Egy gyönyörű angolkertben, forgatás közben értük utol a mostanában leginkább kertészettel kapcsolatos YouTube-videói miatt ismert műsorvezetőt, aki hányattatott gyerekkorról, médiakarrierről, környezetvédelemről és az elcsendesedés fontosságáról is beszélt nekünk.
– Életed első hét évét Angliában töltötted. Hogyan élted meg, hogy hirtelen Magyarország lett az otthonod?
– Édesapám félig skót, félig angol, édesanyám magyar. Magyarországon születtem, de amikor pár hónapos voltam, kiköltöztünk Angliába, és hétéves koromban jöttünk haza megint.
A kezdeti időszak nehéz volt. Évvesztes lettem, és magyarul sem beszéltem túl jól, amiből adódtak érdekes helyzetek. Például az igazgató néni helyett izgató nénit mondtam, ami okozott némi derültséget. A hazaköltözésünk egyik oka az volt, hogy a szüleim elváltak, ezt tetézte, hogy be kellett illeszkednem egy teljesen új környezetbe. Ebből fakadóan zűrös gyerek voltam, de azt hiszem, ez a nehéz időszak kellett ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok.
– Karriered során megfordultál tévében, írtál könyvet, rádióműsort vezettél és vezetsz, YouTube-csatornád van, podcastokat készítesz és reklámokat gyártasz a cégeddel. Hogy kerültél a médiaipar közelébe?
– Már kiskoromban megmutatkozott, hogy ez az utam. Mindig is bohóc voltam, akinek a hülyeségért nem kellett a szomszédba mennie. Szerettem poénkodni, nem voltam szégyenlős, ezek a tulajdonságaim tereltek ebbe az irányba. Reklámszakemberként kezdtem, egy erre szakosodott cégnél voltam szövegíró. A főnököm észrevette, hogy szeretek a figyelem középpontjában lenni, és amikor tévéműsor gyártásába fogott, be tudott állítani a kamera elé. Föl is vettünk pár epizódot, de ezek komolytalan próbálkozások voltak. Már kezdtem érezni, hogy ezekben én nem akarok többé részt venni, de pont elkezdődött a Cinematrix című mozis magazin castingja. Amikor szóltak, hogy menjek be, úgy voltam vele, hogy ez egy újabb marhaság, de a legrosszabb, ami történhet, hogy vesztek öt percet az életemből. Valószínűleg pont ezzel tűntem ki, mert nagyon lazán kezeltem a castingot, ami megtetszett a producereknek. Így bekerültem ebbe a műsorba, amit Görög Zitával vezettem. Ezzel indult a médiakarrierem.
A Cinematrixnak két és fél év után vége lett, és volt pár hónap szünetem, ami alatt kicsit kétségbeestem. Gondolkodtam, hogy mégis mit kezdjek az életemmel, és felmerült, hogy kéne csinálni egy kertészeti műsort. Akkoriban költöztünk a Pilisbe, és elkezdtem növényeket dugdosni a földbe mindenféle szaktudás nélkül, de azzal a céllal, hogy olyan kertem legyen, mint amilyeneket Angliában láttam. Az egyik barátomnak, Pálinkás Norbinak meséltem erről. Nem sokkal később ő lett az akkor induló TV Deko főszerkesztője, és fölhívott, hogy lenne-e kedvem megvalósítani ezt a kertészes műsorötletemet. Természetesen volt kedvem, és így indult a Zöldfül – Kertésziskola kezdőknek című műsor.
„Zűrös gyerek voltam, de azt hiszem, ez a nehéz időszak kellett ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok.”
Ezután egymás után jöttek az ilyen jellegű projektek, egyre közelebb került hozzám a kertészet, jobban beleástam magam, és így húsz év elteltével konyítok is valamicskét hozzá. Végül 2017-ben úgy döntöttem, hogy hagyom a tévézést, és elindítottam a YouTube-csatornámat, a KertTV-t.
Most visszakúszott az életembe a televíziózás, mert felélesztjük egy régi műsoromat, a Green Teamet. Szomorú Miklós profi kertésszel együtt csináljuk, akinek a gyönyörű angolkertjében vagyunk most. Ezt csak azért mondom el, mert az ő tollaival ékeskedem a fotókon.
– Mindig is sok vasat tartottál a tűzben? Tudsz nemet mondani?
