Arló nem az a hely, ahová kész tervekkel érdemes érkezni. Jelen kell lenni, figyelni, hogyan alakulnak a dolgok a saját természetük szerint. A jezsuiták arlói jelenlétéből ezúttal nem a „projektet”, hanem a helyi Jelenlét programot vezető fiatal házaspárt, Velkey Robit és Kozár Beát szerettük volna bemutatni. Az eredeti tervek azonban gyorsan füstbe mentek, és kevesebb, mint fél nap alatt találkozások egész sorát élhettük át.
Arló felé autózva még átismétlem magamban a település alapinformációit (lásd cikkünk legvégén), hogy tudjuk, hová látogatunk el. A Jelenlét Házba tartunk Beához és Robihoz. Egy idő múlva már nem a munkán jár az eszem, elvonja a figyelmemet a táj szépsége. Harsogó zöld erdők, ligetek, dombok között suhanunk el. A réteken marhacsordák legelésznek, nemes madarak röpködnek. Csodás, bukolikus környezet, ami lassításra, szemlélődésre hívogat. Magam mögött hagyom a nagyváros pörgését. Aztán begördülünk Arlóra, a Vasút utcába. Nem nehéz megtalálni a helyet, mivel nagy a pezsgés: a ház előtt asszonyok beszélgetnek, fiatalok indulnak épp valamerre. Bea és Robi szívélyesen fogadnak az egyszerűen berendezett, patikatisztaságú közösségi házban. Nagy polc gyerekjátékokkal, a falon saját fotók, mellettünk a szociális segítők irodája több munkaállomással. A helyi fatelepen készíttetett asztalnál ülünk le, és ahogy ismerkedünk, Szandra hangját halljuk a konyhából, amint azt kérdezi, hány cukorral kérjük a kávét. „Itt nincs magánszféra” – állapítom meg magamban, valóban közösségi térbe érkeztünk.
Fotók: Hegedüs Márton
A hívás
Az első kérdés természetesen adja magát: Mi hozott két városi fiatalt ebbe a teljes embert igénylő munkába – mondjuk ki – az Isten háta mögé? Robi a miskolci jezsuita gimnáziumba járt, ott érettségizett 2007-ben, majd Budapesten, az ELTE-n tanult andragógiát. Lapunkkal is kapcsolatban volt diákkorában, erről így emlékezik: „Horváth Árpi atyával dolgoztam A Szív újságnak mint futár. Kaptam egy szakadt Peugeot-t, imádtam, a pesti forgalomban száguldoztunk Bálint Endrével, akivel ketten dolgoztunk. Akkoriban alapítottuk meg a mai napig működő Hencida Népművészeti Egyesületet is a Párbeszéd Házában. A BA után elmentem New Yorkba egy ösztöndíjjal, amihez az akkori jezsuita provinciális, Forrai Tamás adott ajánlást. A Velkey családnak szoros, élő kapcsolata van a jezsuita renddel. De nem ez az oka annak, hogy idekerültünk.”
Az arlói történet a jezsuiták számára 2020-ban kezdődött. 2019-ben indult el a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szervezésében a Felzárkózó települések kormányprogram, ami a háromszáz legszegényebb település leszakadási folyamatának visszafordítását célozta meg, ebbe a programba kapcsolódott be a jezsuiták arlói romamissziója. A jezsuiták Velkey Balázst, a miskolci gimnázium akkori igazgatóhelyettesét kérték fel a program elindítására. Robi így folytatja a történetet: „Amikor ez indult, még nem voltunk itthon, mert a már említett ösztöndíjjal többedik alkalommal – Beával együtt – Floridában, Sarasota városában vettünk részt közösségépí- tő programokban. Ennek az időszaknak a végén hívott fel Velkey Balázs, hogy indul Arlón egy jezsuita szociális kezdeményezés, van-e kedvünk bekapcsolódni. Előtte Budapesten mindketten az Oktatási Hivatalban dolgoztunk – ott ismerkedtünk meg – egy olyan projekten, aminek keretében tanároknak tartottunk tréningeket országszerte élménypedagógiai táboroztatásról és ennek módszertanáról. Ezek a képzések többnyire vidéken, kiküldetésben történtek, így volt már kapcsolatunk a Budapesten kívüli valósággal is. Az ország keleti végváraiban, régióiban dolgozó tanárokkal való beszélgetések után már megérett bennem mélyen, szinte hívás jelleggel, hogy a magyar társadalmi problémákkal szeretnék kezdeni valamit. A sarasotai időszak végén érkezett hívás ezért szinte istenélményként ért. Úgy éreztem, semmi nem történik véletlenül. Pedig lett volna választásunk, nagyon marasztaltak bennünket Amerikában, de Arló felé nyílt meg számunkra az út, ide volt hívásunk.”
