Irigylem azokat, akik még egyetlen On the Spot-epizódot sem láttak. Bárcsak a helyükben lehetnék! Annyi élmény áll még előttük, ha nekilátnak e dokumentumfilm-sorozatnak… A több mint száz órányi anyag nemcsak a nézők világszemléletén, látásmódján változtat, hanem a készítők személyiségére, életére is komoly hatással volt. Cseke Eszter és S. Takács András nem mindennapi utazásaik során, szinte a nézők szeme láttára váltak érett felnőttekké, sőt mi több, családdá.
(…)
Nem nehéz kiszállni valakinek az életéből, akiébe egy-két hétig teljesen belemásztok, sőt néha úgy ismeritek meg, ahogy talán senki más nem?
Eszter: Vannak emberek, akikkel tudjuk, hogy fogunk még találkozni. Nyilván könnyebb egy Erdélyben élő alanyunkkal kapcsolatot ápolni, mint egy afrikai törzs Eszter nevű kislányával, akinek jelen lehettünk a születésénél, és akit rólam neveztek el. Ha minden jól megy, még az idén sikerül meglátogatni őket…
Van egy olyan zseb is a szívünkben, ahova azok az emberek kerültek, akikkel nagyon erős érzelmi helyzeteket éltünk át, de valójában nem tartjuk velük a kapcsolatot. Ilyen például a szír Ibrahim és a családja, akik megengedték, hogy ott legyünk a babájuk születésekor egy menekülttábor mobilklinikáján. Rengetegszer gondolunk rájuk azóta is, mi lehet velük, merre lehetnek, szeretnénk őket is megkeresni, ilyen ziccert amúgy sem lehet kihagyni, tudnunk kell, hogyan alakul egy így indult élet.
Néhány ember az életünk része maradt a forgatás óta, ilyen a gázai fixerünk, ilyen Bettina Göring, Visky András, dr. Máté Gábor, Edith Eva Eger…
András: Ma reggel pont azt a dalt dúdoltam a kisfiunknak, amit Edie énekelt neki San Diegóban több mint egy éve.
Nektek már tényleg a világ bármely pontján vannak ismerőseitek, barátaitok…
Eszter: Tudod, mi a csapdája ennek? Az elmúlt tíz évben úgy éltünk, hogy mihelyst befejeztünk egy filmet, kezdenünk kellett a következőt, nem nagyon volt idő a feldolgozásra.
Talán most tud majd kitisztulni, hogy mivel hogy állunk lelkileg, mennyire dolgoztuk fel az elmúlt évek eseményeit.
Nemrég egy erdélyi táborban vetítettük egy-két régi filmünket, például azt a gázai részt, amelyben egy jóbarátunk lányának az ujjait leviszi egy repesz, és elindul a hajsza, hogy meg tudják-e menteni a kezét, miközben mindenütt lőnek. A forgatáskor még nem volt gyerekünk, a kisfiunk születése óta pedig most láttuk először a filmet, és teljesen máshogy éltük át, visszajött az összes gyomorgörcs.
András: A vetítéskor a terem két végén voltunk Eszterrel, én a hanggal bíbelődtem, de éreztem, hogy kezdek rosszul lenni, és gondoltam, hogy ő is, így odamentem hozzá. Együtt remegtünk, nem is gondoltuk, hogy ilyen hatással lesz ránk. És gondolj bele, ez csak egy meghatározó élmény volt a sok százból, amit a munkánknak köszönhetünk.
Eszter: Abban megegyezhetünk, hogy teljesen elmebeteg tempóban dolgoztunk az elmúlt tíz évben.
(…)
Fotó: Földházi Árpád