– Nehezen. Sajnos, ez nagy problémám, és próbálom is gyakorolni. Sok olyan dologra mondtam már igent, amit utólag megbántam. De azért legtöbbször olyan projektekkel keresnek meg, amiket szívesen csinálok. Ezen a nyáron is nagyon be vagyok táblázva, két műsort forgatunk a Spektrum Home-ra, és nagyon bántott volna, ha ezeket nem valósítom meg, merthogy szívügyeim. A Green Teamet említettem, a másik az Élet. Érzés. Kalaznó! Ez egy hazai River Cottage-jellegű műsor, ami bemutatja a magyar vidéket, azottani értékteremtést. Azt gondolom, hogy két szuper jó műsor lesz.
A YouTube-csatornámat imádom csinálni, például van egy együttműködésem az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézettel. Nyilván erre sem mondok nemet, mert ez is nagyon közel áll a szívemhez. A rádióműsoromról is tudtam, hogy megterhelő lesz, de ilyen lehetőséget nem szerettem volna elszalasztani.
„Sok olyan dologra mondtam már igent, amit utólag megbántam. De azért legtöbbször olyan projektekkel keresnek meg, amiket szívesen csinálok.”
– Mivel töltöd fel a belső akkumulátorokat?
– Ez nagyon fontos. Sokszor elmondom, hogy a kert nem csak azért van, hogy dolgozzunk benne. Igenis szánjunk időt arra, hogy töltődjünk. Ha kimegyek, és kicsit teszek-veszek, az is kikapcsol, de nagyon szeretek csak ülni a teraszomon, és nézni a tájat, esetleg elszürcsölni egy fröccsöt.
Sokat segít a meditáció, amit lassan tíz éve csinálok. Amikor tudok, akkor naponta kétszer, de legalább egyszer elcsendesülök, és ez nagyon feltölt.
– Hogyan látod a globális és hazai médiahelyzetet?
– Rengeteget változott ez a szakma az én kezdeti éveim óta. Megjelent az internet, ami teljesen demokratizálta a médiarendszert. Viszont így a két-három nagy tábor helyett rengeteg kicsi véleménybuborék alakult ki. Ezek között pedig nem nagyon van átjárás, így hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a világon mindenki azt gondolja, amit mi, az internetes algoritmusok pedig tovább rontanak a helyzeten. Azt hiszem Yuval Noah Harari fogalmazta meg, hogy a hatvanas években az ideológiák sokkal távolabb álltak egymástól, mint napjainkban, mégis több volt a párbeszéd. Érdekes módon a szabadon elérhető, lényegében végtelen mennyiségű információ olyan, mintha egyáltalán nem lenne információnk semmiről, hitkérdéssé válnak a tények, hiszen minden teóriához találunk bizonyítást és cáfolatot is pár kattintással.
„A kert nem csak azért van, hogy dolgozzunk benne. Igenis szánjunk időt arra, hogy töltődjünk.”
Ez itthon is abszolút érezhető. Táborok vannak, nincs köztük átjárás, és nagyon jó lenne változtatni rajta, de egyelőre senki nem látja, hogy hogyan. A nemzetközi piacon már látszik, hogy vannak olyan tartalomgyártók, amelyek képesek külső politikai és ideológiai befolyástól függetlenül működni, és ők általában meg is bolygatják a közvéleményt, áttörnek bizonyos falakat.
Azt gondolom, most átmeneti időszakot élünk, amelyben a régi médiarendszerek sorra összeomlanak, az újak pedig még nem születtek meg, ami szükségszerűen káosszal jár.
– Készítettél egy interjúkötetet Daddy Cool – Vagányok és apák címmel: ismert emberekkel beszélgettél az apaságról. Ezt a saját édesapáddal való kapcsolatod megértése vagy az apává válásod ihlette?
– Is-is. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy egy kiadó kért föl rá, az ötlet tőlük származik, de én azért álltam kötélnek, mert akkor már pár éve apuka voltam, ami tényleg örökre megváltoztatta az életemet, és szívesen beszélgettem erről olyan érdekes emberekkel, mint Szabó Győző, Kiss Tibi, Nánási Pál és még sorolhatnám. Csupa olyan ember, akiknek nagyon mély gondolataik vannak, és csak tudni kellett meghallgatni őket.