Robi felesége, Kozár Bea nagyon szeret Arlón dolgozni. „Leányfalun nőttem fel, – meséli csillogó szemmel – az egyetem miatt költöztem Budapestre. Szintén az ELTE-re jártam, én is a PPK-ra, csak én rekreációszervezést, egészségfejlesztést tanultam. Egyetemi barátnőimmel elkezdtünk egy síiskolában dolgozni, majd én később snowboardoktatói és úszásoktatói végzettséget is szereztem. Az egyetem után egy ideig ezekkel foglalkoztam, majd kiköltöztem Spanyolországba, ahol hotelekben dolgoztam animátorként. Tulajdonképpen ugyanazt csináltam, mint itthon, sportprogramokat szerveztem. Miután hazatértem, jelentkeztem az Oktatási Hivatalba, mert nagyon felkeltette az érdeklődésemet a nyári táborokat támogató projekt. Ott ismerkedtem meg Robival, és Floridába, majd Arlóra is együtt jöttünk. Itt tartottuk az esküvőnket is.” Kérdésemre, hogy milyen programba kapcsolódott be először, mi győzte meg arról, hogy érdemes itt maradni, elmesélte, hogy a Ferences Kisnővérek nyári táborában önkénteskedtek először. Ez egy egész nagy létszámú tábor negyven- negyvenöt résztvevővel, akik leginkább fociznak, illetve angolul és németül tanulnak. Arlón csak betonos focipálya van, de a táborozók átjárnak az autóval tizenöt perc távolságban fekvő Borsodszentgyörgyre, ahol van füves pálya. Sok gyereket ismertek meg a tábor alatt, és az itt szerzett benyomások segítették őket a végső döntésben. Amerika és Arló között választani – valljuk be – komoly döntés.
Június 14-én, pénteken délben kezdődik Arlón a Jelenlét Ház kertjében az immár harmadik Udvar Fesztivál. A roma kultúra bemutatását, a stigmák leküzdését és a közösségi szellem előmozdítását célzó hétvége keretében szenteli és nyitja meg András Attila SJ tartományfőnök a második jezsuita épületet Mustó Péter SJ Közösségi Ház néven. A tavaly nyáron elhunyt, a kirekesztettek sorsát szívén viselő lelki mester emlékét – aki maga is szívesen tartózkodott Arlón – kerekasztal-beszélgetés, filmvetítés és fotókiállítás idézi meg, majd koncertek, közösségi események és kötetlen ünneplés következik az Udvar Fesztivál programjában. A szervezők,mindenkit szeretettel várnak! (Pásztor Péter fotója a tavalyi rendezvényen készült.)
Sorsod Borsod?
