Önfeledt strandolás, cseresznyékkel a fülünkön vagy tízhétnyi megoldhatatlan élethelyzet – szülőként vajon mi jut eszünkbe először, ha eljön a nyári szünet? Táborról táborra visszük-e, vagy aggódunk ott hagyni őket bárhol is? Van-e bevált receptünk az unalomra, a strandolás végén kitörő balhékra, és hagyjuk-e őket örökké nyerni a közös játékban?
Dolgozó szülőként sokunknak gyomorgörcs az első reakciója, amikor az előttünk álló hosszú nyári szünetre gondolunk. Egy-két generációval ezelőtt megszokott volt hetekre a nagyszülőknél, rokonoknál elhelyezni a gyerekeket nyáron, ma azonban egyre kevesebb családnak adatik meg effajta támogatás – a nagyszülők egészségi állapota, elfoglaltságai, a gyerekek nyújtotta megnövekedett kihívások vagy más, családi okok miatt. Hogy ilyenkor táborokba vigyük-e, vagy hagyjuk rá őket az óvodai, iskolai ügyeletre, esetleg ellesznek majd mellettünk, míg mi otthonról dolgozunk – erre nincs örök érvényű recept.
Ami fontos, amikor a nyári menetrendről döntünk: biztosítsunk magunknak időt és nyugodt pillanatokat. Érzelmileg kiegyensúlyozott állapotban sokkal jobban tudunk döntéseket hozni erről (is). Vannak gyerekek, akik élvezik, ha nyáron nem a megszokott közegben, hanem összevont csoportokban lehetnek bent az intézményben, míg másokat ez végtelen szorongással tölt el.
Vannak, akik már egész kicsiként szeretik a sok aktivitással és szociális élettel járó táborokat, míg más gyerekeknek igenis kell az a tíz hét nyugalom, hogy kipihenjék a tanév nyújtotta ingermennyiséget.
Bízzunk a megérzéseinkben, s ne akarjunk olyan megoldásokat választani, amelyek másoknál beváltak. Érdemes lehet gyerekenként mérlegelnünk. Akkor leszünk nyugodtak, ha tudjuk, hogy a munkánk és más teendőink nem mennek a gyerekeink alapvető igényeinek rovására.
A hosszú, mély kapcsolódásra, amivel a vakáció kecsegtet, nagy szükségük van a gyerekeinknek. Első körben azonban gyakori, hogy úgy tűnik: a gyerekek a nagy szabadságtól és odafigyeléstől csak rosszabbul viselkednek, mint év közben. Ez természetes. A nyári, ráérősebb együttlétek gyakran hoznak elő a tanév rohanásából megőrzött feszültségeket. A gyerekeink – ahogy néha mi magunk is – szívesen nyűglődnek, hisztiznek, kitombolják magukból ezeket ilyenkor, amikor van rá tér, idő, figyelem. Ha a nyári szünet kitörésekor, az intenzív együttléteink elején képesek vagyunk türelemmel együtt maradni a nyűgösséggel, garantált, hogy később mindannyian több örömöt lelünk a nyárban.
„Unatkozoooom!”
Gyakori „tünete” az év során összegyűlt stressznek, hogy a gyerekek mintha nem tudnának mit kezdeni magukkal. „Unatkozom” felkiáltással a nyakunkban lógnak, hiába ajánlunk ezer klassz játékot, egyik sem jó. Ha megfigyeljük gyermekeinket ezekben a helyzetekben, szinte mindig látszik: ez a szólam akkor jön elő, amikor valamilyen nehéz érzés nyomja őket. Nem arról van szó ilyenkor, hogy valóban ne tudnák, mit játsszanak, hanem inkább arról, hogy a játékot élvezni képes, kreatív énjüket az adott pillanatban épp elnémítja a felszínre törni akaró feszültség.
A nehézséget sokszor az okozza, hogy ha ezekben a helyzetekben a „tünetre” reagálunk, akkor vagy csak ideig- óráig tudjuk kezelni a helyzetet, vagy sehogy. Bekapcsolhatjuk menekülő útvonalként a tévét, vagy adhatunk a kezükbe valamit, de a nyafogás legtöbbször hamarosan újra felüti a fejét.
Ezért lehet hatékonyabb, ha nem akarunk ötleteket bedobálva mindenáron megoldást találni az unalomkrízisre, helyette magunkat adjuk oda „ajándékba”.
