Csakhogy közben megmutatkozik az önfeledtség negatív arca: olyannyira elfelejtkezünk fizikai, testi létünkről, valódi (s nem virtuális) közösségben való létezésünkről, hogy végül már szinte búraként borul ránk a szórakozás. A legegyszerűbb játékok a kezdetektől fogva fejlesztették az emberfaj részeként való életünk szempontjából létfontosságú képességeinket: Figyelem a másik arcát, hanghordozását, gesztusait. Próbálok az ő fejével gondolkodni, mégpedig egy állandó és eleven, face to face interakcióban. Igen, stratégikusan tervezővé válok, s próbálok győzni. Elémáll az élet nagy képlete, s ráébredek (különösen a sokszereplős játékok során), hogy az együttműködésnek mi a haszna és az értelme, helyes módja. Esetleg még arra is rájövök, miért kell néha olyan áldozatokat hozni, amelyeknek csak hosszú távon lesz értelmük. A kártyajátékok vagy a klasszikus társa sok szó szerint készségfejlesztő alkotások. Persze a virtuális játékokban is megvan sok hasonló jellegű elem – csupán a másik szeme, a ráncolódó vagy gyöngyöző homlok megfigyelése, a kommunikáció apró nonverbális jelei iktatódnak ki.
Visszafordulok magamhoz, magamba.
Végül könnyen válok önmaga körül keringő bolygóvá, s a játékomban, a játékommal magamra maradok. Igazából nem felszabadulok, csak elszabadulok egy időre mindentől és mindenkitől (még ha virtuálisan nem is vagyok egyedül).
(…)