Robi ezer szállal kötődik Borsodhoz, előre is bocsátotta, hogy ezt a kérdést csak nagy körülményességgel tudja megválaszolni. De mielőtt Robi elkezdené a családi történetet, diszkrét mozdulatokkal megérkezik Takács-Nagy Jázmin, aki ének-, furulya- és koboztanár Budapesten, de kéthetente eljön Arlóra, hogy a gyerekekkel foglalkozzon a Szimfolk Zenei Műhely keretében. Kávét készít magának, készülődik a délutáni óráira. Közben Robi belevág a magyarázatba: „Azt, hogy az avasi lakótelepen legyen egy iskola és egy templom, a nagypapám, prof. dr. Velkey László kezdeményezte a nyolcvanas évek végén. Ez lett végül a jezsuita gimnázium. Ez számomra nagyon erős kötődés, hiszen a nagypapám és a nagymamám is ott van eltemetve a templomban Ádám atya [Ádám János SJ – a szerk.] mellett. Több Velkey tanít is a gimnáziumban, különböző programokat igyekszünk hozzáadni a jezsuiták műveihez. Mi eredetileg Sárospatakon laktunk, én Miskolcra költözésünk után, kilencedikben kapcsolódtam be a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium életébe. Számomra ezért a helyi identitásom kérdése nehéz, azt szoktam mondani, hogy alapvetően sárospataki vagyok, mert tizennégy éves koromig a Bodrog-parti Athénban, a Rákócziak fellegvárában nőttem fel. Viszont nagyon érdekes, hogy a középiskolás koromat Miskolcon töltöttem, ami nagyon meghatározó periódus a személyiségem kialakulásában.” Hogy a „Sorsod Borsod” mondásban van valami, azt Bea is meg tudta erősíteni: „A családom apai ágon ózdi. Mire én megszülettem, már elköltöztek innen, a nagyszüleim is. Nem jártam ide vissza rendszeresen, csak egyszer-kétszer jöttünk a szüleinkkel, hogy apukám megmutassa, hol nőtt fel. Még az arlói tóban is fürödtünk egy ilyen kirándulás alkalmával. Kicsit vicces, de lehet, hogy sorsszerű, hogy épp ide kerültem vissza.” Az arlói munkának nem az a célja, – tették hozzá – hogy a helyiek „kitörjenek” a borsodi létből, hanem az, hogy a fiatalok menjenek el egyetemre, külföldre, világot látni, majd térjenek haza, és irányítsák a falut egy biztosabb jövő felé. Az általános iskolában közel négyszázan tanulnak, hét-nyolc betöltetlen tanári állással; az lenne a legjobb, ha saját tanári kart sikerülne kinevelni. Ezt a munkát már a születés előtt, a várandós anyákkal érdemes elkezdeni, majd a csecsemőkkel folytatni, és vannak olyan praktikus aspektusai is, mint hogy megtanítsák a gyerekeket Volánbusszal utazni, mert a falu lakosságának egy része enélkül aligha jut el a település határain kívülre.
Jelenlét
Alapvetően Bea és Robi életére vagyunk kíváncsiak, de adódik a kérdés, hogy ez a munka inkább professzionális szociális segítés jó „marketinggel”, vagy a jezsuita megközelítésmód sajátosságai is megjelennek benne? Robi így magyarázza: „Nagyon összetett a helyzet. Magát a célt csak nagyon elvontan tudom megfogalmazni: jelen lenni. Annak ellenére, hogy gyönyörű a természeti környezet, Magyarország egyik legszegényebb, leghátrányosabb helyzetű térségében vagyunk, ahol tényleg feladat a túlélés. Ez csúnya szóval a »felzárkóztatás«. A Jelenlét Ház próbál alternatívát kínálni azzal, hogy van egy olyan hely az itt élőknek, ahova bejöhetnek, ahol meghallgatják őket, odafordulnak hozzájuk, és ahol azt érzik, hogy nincsenek egyedül abban a nyomorban, krízisben, nehézségben, amit épp megélnek. És ez nagyon sokat számít. Hogyha mindig azt kapod az élettől, a környezetedtől, hogy nem vagy elég jó, nem alkalmazlak, akkor már nagyon sokat jelent a puszta meghallgatás is.” Bea átveszi a szót: „A Máltai Modell programja alapján kezdtük a munkát, ami diagnózisalapú, a konkrét igényekre reagál, de ezt itt tovább is gondoljuk. A csoportmunkán, családlátogatásokon, mosási lehetőségen kívül rengeteg saját ötletünk van, ami nincs a máltai alapprogramban, ezek eredményességét monitorozzuk, és folyamatosan keressük a legjobb segítő módszereket. A falu befogadott bennünket, nemcsak a lakosokkal vagyunk jó kapcsolatban, hanem természetesen a Ferences Kisnővérekkel, a helyi intézményvezetőkkel, a település vezetőivel is. Ehhez a munkához a teljes személyiségünk, a saját jelenlétünk is szükséges.”
