Hogy vagy? Kommentelsz?

Bellovics Gábor SJ a kíváncsiságról és a kommentekről

Ki kíváncsi ránk? És kire vagyunk mi kíváncsiak, azaz kit hallgatunk meg, és kinek adunk a szavá­ra? Lelkipásztori és mentálhigiénés megfontolások szubjektív szemszögből.

Hogy vagy? Hányszor megkérdezik tőlünk… Családtagok, barátok, rend­társak között még csak-csak elmegy amolyan beszélgetésindító, kapcsoló­dó kérdésnek, de vajon hányszor kí­váncsiak ránk valóban? Talán akkor, amikor az illető, aki kérdez, nem lép rögtön tovább, hanem hozzánk fordul és ránk néz. Az utóbbi időben elég sok embert próbálok odafigyelve meghall­gatni. Igen, kell ehhez egyfajta kíván­csiság. De mire vagyok kíváncsi? A lé­nyegre, vagyis arra: hogyan működik az ember, hogyan bánunk az érzelme­inkkel, hogyan alakul az életünk. Arra: hogy van az illető.

Kíváncsiság, nyitottság, figyelem

A gyóntatószékben papként az a fel­adatom, hogy teret adjak a gyónónak, hogy Isten előtt rendet tudjon rakni az életében, kiengesz­telődjön magával. Ha őszintén, tiszta szándékkal lép be va­laki, el fogja mondani azokat a dolgokat, amelyek a lelkét nyomják. Én pedig nyitott vagyok rá és a problémáira, de nem vagyok „rossz értelemben” kíváncsi arra, hogy hol, ki­vel, hányszor és mit követett el. A gyónás során nem várom el, és tőlem se várják el, hogy mélyen belemenjünk rázós kér­désekbe, pláne, ha odakint sor áll, megy a mise, szól a zene. Szeretem a magam számára kihangsúlyozni, és nagyon bí­zom benne, hogy az emberek is tisztában vannak vele, hogy a gyónás olyan szentségi forma, amelyben tulajdonképpen Isten és a gyónó között történik valami. Hozzám beszél az il­lető, de mégsem. Én „csak” képviselője vagyok az egyháznak abban a pillanatban, ennélfogva nem hiszem, hogy a gyónás szentségében kellene személyes életvezetési, meg mindenfé­le belső folyamatra válaszokat keresnem. Elsősorban Isten irgalmát közvetítjük ilyenkor, a lelki beszélgetésnek pedig megvannak a különböző formái, fórumai. Lelkivezetőként, lelkigondozóként sem az a célom, hogy kikérdezzem a hozzám fordulót az életéről, vagy netalán­tán faggatózzam.

_____________________________

A feladat ilyenkor az, hogy megteremtsünk egy olyan teret, ahol őszintén és félelem nélkül elő tud jönni mindaz, amiről az illető az adott élethelyzetében képes beszélni.

_____________________________

Hiába van sok esetben egy megérzésünk arról, hogy nagy­jából milyen témával, milyen elakadással fog előhozakod­ni, kifejezetten veszélyes valakiből „kirángatni” dolgokat, ha még belül nem érzi magát abban a bizalmi viszonyban, hogy tudjon róluk beszélni. Na ilyenkor nem szabad kíváncsis­kodni, célozgatni. Majd ő szépen elmondja, amit akar, s ha nem, akkor nem. Azt hiszem, a lelkivezető részéről a leg­fontosabb a tapintat. Bizonyos szempontból a tapintatosság épp az ellentéte a kíváncsiskodásnak, amennyiben teret ad annak, hogy – ha a titkokra nem információként tekintünk, hanem az élet szerves részeként – megmutatkozhasson, amit a hozzánk forduló tényleg meg szeretne mutatni.

Ferenc pápa figyelt ilyen tapintatos nyitottsággal egész budapesti látogatása során – még szombat este is, amikor láthatóan nagyon fáradtan fogadott minket, jezsuitákat. El sem tudom képzelni, hogyan képes ekkora intenzitással fi­gyelni. Gyermekekben szokott meglenni ez a fajta őszinte tisztaság, hogy minden érdekli őket, mindenkihez odafor­dulnak, mindenkinek bizalmat ajándékoznak. Felnőttként a legtöbbünknek tennünk kell azért, hogy megmaradjon ez a nyitottságunk.

Ha tetszik, ez a fajta nyitottság a másik ember felé jó ér­telemben vett, professzionális kíváncsiság. Alapvető érdek­lődés, azt is mondhatnánk, szimpátia kell, hogy meglegyen még egy lelkigondozói kapcsolatban is, de ez semmiféle­képpen nem lehet kíváncsiskodás abban az értelemben, hogy többet szeretnénk megtudni az illetőről. Tulajdon­képpen nem szeretnék róla megtudni semmi mást, csak azt, amit nekem el szeretne mondani, és azt is csak azzal a céllal, hogy a megosztás segítség le­gyen számára. Ilyenkor tényleg érde­kel, és tényleg az érdekel, hogy hogy van a másik ember.

Ki kíváncsi rád?

De mi történik azokkal, akiktől senki nem kérdezi meg, hogy vannak? Akik­re nem kíváncsi senki, akiket nincs, aki meghallgasson? Attól tartok, sokszor belőlük lesznek az internet trolljai, azok a kommentelők, akiket nem ér­dekel a mások mondandója, akik talán meg sem nyitják a megosztott linket, mert nem is kíváncsiak rá, csak aláron­dítanak valamit, akik csak az alkalmat várják, hogy kényszeresen mondhas­sák a magukét.