Elengedjük egy fél órára, bármit akartunk is csinálni éppen, odaülünk vagy akár odafekszünk a gyerekünk mellé a földre, és ilyesmiket mondunk: „Unatkozol, gyönyörűm? Az rossz lehet.” Vagy: „Hű, de unalmas ez a mai nap! Nincs mit csinálni ma.” Ne várjuk, hogy a gyerekünk ettől azonnal felpattan, és elkezd csinálni valamit. Egy darabig valószínűleg tovább nyűglődik még. Az is lehet, hogy sírva fakad. Ilyenkor nincs más dolgunk, mint hogy ott maradjunk, és meghallgassuk, ami kikívánkozik belőle.
Próbálhatunk fizikai kontaktust keresni, megölelni, megmasszírozni a lábát, simogatni a haját. Ettől jó eséllyel még mindig nem fog visszatérni a kreativitása, de erősítjük benne azt az érzést, hogy minden rendben, ott vagyunk vele, és ez a kellemetlen érzés előbb-utóbb el fog múlni. Miután tíz-tizenöt percig figyelmünkkel, szeretetünkkel töltögettük gyermekünket, megpróbálkozhatunk bedobni pár vicces ötletet. Ennek nem az a célja, hogy megmondjuk, mit is kellene csinálnia, hogy helyette találjuk ki, mit tegyen, hanem hogy nevessünk – és ezzel teremtsük meg benne a kreativitás megszületéséhez szükséges biztonságérzetet. Találjunk ki mindenféle őrültséget, de olyasmit, amit hajlandók is vagyunk megcsinálni, ha a gyerek kap az ötleten. Például integessünk az ablakból az embereknek, rendezzünk „ki tud idétlenebbül táncolni?” versenyt, vagy játsszunk végig egy kártyapartit plüssállatokkal a fejünkön.
Ha a tippek olvasása közben az a gondolatunk támadt, hogy „na persze, kinek van erre ideje?” – üdv a klubban! Valóban nagyon nehéz minden más teendőnk közepette ráérősen együtt maradni gyerekeink feszültségeivel, főleg ha közben az a nyomasztó érzésünk támad is, hogy ezek a gyerekek „jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak”. Tény, hogy a gyerekek érzelmi állapotaira érzékenyen reagáló gyereknevelés sok erőforrást igényel, de bízhatunk benne, hogy hosszú távon kifizetődik. A fenti ötletek megvalósítása esetén valószínű, hogy előbb-utóbb tényleg kitalálnak valami játékot a gyerekeink, és a velünk töltött idővel feltöltekezve, feszültségeiktől megszabadulva sokkal kreatívabb, együttműködőbb, kisimultabb óráknak nézünk elébe. Érdemes tehát stratégiailag is gondolkodnunk, és bevetnünk a kapcsolódás erejét, akár ha otthonról dolgozva kell néhány nyugodt órát nyernünk magunknak.
Élvezni a gyerekeinket
A cél nyáron valójában mindannyiunk számára ugyanaz: örömöt, kapcsolódást találni a családi együttlétben, élvezni, hogy vagyunk egymásnak, és hogy vannak napok, hetek, amikor nem rohanunk úgy, mint máskor. Hogy van idő sokáig fennmaradni, nézni a csillagokat, hogy nem baj, ha vizesek leszünk, mert majd úgyis megszárad, hogy magunkra csorgathatjuk a dinnyét anélkül, hogy a mosáson járna az eszünk – mindez áldás. Ezek azok az élmények, amelyek gyermekeink legfontosabb lelki táplálékai. De tévedés azt hinnünk, hogy ezt szülőként mindig, egy nyáron át képesek vagyunk élvezni, ahogyan az is, hogy a gyerekeink örök jókedvvel és szófogadással fognak „megjutalmazni” minket az odafigyelésünkért. Tudjuk mi is: nem csak nevetgélve fröcskölő-labdázó családokkal van tele a nyári szünetben a strand és a játszótér, jóval inkább jégkrémért üvöltő óvodások mellett megszégyenülten álldogáló vagy dacos kisiskolásokat a vízből kiparancsolni igyekvő szülőkkel („Lila a szád!”).
A siker egyik kulcsa lehet, ha az elvárásaink reálisak. Lesz „balhé”, és néha kaotikusnak fog érződni a nyár. Ez egy ilyen műfaj.
