Aki azt hiszi, hogy Petőfi és Jimi Hendrix barátsága, a rock and roll, a magyar népzene vagy a blues harmonikus egymásba játszása a fantázia szülötte, az menjen el Ferenczi György és az Első Pesti Rackák egyik koncertjére, s helyrezökken a világképe. És közben nagyon jól fogja érezni magát. E műfajok igazságérzete és életszeretete, az öröm vágya és a mélységek látása elég gyorsan magával ragadja. Az együttes vezetőjével, aki a szájharmonika-játékban és a csibészes bolondozásban egyaránt verhetetlen, Egerben, a Kaláka Fesztiválon beszélgettünk, nem sokkal a fellépésük előtt.
Épp túl vagytok egy Pál apostol-koncerten. Jó néhány éve részt veszel benne, egy ideje már az összes Rackával. Milyen élmény játszani Gryllus Dániel eredetileg három hangszerre írt dalciklusát?
Szabad. Mindig változik, nincs két egyforma alkalom. Nem érvényes rá semmilyen klisé, vagy az a képlet, hogy megtanultam, eljátszom. Teljesen más, belülről végtelen.
Van, ami megragadott a bibliai gyökerű szövegekből? Időnként szóba kerül, hogy a hit jelen van az életedben, bár a vallásoktól berzenkedsz.
Ezek a versek sokkal közelebb hozzák hozzám a Bibliát. Én nem tudtam soha elolvasni, mert a nyelvezete annyira nem jött be. Egyszerűen nem tudtam átrágni magam rajta, én, aki olvasásmániás vagyok. Gyerekkorom óta annyit olvasok… turnéban e-book van nálam, a telefonomon van ötven könyv, teljesen beteg vagyok, de a Bibliát nem tudom olvasni. Olyan nyakatekert a nyelvezete, hogy az az érzésem, hogy úgy van megfogalmazva, nehogy az egyszerű ember normálisan értse. És így köszönöm szépen, ennyi. Így az egyház bukott egy embert. De a hit nem, mert az egy más kávéház. A viszony Isten és ember között az egy másik dolog.
A muzsikálás maga jó esetben mindig imádkozás, egy olyan szintű szellemi nyitást eredményez, ami sokkal közelebb visz Istenhez.
Igazából ez a rendes imádkozás az életemben. A hitet így lehet lefordítani a rock and roll zenészek nyelvére. Ezekben a Sumonyi Zoltán-versekben valóban van egy pár olyan mondat… például az, hogy „a keresztény szeretet csak türelmes lehet, mint a Fiúistenség”. Ezt nagyon szépen köszönöm… Vitás helyzetekben szoktam mondani, az éjszakában is, és akkor érdekes módon mindig megoldódnak a problémák.
Jól reagálnak rá…
Igen, nagyon. Mert én nem pap vagyok, nem gizdán mondom, de tényleg komolyan gondolom, elsősorban saját magamra vonatkoztatva. Ez nekem egy tanító mondat. Ma is fölkaptam rá a fejem, pedig már ezerszer hallottam, és mégis.
A mostani koncertjeiteken szinte mindig eléneklitek azt a számot, ami ránézve a világ nagy vallásaira refrénként ismétli a felszólítást: „Ne gyilkolj Isten nevében!” Hogy jött ez a lelki ébresztgető, a béke mellett kiálló, igazi hippidal?
Egyszerűen álmomban írtam. Fölébredtem, leírtam, és még éjszaka átküldtem Ádámnak (Apáti Ádám, az együttes egyik tagja – a szerk.). Az Isten nevében való gyilkolás végigkíséri a történelmet, és ez annyira ellentétes az összes nagy vallás tanításaival, hogy álságossá teszi őket. Folyamatosan foglalkoztat ez a kérdés, és érdemes beszélgetni róla, a közönséggel is. Ráadásul előbb is jött ez a nóta, mint ahogy elkezdődtek a mostani komoly problémák. Csak aztán arrafelé fordult a világ, amiről énekeljük a dalt. Nem szoktunk világmegváltani, de ez a nóta kiszaladt belőlem.
