„Amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” (Lk 17,10). Sokszor olvastam már ezt az evangéliumi verset, s valamiképpen mindig vigasztalásra találtam benne. Miért?
A kérdést az utóbbi időben többször próbáltam elmélkedés, reflexió tárgyává tenni, ugyanis ez – beismerem – korántsem magától értetődő. Hiszen az Istennel való kapcsolatunknak a gazda-szolga viszonyban való értelmezése nem kevés embernek nehézkes, ha nem egyenesen visszatetsző, ráadásul a parancsteljesítő engedelmesség sem feltétlenül vonzó a kortárs spiritualitás berkeiben. Ráébredtem, hogy számomra ez a jelentési szint (mondjuk így: a szöveg szó szerinti értelme) felületes, mivel úgy vélem, sokkal mélyebb és a szó szoros értelmében radikális (vagyis: a gyökereket érintő) üzenet fogalmazódik meg itt.
Életutunk egyik sajátos kihívása önazonosságunk megtalálása, tudatos megalkotása. Ennek különféle fázisai vannak, az életkori sajátosságoknak megfelelően, megannyi csapdával és elakadási lehetőséggel. Ugyanakkor azt is észleljük, hogy eközben az elkülönülés-szembeállítás és az önállítás újra és újra szóhoz jut. Az egyik klasszikus filozófiai meghatározás szerint az identitásban az fejeződik ki, hogy az adott létező önmagában osztatlan és minden mástól elkülönülő (indivisum in se et divisum ab omnibus aliis) – e távlatban a kisgyermek határpróbálgatásai vagy a kamasz lázadásai, az ifjúkori anarchizmus vagy éppenséggel harcos dac elhelyezhető az önkeresés nagy útján, akár még azt is mondhatnánk: lépcsőfok. Viszont abban a pillanatban, amikor nem valaki gyermekeként, rokonaként, ilyen-olyan „függőjeként”, hanem független személyként akarom kijelenteni magam, belesodródom az önállítás problematikájába.
Egyfelől teljességgel természetes, ha úgy tetszik: ösztönös lépések ezek, másfelől azonban nem kevés terhet s felelősséget rónak ránk, amelyek súlya felnőttkorban már egészen más, mint az ifjúság éveiben.
Egy egyszerű, könnyen emészthető amerikai vígjátékban láttam egy jelenetet, amelyben a dühkezelési problémákkal küzdő páciens besodródik egy önsegítő csoportba. Ennek vezetője egy látszólag igen egyszerű kérdéssel köszönti a csapatban: „Ki vagy te?” Ezzel megkezdődik a vesszőfutás, mivel hősünk egyre kétségbeesettebben próbál feleletet adni, ám a mentor szünet nélkül visszalő: „Nem azt kérdeztem, mi a neved… a foglalkozásod… a hobbid” – és így tovább. Ne sorold fel az életed külső adottságait és kereteit, én csak annyit szeretnék tudni: ki vagy te? Ilyen nehéz feleletet adni erre az egyszerű kérdésre? Sokszor visszagondolok e banális jelenetre, mégpedig két okból. Először is azért, mert a teljesen egyértelmű provokációnak korántsem egyértelmű a végkimenetele: hogyan lehet önleírás nélkül válaszolni? Másodszor pedig azért, mert bennem is újra meg újra felhorgad a kétely: tudom-e, ki vagyok, függetlenül mindattól, ami „objektív”, vagyis a külső, tárgyi, „nem én” világban kijelöli a koordinátáimat? Van-e belülről fakadó önmeghatározásom?
Ezen a ponton igen nehéz terepre tévedek. Az ilyen-olyan komplexusok, teljesítménykényszerek, külső tevékenységek által elért önmegerősítés bevett trükkjei között botladozva nem is olyan könnyű megfogalmazni, kinek tartom magam. Ha hátrahagyok szerepet, díszletet, jelmezt, ki maradok én? Egy másik filmrészlet ugrik be: az idős Törőcsik Mari egy olyan asszonyt alakít, akinek életében olyan hazugság (esetleg megengedőbben: eltitkoltság) rejlik, amelyet idős fejjel, betegen kellene megosztania élete szerelmével. Már kórházban fekszik, amikor sor kerülne a találkozásra a Darvas Iván játszotta egykori nagy Ő-vel. Kicsinosítja magát, már amennyire a körülmények engedik. Ám a beszélgetésre váratlan okok miatt nem kerülhet sor. A nő pedig az esti fények mellett ül a kórteremben, a betegágya szélén, és elkezdi lemosni a sminket. A színész zsenialitása tárul fel az egyszerű, hétköznapi mozdulatokban, amelyek mégis közel jönnek a nézőhöz: a képek kendőzetlensége, a tartózkodás minden teatralitástól – legalábbis bennem – empátiát, együttérzést, szomorkás és megértő szeretetet szül. S persze egy érdekes gondolatkísérletet: ha én este otthon nekiállnék, ugyanilyen magától értetődő közvetlenséggel letisztítani az arcomat, ki nézne vissza végül a tükörből? Amikor leteszem a feladataimat, a teljesítményeimet, az elvárásoknak való megfelelésemet, ki maradok? És egyáltalán: lenne-e bárki, aki így még felismerne, elfogadna?
