A szeretet egyik legintenzívebb és mindenki által jól ismert formája, amire nekünk, magyaroknak külön szavunk is van, a szerelem. Bizonyos értelemben transzcendens tapasztalat. A felnőtté váló gyermek egyszer csak rájön, hogy élete súlypontja többé már nem a saját személye, hanem valaki más, akivel találkozott a tekintete, és aki felé most minden kavargó gondolata, az érzései, a vágyai irányulnak.
A fiatal felnőtt így sejti meg, hogy az élet teljességének ígérete ott kezdődik, ahol a saját énje véget ér. A valódi boldogság valahogy mindig odaátról, személyiségünk határain túlról köszönt ránk. A transzcendenciának ez az alapvető tapasztalata, ahogy az embert váratlanul elöntheti a vágy a titokzatos másik megközelítésére, megcsodálására és megismerésére, tehát hogy úgy „istenigazából” szerelmesek legyünk, az életben legalább egyszer mindenkinek „kijár”. Merthogy a szeretetnek ezt az intenzív formáját végső soron Istennek köszönhetjük. A világmindenség akár még el is lehetne szerelem nélkül. Az atomoknak és molekuláknak nincsenek érzéseik, mégis egymásra találnak, sokasodnak, növekednek. Isten képmása azonban a másik tekintetét keresi, és attól remél boldogságot, hogy maradéktalanul feloldódhat a számára fontos társ örömében. A szeretet ezért végső soron odaadás, sőt kiüresedés. Nem véletlenül használja több bibliai szerző is a szerelmet az istenkeresés allegóriájaként.
Aligha kell túl sokat bizonygatni, hogy az emberi élet valódi kiteljesedéséhez azért valamivel több kell, mint pusztán az érzéseink kiélése. A tapasztalat az, hogy nem lehet jó vége, ha mindössze sodortatjuk magunkat az indulataink és csapongó vágyaink által. Ezért például minden komoly vallás, nem csak a katolicizmus, nagyon körültekintően viszonyul az egész emberi lényünket meghatározó szexualitáshoz. A vallásos ember igyekszik csatornázni, behatárolni, elfogadhatónak tartott keretek között megélni a lénye legmélyéről felszabaduló, sokszor meglehetősen nyers erőket. A cél általában a meghittség elérése a kapcsolatainkban, beleértve Istent is. Elfogadni, hogy nemcsak azok az érzések, indulatok és vágyak ígéretesek, amelyek azonnal magukkal rántanák az embert, hanem vannak finomabb és távolabb mutató erők is az életünkben, tulajdonképpen életre szóló feladat. Ezt a tapasztalatot és belátást átadni a legnemesebb emberi küldetések egyike. Szülők, nagyszülők, keresztszülők, pedagógusok, papok, barátok feladata.
Amikor a szeretetről beszélünk, a legnagyobb kihívás az, hogy itt egy sokkal mélyebb tapasztalatról, vágyról, illetve célról van szó, mint amit pusztán szavakkal kifejezhetünk. A keresztény hit fényében azt is mondhatjuk, hogy ha a szeretet lényege csupán szavakkal átadható lenne, nem lett volna szükség arra, hogy Isten eljöjjön közénk. Ott van a Biblia, éppen elég szó van benne. A Názáreti Jézus utolsó szabad óráiban, mielőtt elkezdődött volna a hitünk szerint önként vállalt szenvedésének története, sok mindent mondott tanítványainak a szeretetről, a szolgálat szépségéről (lábmosás), az egységről. De történt még valami ott az utolsó vacsora termében: a kenyértörés és a bor, amire azt mondta, hogy „ez az én testem” és „ez az én vérem”, és hogy „ezt tegyétek az én emlékezetemre”. A szeretet Jézus Krisztus számára elsősorban jelenlét, aztán emlékezés, nem utolsósorban pedig tett, vagy ahogy egyháziasan szoktuk mondani: cselekedet. A szeretet az, ahogy élünk. És ahogy élünk, az a szeretet hiánya is lehet. Amikor szeretni tanítunk, az életre tanítunk, és a legjobban úgy tanítunk, ahogy élünk. Isten szerető jelenlétének megélése pedig a hívő ember számára maga az élet teljessége.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: Földházi Árpád