Hallgatva a koncertjeiteket mindig az jut eszembe, hogy amit a színpadon csináltok, őrült, elszabadult játék.
Teljes mértékben.
Ötvenéves vagy idén. Hogy éled meg magad? Mikor voltál a legjátékosabb?
Most (nevet). Nagyon szeretek a Rackával fölállni a pengeélre. Szegény fiúk! Ha én jó passzban vagyok, akkor aztán elgurul a gyógyszer, az biztos. Nagyon szeretem ezt, most a legizgalmasabb. Én úgy vagyok játékos, hogy a melót azért mindig nagyon komolyan vettem. A hangszeres gyakorlást fiatalkorom óta konzekvensen csinálom. Ez irtózatos magabiztosságot ad a hangszeren, mások a határok. De ez csak napi szintű gyakorlással megy, ha be van épülve az életedbe, úgy, hogy már észre sem veszed.
Akkor tudsz igazán játékos lenni, ha az eszköztár, amivel játszol, technikailag tökéletesen a birtokodban van.
A gyakorlás nálam ugyanaz a muzsikálás, mint ha színpadon játszanék. Azért van automata váltós kocsim, hogy tudjak gyakorolni. Amikor kimegyek az autópályára, és kitűzök mondjuk Erfurtba, az egy ezres, abból egy olyan hat-hétszáz kilométert még most is végig szoktam gyakorolni.
Nyolcévesen kezdtem hegedülni. Az a metodikát kegyetlen jól megtanítja az embernek. Negyvenöt éves koromban lett meg az új harmonika, amit Kovács Zombor épített, s amire az összes vonós zenét át tudom ültetni. Idáig a bluesharmonikáról hiányoztak egyes hangok, ami miatt nem lehetett kromatikusan muzsikálni rajta. Ezek a korlátok most ledőltek. S azért tudok mit kezdeni az új hangszer adta lehetőséggel, mert én a szájharmonikán nem is harmonikázok, hanem hegedülök. Úgyhogy most a legizgalmasabb, mert negyvenöt évesen újra kellett kezdeni az egészet.
Egyébként is ha úgy érzem, hogy nagyon metrikusan gyakorlok meg dolgozok, mindig megtanulok egy új hangszeren játszani. Két évvel ezelőtt elkezdtem nagybőgőzni, csak hogy nulláról induljon el a tanulási folyamat. És ez mindig átsugárzik a többi hangszeremre is. Azonnal elkezded kontrollálni magad, és megint egy másik nézőpontból nézed a szólóhangszeredet.
Amikor kiadtok egy lemezt, egy darabig játsszátok az új dalokat, majd mintha elsüllyednének, aztán némelyik előbukkan olykor, de akár erősen átalakulva. Tényleg elsüllyednek, vagy próbákon folyamatosan érlelitek ezeket a számokat? Van, amelyik nagyon hiányzik élőben, és szerintem nem csak nekem.
Elsüllyednek, mert nem vagyok hajlandó régi műsort játszani. Nem köt le.
Mert az ember gondolkodik, gyakorol, fejlődik, és az a dal, amit megírtál, egy korábbi logikádat tükrözi.
Aztán azt jó esetben viszonylag gyorsan meghaladod, különösen ha mindenki gyakorol a bandában, és nálunk ez a helyzet. Ezért egy dalnak egy-másfél éves élete van. Persze vannak kivételek…
Például Petőfi A türelemről című versét megint játsszátok.
