Fehérek közt egy afrikait

Gazdasági bevándorlók, szélsőséges indulatok, alantas közbeszéd, emberek mint a politikai haszonszerzés eszközei, magukra hagyott rétegek, szavakkal és tettleg bántalmazott, némán szenvedő gyerekek. Nem, most nem Magyarországról van szó, bár az Európai Unió egyik államáról, illetve most már nem is az, de akkor még az volt. Akkor, a hatvanas–nyolcvanas években, amikor A bőrömben című 2018-as angol film játszódik.

Adewale Akinnuoye-Agbaje nigériai származású brit színész a saját gyermek- és kamaszkorával szembesíti a nézőt az általa írt és rendezett történetben. Azzal az első hallásra hihetetlennek tűnő „sztorival”, hogy fekete bőrű fiúként milyen utat járt be, amely a fehérek felsőbbrendűségét hirdető egyik szkinhedcsoport soraiba vezette.

Ha a film magyar címéből mondatot kellene alkotni, a legtöbbeknek alighanem ez a fordulat jutna eszükbe: nem érzem jól magam a bőrömben. Talán a forgalmazó embereinek a fejében is megfordult ez az asszociáció, amikor a címről döntöttek. De ennek az állításnak már-már erőtlen szenvtelensége nem igazán tükrözi azokat a mindennapokat, amelyek a főszereplőnek jutottak osztályrészül, és az elbeszélést, mellyel kapcsolatban joggal írta a The Guardian című lap, hogy „a viszontagságok, az elhagyás és az együttérzés Dickenst idéző újkori története, afféle fekete Twist Olivér a világháború utáni bevándorlások időszakából”.

A film eredeti címe: Farming. E kifejezés a sokjelentésű angol szavak világában persze nemcsak gazdálkodást jelent, hanem jelen esetben például tartásba adást. A hatvanas évektől brit munkásosztálybeli családok rendszeres díj ellenében fogadtak be nigériai gyerekeket, akiket a szigetországba bevándorolt afrikai szüleik addig is jó helyen akartak tudni, amíg ők tanulnak és megteremtik új egzisztenciájukat. Ezrével kerültek így a saját megélhetésük biztosítását ilyen módon is kereső nevelőszülőkhöz gyerekek. Ez történt a filmbeli kis Enitannal is, akit hathetes korában adtak „bérbe”. Idővel már tíz testvér sorában, a bevándorlókkal szemben ellenséges környezetben, a többnyire távol levő teherautó-sofőr apa s a megkeseredettség, kilátástalanság, bántás és gondoskodás közt ingázó anya tilburyi otthonában vergődik a kisfiú, újra meg újra azzal szembesülve, hogy igazából sehol sem látják szívesen. Ebben a közegben szinte minden a túlélésről szól, a minőségi idő és a kitüntetett figyelem szinte ismeretlen fogalom a kicsinyek számára.

Amikor aztán – az amúgy közeli Londonban – ügyvédnek készülő vér szerinti apja és a könyvelőnek tanuló anyja évek múltán érte jönnek (addig nem igazán keresték), és Nigériába viszik, az addig fehérek közt cseperedő, angolul beszélő gyermeket letaglózza a kulturális sokk, amely ősei földjén éri. Hónapokig meg sem szólal – úgysem értenék. Hiába a törzsi praktikák, nem képes integrálódni. Kivetik maguk közül. Végül visszakerül Angliába, de ott meg az erősödő elutasítás, a környékbeli gyerekektől elszenvedett erőszak teszi lehetetlenné a beilleszkedését. A kamaszkorba érő fiú önmagát keresve, a valahová tartozást szomjazva, számkivetett identitásával szembefordulva, azt meggyűlölve az őt többször is bántalmazó szkinhedekhez csapódik, akik eleinte a kutyájukként kezelik, aztán, látva a fekete bőrűekkel szemben megnyilvánuló dühét és tettrekészségét, csodabogárként elfogadják, hogy „hasznos tagként” velük garázdálkodik. Ezen a pályán kerül egyre lejjebb, a kilábalás reménye nélkül, mindent és mindenkit megtagadva, akihez korábban tartozott. Majd eléri élete mélypontját…

Nagyon sűrű történetet látunk. Igazából több film lehetősége is rejlik egy-egy elejtett vagy kibontatlan cselekményszálban.

Kétségtelen, hogy hézagos az elbeszélés, és sok lényeges szereplőről nem kapunk árnyalt portrét. Enitan mellett valójában csak a nevelőanyját ismerjük meg alaposabban, akit a munkásasszonynak minden igyekezete dacára túl finom Kate Beckinsale alakít. De a hiányokat nem feltétlenül kell mindenestül az elsőfilmes rendező gyakorlatlanságának számlájára írnunk, hiszen e töredékesség éppenséggel illik mindahhoz, amit átélt és elénk tár. Enitan sem igazán ismeri a körülötte lévőket, akik számára nagyrészt csak szerepek hordozói, akikhez nem fűzi mélyebb kapcsolat. Idegenként sodródik a világukban. S mi leginkább az ő személyén keresztül kerülünk a történések közelébe. Valamit talán érzékelünk, tán át is élünk így kivetettségéből. Jó volna – hogy hátra ne dőljünk, azt gondolván, sok közünk nincs a látottakhoz, s a fejünket csóváljuk a legalább egy házzal mindig arrébb lévő rosszon szörnyülködve. Nem szabad elfelednünk, hogy ilyen is az a világ, amelyben élünk. Ilyenek is vagyunk mi, emberek.

A bőrömben című filmnek köszönhetően újabb fehér folt körvonalazódik és kap színeket előttünk a közelmúlt történetéből.

Valami olyasmi, amire egyébként álmunkban sem gondoltunk volna. Ha nem csak távolról méregetjük, esélyünk nyílhat arra, hogy értőbben és megértőbben, a felszín mögé látva, egyre emberibben tekintsünk egymásra. Tekintet nélkül sok mindenre.

Fotó: ADS Service Kft.

A cikk A Szív Jezsuita Magazin februári számában jelent meg

Megosztás