Az évek előrehaladtával meggyőződésemmé vált, hogy a lelkiség kulcsszava az elengedés. Mi okból? Mi köze ennek a fentebb írtakhoz? Úgy hiszem, az elengedés nem lemondás, megadás vagy elkülönülő távolságvétel. Sokkal inkább olyan belső mozgás, amely a máshoz hasonlíthatatlan szabadság és önazonosság felé vezet. A Bibliában az „elengedés” kettős értelemben szerepel: vagy valamilyen adósság, köteles tartozás viszonylatában fejezi ki az úr nagyvonalúságát, vagy pedig a rabságból, tömlöcből való szabadon bocsátást írja le. Vagyis cselekvésről, nem pedig elszenvedett és tőlünk függetlenül beálló változásról van szó. Amikor elengedek, tulajdonképpen az életem sáfárának bizonyulok. Azt fejezem ki, hogy kézbe vettem magamat, és szabad döntéssel határozok önmagam felől. Ehhez olykor azokat az elvárásokat kell letennem, amelyeket ugyan mások támasztottak velem szemben, mégis én vettem őket teherként a nyakamba. Néha pedig épp azáltal válok képessé erre az otthonosságra, „házigazdaságra” a saját életemben, hogy elengedem mindazt, ami fölött nincs hatalmam. Nem akarok ezt vagy azt tenni, s ezáltal állítani önmagamat, nem akarok birtokolni és külsődlegesen, eltárgyiasított módon uralni, hanem egyszerűen csak vagyok, a létezésnek abban a közvetlenségében, amely lehetővé teszi számomra az önazonos életet.
A lelkiség terén azért központi fontosságú ez a viszonyulásmód és magatartás, mert ennek hiányában csakis másokon keresztül van utam önmagamhoz.
Amikor elengedem az elismerésnek, az énségem mások által való elfogadásának és igenlésének, megerősítésének a vágyát, akkor tulajdonképpen kilépek abba a pusztába, amelyen Jézus áthaladt negyvennapos böjtje során, ezáltal készülve fel arra, hogy Isten nagy művét, a megváltást végbevigye. Megkísértettségünk is hasonló. János szavai visszhangoznak bennem: „Minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van” (1Jn 2,16). Az ősbűn már ebbe a drámába enged betekintést: „Az asszony látta, hogy a fa evésre jó [a test kívánsága], szemre szép és tekintetre gyönyörű [a szemek kívánsága]” (Ter 3,6). „Olyanok lesztek, mint az Isten [az élet kevélysége]” (Ter 3,5). A kővé változó kenyér (a test kívánsága), a templom párkányáról való látványos, hódolatot kiváltó elrugaszkodás (a szemek kívánsága) és a világ minden gazdagságának felkínálása (az élet kevélysége) éppen így kísérti meg Jézust. A kereszt pedig mindennek inverzét nyújtja: az ecetes szivacs, a lecsupaszított test vergődése és az „Éli, Éli, lámmá szábáktáni” felkiáltása mintha ennek a hármasnak lenne a negatívja – beleoltva az „utolsó megkísértésbe”: „Mentsd meg magadat, szállj le a keresztről” (Mk 15,30).
Az elengedés dinamikájában pontosan a kísértő vágyon és kevélységen tudok felülemelkedni. Megnyílik előttem az út, amelyen a „kint” rendjét felváltja a „bent” igazsága.
János szavaival élve: kilépek abból, ami „a világtól van”, és átadom magam annak, ami az „Atyától” származik. Lecsupaszodás ez, álarc nélküli lét, önátadás és – ne féljünk kimondani – fegyverletétel. Ugyanis életünk nyomorát éppen azok a harcok teszik akuttá, amelyek végső soron teljesen feleslegesnek bizonyulnak. Miért állok bele egy vitába? Mi célból vállalkozom fölösleges küszködésekre? Mi az oka annak, hogy képtelen vagyok elengedni, s ezáltal bezárom magam egy olyan spirálba, amely nem ad békét, sem megnyugvást, s lehetetlenné teszi számomra, hogy felszabadultan és önfeledten csak legyek? Miért vélem úgy, hogy csupán a harci zsákmányként, erővel és erőszakkal elragadott, kifaragott identitás tud felemelni engem?
A jézusi dialektika kicsinység és nagyság, elsőség és utolsóság, felmagasztaltatás és megaláztatás között e ponton egészen mély antropológiai értelmet nyer. A beteljesült élet fénye ragyog fel: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Nem félek kimondani ezt a mondatot. Nem félek elengedni.
Római tanulmányi éveim idején kitettem az íróasztalom fölé a következő idézetet: „Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja” (Gal 6,3). Ezek szerint nem is megalázó „haszontalan szolgának” lenni? Lehetséges, hogy a „semmiségünk” a „mindenség” ígéretével kecsegtet? Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy az elengedés az egyik legnagyobb tusa, amelyet meg kell vívnunk. Lehet, hogy sérülten és sántán kerülünk ki belőle, mint Jákob a Jabbok folyó gázlójánál, ám mégis az Úr áldásával telünk el. Mert hát nem a szolgaság az üzenet, hanem a Valakihez tartozás. Azzal az Istennel vagyok így kapcsolatban, aki egyedül képes arra, hogy ne „kívülről” határozzon meg engem, hanem az elengedés végső szabadságában engedi meg számomra, hogy önmagam legyek.
Fotók: iStock
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
