A magyarok többsége kész segíteni a bajban, csak nem mindig tudja mit tegyen – vallja az Országos Mentőszolgálat kommunikációs és pr igazgatója. Győrfi Pállal hétköznapi hősökről, stresszfüggőségről, megelőzésről és a családi élet védelméről beszélgettünk.
A feleségem önnél vizsgázott elsősegélyből néhány éve, amikor a jogosítványát csinálta. Biztonságban vagyok mellette az autóban?
– Remélem, hogy a vizsga sikere egyben azt is jelenti, hogy tud és mer is segíteni éles helyzetben.
Na de tényleg. Ön szerint mennyit tud az átlagos autóvezető az elsősegélynyújtásról?
– Harminc éve foglalkozom autóvezetők elsősegély-vizsgáztatásával. Valóban azt látom, hogy akik eljönnek, legtöbbször kifejezetten a vizsgára készülnek, nem pedig az elsősegélynyújtásra. Az autósiskolákban igyekeznek a lehető legrövidebb idő alatt felkészíteni a tanulókat a vizsgára. Az így szerzett ismeretek felszínesek. Nem vésődnek be, amíg nincs mellettük segítő szemléletformálás. Sokakban néhány hónappal később már csak annyi marad meg az egészből, hogy az elsősegélynyújtás valami bonyolult dolog, s jobb inkább hozzá sem nyúlni egy sérülthöz, nehogy valami hibát kövessenek el. Az utóbbi években a vizsgakövetelmények bővültek. Az elsősegély, az életmentés témája pedig valamivel hangsúlyosabban jelen van a közéletben. Így talán egy kicsit javult a helyzet.
Ha úgy döntünk, hogy segítünk egy ilyen helyzetben, mennyi ideig kell helytállnunk, mire kiér a mentő?
– Általában 10-15 percig. Kérdés, hogy ez sok vagy kevés. Aki állt már az eszméletlen édesanyja mellett tehetetlenül, az pontosan tudja, hogy tíz perc óráknak tűnhet. Többször előfordul, hogy megkérdezik: „De hát mi tartott egy óráig?” Azonban nálunk számítógépek rögzítik az egész folyamatot. Amikor ezeket az eseteket vizsgáljuk, rendszerint az derül ki, hogy a technikai idő – azaz a bejelentés, a mentőegység riasztása, helyszínre irányítása és a kocsik kiérkezése – valóban 10-15 perc volt, noha az illető esküszik rá, hogy egy órát várt a mentőkre. Ilyenkor érthető módon szubjektíve mást jelent az idő. Ráadásul ezt az időt az eset súlyossága szempontjából kell értékelnünk. Ha valakinek megrándult a bokája, akkor a harminc perc is elfogadható, de ha megáll a szíve, akkor öt perc is végzetes lehet. Paradox módon épp ezek az esetek azok, ahová rendszerint képtelenek vagyunk időben kiérkezni, mert csak ritkán van olyan szerencsénk, hogy épp ott van egy mentő, amikor a riasztást kapjuk.
Hogyan lehet eldönteni, hogy az adott esetben tudunk-e segíteni? Lehetünk hétköznapi hősök, vagy inkább csak rontunk a helyzeten?
– Én azt látom, hogy Magyarországon az emberek segítőkészek, még ha sokan ennek az ellenkezőjét állítják is. Inkább az a baj, hogy nem tudnak vagy nem mernek segíteni. Mi azt a szemléletet próbáljuk átadni, hogy ha nagy baj van, akkor a legrosszabb, amit tehetsz, ha nem csinálsz semmit. Ha megpróbálsz segíteni – még ha nem is tökéletesek a mozdulataid –, legalább esélyt adsz annak, akinek néhány perc múlva már esélye sem lenne. Ez nem a felelősség áthárítása. Mi is mindent megteszünk azért, hogy egyre gyorsabbak és jobbak legyünk. De a legsúlyosabb esetekben a mentőszolgálat is csak a civilekkel együttműködve tud igazán sikeres lenni.
(…)
Fotók: Földházi Árpád