fil­mes közösségbe is be kellett törnöm. Mindig azt mondom, hogy én tíz évet vesztettem azzal, hogy nem budapes­ti vagyok, nem művészek a szüleim, és nem az SZFE-re jártam. Mindenkit bá­torítok, hogy járjon filmes iskolába, mert tök jó, de az se tántorítson el senkit, ha ez neki nem adatott meg.

– Már volt szó a streamingszolgál­tatókról. Vannak rendezők, akik azt mondják, hogy ez a mozi vége, mások szerint pedig a jövő. Te hogy látod?

– Én örökké mozirajongó mara­dok. Inkább azt mondanám, hogy a streaming átpozicionálja a mozit. Egyszerűen elérhetővé tette a film­nézés élményét otthon. Ilyen alapon maga a televízió is kinyírhatta volna a mozit, de az is csak megváltoztatta.

A streaming nagyon sok emberhez eljut, és rengeteg filmbe be is szállnak anyagilag a szolgáltatók. Olyan projek­tekre is adnak pénzt, amilyenekre egy mozistúdió nem. Tetszik vagy nem, ezt tudomásul kell venni. Én sokkal job­ban örülnék, ha a filmjeim moziban jelennének meg, viszont azt mutatják a számok, hogy a streamingcsatorná­kon többen megnézik őket. A mozi úri muri lesz, mint a bakelitlemez. Van­nak őrültek, akik ahelyett, hogy a neten ingyen hallgatnának zenét, megveszik nyolcezer forintért a bakelitet.

Azt szeretem a legjobban a mozi­ban, hogy az ember alárendeli magát a filmnek, és csak arra figyel, nem jár­kál, nem telefonozik. Így egyszerűen jobban működik. Ezt nem tudja otthon a tévé. Úgyhogy szerintem lesz mozi. Én mindig azt mondom, hogyha sok­kal több pénzem lesz, veszek egy mo­zit Budapesten. Nagyon olcsó lesz, és mindenkit szeretettel várok majd.


Megosztás