Igen, de tök máshogy, mint a lemezen. Mert ott annyira tökéletesen sikerült, hogy az aztán élőben soha nem szólalt meg úgy. A verset viszont imádom, és akartam muzsikálni, és csináltunk rá egy satuegyszerű verziót, és azt meg olyan jólesik játszani, hogy már két éve műsorban van. Érdekes ez. A Fűszedő már kétszer fázott ki és jött vissza. Most éppen nincs, de tudom, hogy lesz még, mert az is egy állandó nóta, de pihentetni kell. Mert ha már nagyon kiszámítható az egész, akkor semmilyen örömet nem okoz. És nem is az én szövegem. Kiss Anna versével nem tehetem meg, hogy gépiesen muzsikálom, és eldarálom csak azért, mert az emberek szeretnék hallani. Ezt felejtsük el. A Racka hál’ Istennek nem része a slágerbiznisznek, és köszönöm szépen, gyönyörűen működik e nélkül is (nevet).
Gérecz Attila versei is eltűntek egy ideig a koncertjeitekről.
Most pedig van Gérecz Attila-műsorunk, vagy inkább egy ötvenes évekbeli korműsor.
Nagyon izgalmas játék, hogy miközben az egyik Gérecz-versben a költő a váci börtönből megszökve az életéért küzd, a zenéje egyszerre csak átrobban a Johnny B. Goode című Chuck Berry-számra, vagyis azt halljuk, mi szólt ugyanebben a korban az úgynevezett szabad világban.
Az kegyetlen jó. A szabadságot Amerika és az amerikai zene testesítette meg a kommunizmusban élők számára. Ha csak az évszámokat összerakod… Johnny Cash, Elvis Presley, Eddie Cochran, a rock and roll első generációja ’56-ban már dörgött. Elvis ’58-tól ’68-ig már nem is játszott élő koncerten, csak filmekben szerepelt. Egyébként a legdurvább hely, ahol egy október 23-i ünnepségen a Gérecz Attila-műsort muzsikáltam, a washingtoni magyar nagykövetség volt. Az amerikaiak a szövegeket persze nem értették, de a brutál rock and rollt nagyon. És amikor megkérdezték, 
hogy mik ezek a szövegek, én mondtam, hogy egy ’56-os forradalmár költő versei. És akkor egyből fagyás volt, mert akik a nagykövetségen vannak, pontosan tudják, hogy ’56-ban a csapataink harcban álltak, kintről pedig a Szabad Európán meg az összes elérhető nyugati forráson keresztül folyamatosan az jött, hogy „tartsatok ki, jövünk”, oszt’ nem jöttek. Nagyon érdekes volt amerikai diplomaták fejébe muzsikálni Gérecz Attila verseit, nem gyűlölködve, csak szembesítve őket az amerikai politikai döntések súlyával. Még ezen a pici szinten is, mint a mienk, ez nagyon nagy történelmi elégtételt jelentett – például nekem.
Egy ideje a koncertjeiteken fellép veletek az egyik lányod. Ez hogy kezdődött?
A nagyobbik lányom, Luca játszott velünk először, csak neki nem ez a sorsa. Tizenhárom évesen énekelt velünk, de ő inkább néptáncol. Tánc közben érzi magát annyira szabadnak, mint én a muzsikáláskor. A kicsi, Bori viszont teljes mértékben egy közülünk. Egyszerűen nem kellett erre tanítani, mert ő magába szívott itt mindent, már az első próbára tökéletes szólamtudással jött le. Mondta, hogy hozott egy nótát, és azt játsszuk el. Megmutatta az eredetit, gyorsan leszedtük, elkezdtük muzsikálni, és műsorba is tettük, mert azt szólóénekesként is tökéletesen énekli. Nagyon tehetséges, és úgy jár velünk, hogy roadol és énekel. Mindenki így kezdi, én is így kezdtem. Ez a második nyári turnéja velünk. Ősszel-télen nem jöhet, csak nagyon ritkán, mert suliba jár. Ő színpadra való. Velem ellentétben teljesen egyszerű, manírmentes. Én tizenvalahány évet dolgoztam azon, hogy lekoptassam magamról azokat az előadókat, akik akkora hatással voltak rám, hogy azt mindenképpen meg akartam mutatni. Otis Redding, Ray Charles, James Brown… Énekesként volt egy időszakom, amikor teljesen át is vették felettem a hatalmat, és mindent úgy akartam énekelni, mint ők, és ez borzasztó modorosságot eredményezett, valamint egy csomó olyan hatást, amin utána nagyon sokat kellett dolgozni, hogy eltűnjön. Ez a Borinál nincs, olyan áldás van rajta, hogy ő teljesen természetes már most. És ez nagyon ritka és igazi érték. Úgyhogy amíg a melórészét rendesen megcsinálja, addig a színpadon teljes szabadsága van. Abban énekel, amiben akar, nem kell teljesítenie, hibázzon, rontsa el nyugodtan, mert abból tanul, ez a banda elbírja őt. Aztán meg látjuk, mi történik, amikor kimegy előre a nótájával. Az a buli csúcspontja… Annyira szeretem!