De igen, benne van az is, hogy hányattatott gyerekkorom volt. Miután elváltak a szüleim, évente egyszer tudtam édesapámmal találkozni. Nagyon jóban voltunk, de ezt még csak nem is hétvégi, inkább vakációs kapcsolatnak hívnám. Izgalmas, hogy mennyire megváltoztatta a véleményemet erről az apa-fia kérdésről az, amilyen kapcsolatom nekem lett a fiammal. Egyébként ezt látva édesapám nyolcvanévesen kimondta, hogy hát igen, most már tudja, hogy elszúrta. Amikor látta, hogy milyen szoros a viszonyom a fiammal, akkor értette meg, hogy hibázott.
„Izgalmas, hogy mennyire megváltoztatta a véleményemet erről az apa-fia kérdésről az, amilyen kapcsolatom nekem lett a fiammal.”
– Miért döntöttetek amellett, hogy elhagyjátok a fővárost, és Pilisszántóra költöztök?
– A párommal eldöntöttük, hogy szeretnénk kertes házban élni, hogy nyugodtan tudjunk kutyát, macskát tartani, és hogy zöld környezet vegyen körül minket. Nagyon kevés pénzünk volt, úgyhogy egy újságban megnéztük a hirdetéseket, utána húztunk egy kört, hogy mi az a Budapesttől való távolság, ami még belefér nekünk, és a pénztárcánk is bírja. Azt hiszem, a másodikház, amit megnéztünk Pilisszántón, egy kis házikó volt, amin ugyan érződött, hogy nagyjából abból építették, amit a szél összehordott, de gyönyörű helyen volt. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a panorámát, és amikor másfél-két hónap elteltével még mindig megvolt, visszamentünk, megalkudtunk, és beköltöztünk. Ha tehettük volna, nyilván szívesen laktunk volna például a XII. kerületben is, de most már egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Huszonkét éve költöztünk ide, életemben nem laktam sehol ennyi ideig, mint Pilisszántón. Most már abszolút helyinek mondhatom magam.
– A költözés motivált a kertészkedés elkezdésére, vagy volt családi hagyománya?
– Tulajdonképpen én fekete bárány vagyok, mert mind anyai, mind apai ágon az összes férfi felmenőm mérnök, tehát nem onnan hozom ezt a mentalitást. A kertideálom valószínűleg az angliai gyerekkoromhoz kötődik: gyönyörű porták között nőttem fel, és ez mély nyomot hagyott bennem. Ahogy kiköltöztünk, azonnal felszínre tört a vágy, hogy én is valami ilyesmit szeretnék, de semmilyen előképzettségem nem volt hozzá. Óriási hibákat követtem el az első időkben. Tényleg mindent a magam kárán tanultam meg, és most sem állítanám, hogy a végére értem, mert ez végtelen tanulási folyamat.
„A szabadon elérhető, lényegében végtelen mennyiségű információ olyan, mintha egyáltalán nem lenne információnk semmiről, hitkérdéssé válnak a tények, hiszen minden teóriához találunk bizonyítást és cáfolatot is pár kattintással.”
– A kertészeten belül is törekszel a harmóniára a természettel, de az életed egyéb területein is megjelenik a környezetvédelem. Hogyan alakult ki benned ez a hozzáállás?
– Ismét Angliát említeném, és Sir David Attenborough filmjeit, amiken felnőttem. Mióta az eszemet tudom, nagyon kötődöm a természethez. Képes voltam tizenéves suhanc koromban beszólni egy néninek a közértben, aki nercbundát hordott, hogy hány állat adta az életét a ruhájáért.
Nekem inkább az fura, hogy hogyan tud valaki nem ilyen beállítottságú lenni. Ha körbenézünk, a természet, ez a rendszer, aminek mi is részei vagyunk, maga a mindennapi csoda. Amikor az ember ezt felismeri, nem tud nem aggódni érte. Ez abszolút önző dolog, hiszen egyrészt szeretném, hogy ha a gyerekemnek, az unokáimnak is maradna itt valami, amit ők is ugyanígy élvezhetnek, másrészről amit az ember szeret, csodál, azt félti is. Amikor növényekkel dolgozunk, akkor is tudatosítanunk kell, hogy a kert nem a kerítésnél ér véget.
Sokat foglalkozom a kertészet permakultúra nevű irányzatával, ami szerintem az ember és környezete ideális kapcsolatát szimbolizálja. A lényege, hogy szemlélődjünk a kertünkben, nézzük meg, hogyan működik ez a fantasztikus rendszer, mert utána ezeket a mechanizmusokat mozgósítani tudjuk. Mondok egy példát: a gyomok valójában pionír növények, amiknek az a célja, hogy lazítsák a földet, fölhozzanak a mélyebb rétegekből különböző tápanyagokat, megkössék a nitrogént, és még sorolhatnám. Ha ezeket a növényeket kicserélem olyan évelőkre, amik ugyanezt a funkciót látják el, akkor máris csináltam egy virágoskertet a gazos területem helyett, ami amellett, hogy szép, jótékony hatással van a haszonnövényeimre is.