Ez a folyamatos „kitettség” azonban nehézségeket is szülhet egy friss házasságban, ha a fiataloknak nem marad idejük egymásra. „Együtt élünk, együtt dolgozunk és szórakozunk – mondja nevetve Bea – öt éve tart a kapcsolatunk, de az intenzitása miatt kitesz az húsz évet is.” Robi így folytatja: „A kapcsolatunk elejétől jellemző ránk, hogy sülve-főve-együtt vagyunk, de vannak munkán kívüli privát programjaink is, például most voltunk kettesben evezni a Sajón. Ha tehetjük, csütörtök esténként visszautazunk Budapestre, és vasárnap este érkezünk Arlóra, ez a »kétlakiság« is segít egyensúlyt tartani”.
Generációk múlva
Érzésem szerint az itteni munka „trial and error”, azaz próbálgatás dinamikájú, így aztán sok kudarcot, újrakezdést is tartogathat, és nagy rugalmasságot követel. A sikertelenségeket firtató kérdésemre Robi így válaszol: „Van, amit kudarcként élek meg, de csak addig, amíg nem értem, hogy pontosan mi történt – ami nem biztos, hogy kudarc. Amikor idekerültünk, előfordult, hogy valakinek nem tudtunk adni az adományból, és ő szidott s átkozott bennünket. Majd eltelt egy hét és jött ugyanaz az ember boldogan, mintha mi sem történt volna. Rájöttünk, hogy ez egyfajta reakció, amit mi nem ismertünk korábban. Amit mi kudarcként éltünk meg, az nála csak hirtelen felindulás volt, de az élet tovább ment, és a kapcsolat is tovább gördült. Nem egy itt élő van, aki már többedszer adósodott el, mert hiába jön ki belőle egyszer, enni kell adni a gyereknek, nem teheti meg, hogy ne vegyen fel kölcsönt. Mi pénzt nem tudunk adni, ebben tehát nem segíthetünk. Mondhatnád, hogy ez kudarc, mert újra meg újra ugyanaz a probléma, de kapcsolati szinten mégis haladunk.” Bea egy fiatalról beszélt: „Volt egy tanítványunk, aki már három éve járt hozzánk, külön angol órákat is tartottam neki, bekapcsolódott az ifjúsági vezetőképzésünkbe is, de pár hónapja úgy döntött, hogy nem szeretné tovább folytatni. Nehéz az elengedés. De vannak sikerek is, azok a fiatalok, akik részt vesznek a vezetőképzésen, megtanulnak személyes célokat kitűzni, és azokért küzdeni. Ők kevésbé morzsolódnak le az iskolában, tervezik, hogy jogosítványt szereznek vagy leérettségiznek. Annak, hogy egy ember elkezd máshogy gondolkodni, egy picit alakít az életén, a szélesebb hatása pár év alatt nem mérhető, hanem generációk múlva jelentkezik az eredmény.”