Az együttest figyelve az látszik rajtatok, hogy nagy az összhang, barátságszaga van az egésznek. Igaz ez belülről is?
Ez egy családi zenekar, mindenfajta túlzás nélkül állíthatom. Ez most már egy tizenöt éves formáció, a Jóisten megadta, hogy így legyen, mert előtte nagyon el tudtam rontani ezeket a dolgokat, de ezekkel a srácokkal valahogy nem. Ehhez persze nagyon kellenek ők is. Sokat hibáztam az emberi kapcsolatokban. Úgy kirugdostam embereket, hogy nem is gondoltam bele. Aztán
az életem egy bizonyos pontján azt mondtam magamban, hogy elég ebből, és mindenkitől elnézést kértem, akitől kellett.
Azzal is leültem, akivel balhéban váltunk el, de tudtam, hogy nekem volt igazam: „Most mondd el nyugodtan, hogy gondolod.” Végigjártam mindenkit, és most béke van. Nincsenek ellenségeim.
Rendezted a számlád. Ez se gyakori.
Megszállt a Szentlélek… (nevet).
Most min dolgoztok?
Csináltunk egy lemezt Szalonnáékkal (Pál István népzenész – a szerk.). Egy évig dolgoztunk rajta, mielőtt fölvettük. Együtt játszotta föl a lemezt a két zenekar, és hoztunk rá egy hangmérnököt Nashville-ből, akivel együtt szoktunk dolgozni. Elhívtuk rá Heinczinger Mikát (A Misztrál együttes tagja – a szerk.), a Söndörgőt és Marosi Zolit (harmonikás – a szerk.), és lett egy nagyon bivaly lemez, ez most fog megjelenni. Aztán közben megint ki tudtunk menni Amerikába a Szalonnáékkal, és fölvettünk még egy lemezt, úgyhogy életemben először két évre előre készen vagyunk. Most van két évünk, hogy arra fordítsuk a közízlést (nevet). Körülbelül ez van most. Sasok szárnyán repülünk (persze megint nevet).
Az látszik rajtad, hogy jól érzed magad.
Hál’ Istennek igen, de én mindig jól érzem magam. Én akkor szórakoztam a legjobban, amikor egy fillérem nem volt, és nem ment a zenekar. Akkor nagyon vaddisznó módra tudtam túrni az éjszakát, mert nem volt felelősség a vállamon. Ez a Herfli Davidson vége volt, a Racka meg még csak indulgatott. Az egy nagyon felszabadult időszak volt, de mostanra az, hogy bármilyen színpadon magabiztosan ki tudunk állni, mert annyi meló van a produkcióban, nagyon lelazított, úgyhogy megint egy ilyen euforikusabb időszak van. Aztán lehet, hogy este meg egy nagyon nagy bukóba futunk bele.
Jelentem, nagyon nem így történt…