A rádióban gyakran mondom, hogy a legmagasabb szintű technológia a biológia. Csodálatosan működő, önmagát megújítani és kijavítani képes rendszer, ami bőkezűen jutalmaz, ha odafigyelünk rá.
„Ha körbenézünk, a természet, ez a rendszer, aminek mi is részei vagyunk, maga a mindennapi csoda. Amikor az ember ezt felismeri, nem tud nem aggódni érte.”
– Ha már említetted a rádiót, fél éve indult a Kávézó a világ végén című műsorod. Ebben szakemberekkel beszélgetsz arról, hogy a sok világvégejóslat ellenére hogyan maradhatunk bizakodók a jövővel kapcsolatban. Milyen fogadtatásra lelt ez a koncepció?
– Először talán volt egy kis értetlenség a radiocafé 98.0 részéről, mert ők azt szerették volna, ha kertészeti műsort csinálok. De azt gondoltam, hogy az nem való rádióba, viszont ezt a műsorötletemet már régóta dédelgettem. Szerencsére, amikor előhozakodtam vele, akkor volt irántam annyi bizalom a főnökség részéről, hogy adjanak neki egy esélyt.
Azt látom az embereken, hogy az optimista gondolatok sokkal nehezebben vernek gyökeret bennük, mint a pesszimizmus. Ez alapvető tulajdonságunk, a jövőt szeretjük sötétnek látni. Egyébként tervezem, hogy meghívok egy pszichológust a műsorba, hogy beszéljünk erről a jelenségről.
Én is borzasztóan aggódom a jövőnkért, de közben azt is látom, hogy rengeteg embert csinál szuper jó, reménykeltő dolgokat. Pont a rendkívüli alkalmazkodóképességünk sodort minket ebbe a helyzetbe, így bízhatunk benne, hogy ha ekkora slamasztikát tudtunk csinálni, akkor ki is tudunk mászni belőle.
Az emberi történelem során mindig a tüstént bekövetkező világvégét vártuk. Én nem azt állítom, hogy nincs veszély, de hogy üljünk és törődjünk bele, hogy most már minden mindegy, annak nem sok értelmét látom. Kell remény ahhoz, hogy az emberek cselekedjenek.
Hajlamosak vagyunk a természetre valami passzív dologként tekinteni, ami majd hanyatt vágja magát, mert belepiszkáltunk. De ez az elképesztően komplex rendszer olyan dolgokra lehet képes, amiket most még elképzelni sem tudunk. A műsor szlogenje: „Túl késő van ahhoz, hogy ne legyünk optimisták.” Pont most van a legnagyobb szükségünk arra, hogy higgyünk a tehetséges szakembereinkben, és mi is tegyük meg, ami a lehetőségünkben áll.
Sajnos a média a kattintások irányába megy, így ha az emberek világvégét várnak, akkor ilyen hírekkel szolgálják ki őket. Ezért fontos, hogy legyen kapaszkodó. Azt gondolom, hogy például a hit is ilyen.
„Sajnos a média a kattintások irányába megy, így ha az emberek világvégét várnak, akkor ilyen hírekkel szolgálják ki őket.”
– A te életedben is megvan a helye a hitnek, a spiritualitásnak?
– Abszolút. Én egyébként teljes mértékben ateista környezetben nevelkedtem, idővel mégis organikusan kialakult a hitem. Minél többet szemlélődtem a természetben, annál biztosabb voltam benne, hogy mindez, ami körülvesz minket, egy csoda. Az apró kis rezdülésekből és nüanszokból összeállt egy meggyőződés, hogy van egy nálunk nagyobb intelligencia, egy teremtő, kreatív energia, ami létrehozta, összetartja, mozgatja mindezt. Nem szoktam erről beszélni, mert nem is igazán tudom szavakba önteni, de ha elcsendesedünk, és csak figyelünk, akkor érezzük a jelenlétét. Sokat segít, hogy erőt tudjak meríteni, hogy derűs tudjak maradni, hogy tudom, nem az anyagi javak halmozása az egyetlen célom az életben, hanem részese vagyok valami nagyobbnak.
Fotók: Orbán Gellért