A Mustó Péter Ház és a valós élet
Még hosszan tudnánk beszélgetni az arlói életről, de már várakozik az irodában Zsuzsa, aki helyi szociális munkásként családokat látogat, és invitál bennünket is, menjünk vele. De előtte még Judittal tartunk, aki megmutatja nekünk a szomszéd házat, amit a közösség saját kezűleg újít fel, és amelyet Mustó Péterről neveztek el. „Azért Mustó Péterről – mondja Judit ragyogó tekintettel –, mert idős korában gyakran járt ide. Csöndben üldögélt a sarokban, olvasott valamilyen tudós könyvet, és mindenkit meghallgatott. Egyszer rám nézett, figyelemmel – olyan volt, mintha a szívembe látott volna –, és azt mondta nekem: »Judit, te képes vagy rá, hogy másoknak segíts, fontos vagy. Amit most ti csináltok, az élet majd visszaadja. Ti azért vagytok, hogy ezeket az embereket tanítsátok, támogassátok. « Ezeket a mondatokat soha nem fogom elfelejteni, Mártival, a kolleganőmmel össze is pusziltuk érte Mustó Pétert…” Judit vezetésével megnézzük az adományokból kialakított profi sószobát. Mivel sok asztmás beteg él a környéken, próbálják a szülőket rábeszélni, hogy hozzák be ide rendszeresen a gyerekeiket. De benézhetünk szedett-vedett bútorokkal, de viszonylag kényelmesen berendezett a zeneterembe is, ahol délutánonként gyakorolnak a fiatalok. Elmegyünk a kis veteményeskert mellett, ahol már békésen ücsörögnek a gyülekező gyerekek és a zenetanárok, várva, hogy elkezdjék a programokat.
Ezek után autóba ülünk, indulunk családot látogatni. A falu szélén állunk meg egy szinte romos háznál, ahol Joli éppen bodzavirág-gyűjtésből ér haza. Öt gyermekével él egy szépen takarított viskóban, aminek nincs lépcsője, másfél méter magas törmeléken kell átbukdácsolni, hogy be lehessen lépni. A lépcső építéséhez kér segítséget. Az ágyon megilletődve ülnek a gyerekek, nagy szemekkel figyelik a sok idegent, akit édesanyjuk beengedett. Rövid megbeszélés után továbbindulunk, néhány házzal lejjebb megállunk, ott egy sokkal jobb állapotban lévő épülethez kérnek segítséget. Észreveszem, Arlón sokkal nyugodtabban, lassabban történnek a dolgok, nincs kapkodás, nincs sietség. Miután visszatértünk, lassan kezdődnek a zeneórák. A zeneteremben gitároznak, a napsütéses udvaron dobolnak a budapesti tanár, Bartis Milán Rafael vezetésével. Ez a Jelenlét projekt a való életben. Hogy mi változik néhány generáció múlva? Nem tudni, de az a lényeges, ami itt és most történik. Ez a valós élet.
Arló nagyközség Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, az Ózdi járásban, a Bükk-vidéken. Neve feltehetően a sast jelentő ószláv orlov szóból származik. Az első lakosok fakitermeléssel és szénégetéssel foglalkoztak. A XVII. század óta élnek romák a településen, ma a falu lakosságának ötven százalékát ők alkotják. A nehézipar válsága Arlót is érintette, a népesség emiatt az 1990-es évektől csökkenni kezdett, sokan elvándoroltak Miskolcra és más városokba. A munkaképes korú férfiak jelentős része Miskolcra, Eger környékére vagy akár Budapestre ingázik. Teljes népesség 3573 fő. 1994-ben telepedtek le a faluban Szent Ferenc Kisnővérei, 2020 nyarától a Jézus Társasága romamissziót indított a település két szegregátumában (Kisfalun és Csahón) Arlói Jezsuita Jelenlét Program néven. A jelenlét a Felzárkózó települések kormányzati program keretében működik, célja „a családok segítése: a munkanélküliségből, hiányos iskolázottságból, lakhatási szegénységből és az öröklött, tanult tehetetlenségből való szabadulás”, módszertani alapját pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét Programja adja. 2021 októberében készült el a Jelenlét Ház, ahol baba-mama foglalkozásokat, iskolásoknak angolt, táncot és zenét tanítanak, segítenek a mindennapi ügyintézésben, illetve mosási és fürdési lehetőséget biztosítanak.