Ahhoz, hogy stabilan tudjuk mindezt viselni, az kell, hogy ne csak a gyerekek táborait, programjait, a munkarendünket tervezzük meg előre, hanem a saját feltöltődésünk ablakait is.
Elmehet például az egyik szülő a gyerekekkel vagy akár egy baráti család másik szülőjével egy napra strandolni, míg a másik szülő otthon marad regenerálódni – a következő alkalommal pedig akár cserélhetnek is. Lehetnek reggeli-esti lopott óráink, és nem szégyen nagyszülői segítséget kérni olyankor sem, amikor nem egy közelgő munkahelyi határidő miatt lenne szükségünk pluszidőre, hanem mert szeretnénk egy-két órán át egyedül ücsörögni.
Együtt játszik a család: örömteli együttlét vagy konfliktusforrás?
A legtöbb szülő próbálta már indulatosan elmagyarázni a foci/társas/kártya szabályait síró vagy dacoló gyerekének, és sokunknak rondított már bele a nyári együttlétbe a veszteni képtelen gyerekünk hisztije, majd „oké, akkor játsszál egyedül” felkiáltásba fojtott saját frusztrációnk. A feszültség egyre nő, nem értjük, miért nem örül inkább ez a hálátlan kölyök, hogy játszunk vele, és – érthető módon – mi magunk is kezdjük elveszíteni játékos kedvünket.
Kisebb korban még jobban fekszik a gondolat, hogy a játékokban a gyerekünk felé lejtsen a pálya, de minél nagyobbak, annál erősebb bennünk a vágy, hogy a játékok során (is) tanulják meg a szabályokat, tudjanak azok szerint játszani, legyenek képesek elfogadni a vereséget is. Ennek azonban sokszor lehet a vége kiborulás, veszekedés, és az örömteli közös idő reményében elkezdett játékból semmi sem lesz.
Mivel a verseny elkerülhetetlen része az életüknek (különösen az iskolában), gyerekeink számára számtalan nehéz érzés tapadhat ehhez a témához. Ráadásul nagyon gyakran azt élik meg a nagyobbak vagy a felnőttek mellett: ők kicsik, gyengék, a világ a fejük felett történik, nincs kontrolljuk a dolgok felett.
Ennek ellensúlyozására remekül működik, ha a biztonságot adó családi körben megélhetik, hogy ők is nyerhetnek, ők is tudnak erősek, ügyesek, okosak lenni. A nevetés hatékony feszültségoldó.
Ha gyerekünk jót kacag azon, hogy csetlünk-botlunk a fociban, hogy mindig a másik irányba vetődünk, majd a huszadik góljukon is méltatlankodunk, szuper! Ne is hagyjuk abba, amíg nevet! Csináljuk még többet, ripacskodjunk, vicceljünk kedvünkre. Ha úgy akar dobni a kockával, hogy nem látjuk, majd boldogan jelenti be, hogy hatos: hagyjuk! Bosszankodjunk teátrálisan: hogyan lehet, hogy mindig hatost dob, és sopánkodjunk, hogy laposra ver minket. A nevetés garantált. Ilyenkor valójában egy nagyon fontos érzelmi folyamatot támogatunk: a játék és a nevetés útján növeljük az önbizalmát, gyógyítjuk azokból a helyzetekből, amikor vesztesnek vagy ügyetlennek érezte magát.
Feltankoltan kezdeni az évet
Gyerekeink számára mindennél többet jelent a velünk, őket szerető felnőttekkel töltött minőségi idő, azok az órák, napok, amikor mindenki jól érzi magát, amikor nem sietünk sehova, amikor nincs rajtunk nyomás. Ők is érzik és sóvárogva vágyják azokat a pillanatokat, amikor szívből tudjuk élvezni, hogy velük lehetünk, és hálát tudunk adni érte, hogy ők vannak nekünk. Amiatt is alapvető a szülők énideje és lelki feltöltődése, mert a gyerekek azt is megérzik, ha tudatos elhatározásból, de csak félszívvel vagyunk velük. Amikor azonban mi is képesek vagyunk letenni hétköznapi terheinket, és gondtalanul, örömmel kapcsolódni egymáshoz, az olyan érzelmi oázist jelent számukra, amelyből feltöltekezve nagyságrendekkel könnyebb lesz szeptemberben visszatérni a rendes kerékvágásba.
Fotók: iStock
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. július–augusztusi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!