Virtuális beszélgetésekben sokszor lehet érezni, hogy egy-egy mondat mö­gött mekkora belső feszültség és indu­lat rejtőzik. Amikor emberek képesek akármilyen ideológiai alapon össze­veszni, ott valami nincs rendben. At­tól, hogy valaki vehemensen üti a va­sat, és mindenkinek beszól, még hiába gondolja azt magáról, hogy az igazsá­got képviseli; nem feltétlenül van igaza.

A kommentelők – és különösen a pocskondiázók – között valószínűleg nem azok vannak többségben, akik­nek amúgy megvan a platformjuk arra, hogy rendszeresen kifejtsék a vélemé­nyüket valódi embereknek, szemé­lyesen. Hiszen épp a közösségi média megjelenésével nyílt lehetősége arra számtalan embernek, hogy közvetlenül és nagy nyilvánosság előtt reagálhasson az ismerősei, de akár a pápa, a minisz­terelnök, vagy épp a vezérigazgató (ál­talában profi kommunikációs csapatok által írt) véleményére – vagy épp az én nyilvános posztjaimra, a velem kapcso­latos bejegyzésekre. És a nagy számok törvénye alapján van közöttük bőven olyan is, akivel egészen biztosan soha nem ülnénk le beszélgetni, hiányolva azt az alapvető jóindulatot, ami minden megértés előfeltéte. Sajnos az a tapasz­talatom, hogy arrogánsan kommente­lő emberekkel egy személytelen inter­netes fórumon hiábavaló szóba állni.

_____________________________

Azt hiszem, ha valaki túlzottan a virtuális térben él, akkor nagyon könnyen eltávolodik a valóságtól, at­tól, hogy bele kell nézni egy másik ember szemébe, és föl kell fogni, hogy a másik életének története különböz­het, hogy megélhetünk egy-egy hely­zetet másképp, mint ahogy azt elvár­nánk tőle – legyen történetesen pap, szerzetes, tanár, orvos, politikus, vagy akárki.

_____________________________

Ha valaki nem csüng a közös­ségi médián, de üzeneteket szokott ír­ni-olvasni, akkor is megtapasztalhat­ja ugyanezt: mekkora különbség van a szemtől szembe megfogalmazott, és azonnal személyesen lereagálható vé­lemény, és a flegmán odavetett, vagy a tudatosan jó csípősre fogalmazott sorok között…

Magam jó ideje egyáltalán nem írok, és már csak egészen ritkán olvasok kommenteket. Miért? Mert tudom ma­gamról, hogy a leírt szavak túlságosan is meg tudnak érinteni. Megerősítene vagy elbizonytalanítana, hogy szabad-e engednem, hogy hassanak rám a sza­vak, ha látnám a betűkhöz tartozó ar­cot, tekintetet. Ám ha csak a leírt, nyers szöveget olvasom, ismeretlen emberek szavai is erősen tudnak rám hatni. És ez már hitbéli, kereszténységünket érintő kérdés. Mely szavakat enged­jük be a bensőnk mélyére? Olyanokat, amelyik semmiből jönnek? Ismeretlen emberek barátságtalan megjegyzéseit? Vagy a megerősítő szavakat? Isten sza­vát, a Szentírás sorait? Hogyan lehetséges, hogy vadidegen emberek átgondolatlan kommentjei jobban betalálnak, mint amit az evangéliumi történetekben hozzánk szóló Jézus Krisztus mond?

Isten kommentje

Kigondoltam erre a helyzetre egy imagyakorlatot. Hadd in­duljak ki hozzá saját példából. Néhány hete a 777 imaestjén tanúságot tettem, és erről készült egy kis videó is. Micsoda kiszolgáltatott helyzet! Annyi idegen ember előtt elmonda­ni valamit magunkról, a saját életünkről. Megosztani, meg­mutatni, kitenni, és ezáltal sebezhetővé válni, hiszen egy poszttal mindenki azt csinál, amit akar, olyat kommentel rá, amilyen hangulata épp van. Most képzeljétek magatokat ugyanebbe a helyzetbe: készül rólatok egy nagyon személyes tízperces YouTube-videó, és van alatta egy kommentlista, mindenféle hozzászólással. Kíváncsi vagy rájuk? És milyen kommenteket írnál alá te magad? Megengednél magadnak pár dicsérő hozzászólás mellett egy-egy csípősebb, kritiku­sabb megjegyzést is? Ugye, hogy vannak a saját benső hang­jaink között is igazi trollok, akik azt mondják: „Semmire se vagy jó.” „Úgyse fog sikerülni neked semmi ilyen imaélettel.” „Hát mit akarsz te így az Istentől?” Vannak bennünk belső szavak, amelyek azt akarják, hogy elbizonytalanodjunk. És ez már a legkomolyabb ignáci spiritualitás terepe.

Mit mondanak a benső hangjaink? Milyen megerősítő, bátorító, megértő, és milyen negatív, ellenséges, agresszív hozzászólásokat írnánk a saját életünk videójához? Akár rajzoljuk le magunkat, és írjuk alá mindet. Tudjátok, ezután mit kérdezne tőletek Szent Ignác? Hát ezt: Mit gondolsz, mit írna a videód alá Isten? Ő, aki sokkal jobban ismer, mint aki csak tízpercnyi videót látott rólad, aki látja az életed öröme­it, vágyakozásait, csalódásait, összefüggéseit… Talán éppen azt, hogy „Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.” És ez talán csak egy komment lenne a sok közül? Szerintem nem. Nyugodtan merjük megválogatni, hogy kinek adunk a szavára, kinek a sorait engedjük magunkhoz közel, hogy kinek a kommentjére vagyunk kíváncsiak!


Megosztás