Iskolásfiú-pedagógiával nem megyünk semmire

Kihívások a kortárs papképzésben

A papképzésben végbement paradigmaváltásról beszélgettünk Franz Meures jezsuitával, aki behatóan ismeri a formáció kérdéseit, hiszen kilenc évig volt novíciusmester, az északnémet pro­vincia vezetőjeként pedig a rendtartomány összes képzésben lévő tagjáért felelős volt, 2005-től 2011-ig a római Collegium Germanicum et Hungaricum (CGU) rektora volt, ezt követően pedig nyolc évig a RUACH-ot, a németországi szerzetesrendek képzési intézményét irányította.

− Német jezsuitaként találkozott magyar szeminaristákkal is?

− Igen, amikor a római CGU-n dol­goztam. Ezt a kollégiumot négyszáz­hetven évvel ezelőtt alapította Loyolai Ignác, hogy a közép-európai országok papi képzését javítsa. A német nyel­vű országok diákjai mellett a későbbi Monarchia országai is mindig képvi­seltették magukat ott, így a Rómában töltött éveim alatt is sok magyar sze­minarista volt a képzésben.

− Miben különbözik a Germani­cum-Hungaricum a többi egyház­megyei szemináriumtól?

− A jezsuiták által működtetett CGU olyan papokat képez, akik fel­sőfokú végzettséggel térnek vissza hazájukba. Az ott tanuló szeminaris­ták előzőleg két évig teológiát tanul­tak hazájukban. Ezt további három év követi a Pápai Gergely Egyetemen. A pappá szentelés után a legtöbben további két-három évet maradnak, hogy megszerezzék a licenciátust vagy a doktori címet. Nagy különb­ség a nemzetköziség. A szeminaris­ták Rómában megtapasztalják a vi­lágegyházat. Már a CGU-ban együtt élnek tíz másik ország szeminaristá­ival. A Gregoriana egyetemen a vi­lág minden tájáról érkező diákokkal találkoznak. Az egyetemes egyház megtapasztalása nagyban gazdagít­ja későbbi papi szolgálatukat. Hiszen minden egyházmegyének szüksége van néhány papra, akik nemzetközi tapasztalattal rendelkeznek és ismerik a nyelveket. A CGU-ban mindenki­nek jól kell beszélnie olaszul és néme­tül. Röviden, a CGU-ban az oktatás színvonala valamivel magasabb, mint sok egyházmegyei szemináriumban. Ezért a püspökök olyan szeminaris­tákat választanak ki a római tanul­mányokhoz, akik képesek magasabb színvonalon elvégezni azokat.

P. Franz Meures SJ

− Ha a püspökök a legjobb pap­jelölteket a CGU-ba küldik, nem áll fenn a veszélye annak, hogy ők be akarnak majd lépni a jezsuita rendbe?

− A kérdés jogos. De a CGU-t nem azért alapították, hogy jelölteket to­borozzon a jezsuita rend számá­ra, hanem hogy jól képzett papokat küldjön vissza az egyházmegyékbe. Ezért kellett az első századokban a szeminaristáknak esküt tenniük, hogy nem lépnek be a jezsuita rend­be. A rektornak és a professzoroknak is esküt kellett tenniük, hogy senkit sem ösztönöznek arra, hogy belép­jen. Ma is előfordul, hogy egy-egy szeminarista jezsuitává akar válni. Rektorként azt mondtam ilyen eset­ben: „Mérlegeljen. Az egyházmegyé­nek szüksége van önre. Az egyház­megyének jól képzett papokra van szüksége.”

− Gyanítom, hogy Rómába a CGU-ba és a Gregorianára menni sok szeminarista számára egyfajta kulturális sokk. Mit vett észre ezzel kapcsolatban?

– Igen, nagyon sok szeminarista számára ez kultúrsokk volt. Először is, sokak számára, akik vidéki egyház­megyéből érkeztek, ez volt az első al­kalom, hogy világvárosban élhettek. A kultúrák és nyelvek sokfélesége, a nyüzsgés és a milliós város gyors lüktetése, a rengeteg lehetőség és kí­sértés sokak számára nagy kihívást jelentett. Azokban az országokban, amelyek korábban a keleti blokkhoz tartoztak, a szemináriumokban gyak­ran mindent szabályoztak. A CGU-ban is voltak világos szabályok, de sok mindent a szeminaristák saját felelős­ségére bíztak. Sok keleti szeminarista nem találta könnyűnek ezt a váltást. De szeretném hangsúlyozni, hogy 2005 és 2011 között voltam ott rek­tor. Azóta tizenkét év telt el. Nem is­merem a mai helyzetet.

Ennek a „kultúrsokknak” a jelképe volt a bejárati ajtó kulcsa. A nyuga­ti szemináriumokban az volt a szo­kás, hogy minden hallgató a szemi­náriumba való felvételkor kapott egy bejáratiajtó-kulcsot. Ez azt jelentet­te, hogy szabadon mozoghatott. Ez a szabadság eléggé meglepte a Ma­gyarországról, Erdélyből vagy Hor­vátországból érkező szeminaristákat. Néhányuk számára pedig a bejáratiaj­tó-kulccsal adott szabadság és felelős­ség nagy kihívást jelentett. Ahogy az is, hogy a keleti egyház­megyékben a szeminaristák általá­ban közvetlenül a középiskola elvég­zése után léptek be a szemináriumba. A nyugati egyházmegyékben ezzel szemben sok szeminarista csak hu­szonöt-harmincéves korában lépett be. Néhányan már lediplomáztak vagy dolgoztak egy szakmában. Így nagyon különböző élettapasztalatok­kal rendelkező emberek találkoztak a CGU-ban.

− Mi volt jellemző a magyar hall­gatókra?

− Nagy hatással volt rám a magyar csoport összetartása a kollégiumban. Mindegyikükre igaz volt: „Mi, ma­gyarok összetartunk”. A hallgatóktól tudtam meg, hogy Magyarországnak a trianoni békeszerződésben történt felosztását nyolcvan évvel később is nagyon fájdalmasan élik meg. Ezzel a szerződéssel az ország elvesztette te­rületének kétharmadát, de magyarok továbbra is élnek az elszakított terü­leteken. Sokáig tartott, mire megér­tettem, hogy ez mit jelent a mai ma­gyaroknak. Minden nyáron elmentem Horvát­országba, Magyarországra és Erdély­be, meglátogattam a püspököket és a hallgatóink szemináriumait, a csa­ládjaiknál laktam. Felejthetetlen szá­momra az a vendégszeretet, amellyel a magyarok fogadtak. Azt is észrevet­tem, hogy a magyar szeminaristák ta­nulmányaik alatt intenzív kapcsolatot tartottak fenn otthoni egyházközsé­geikkel. Sokak számára természetes volt, hogy rögtön a nyári szünet kez­detén felkeresték saját plébánosukat, és megkérdezték tőle, hogy hol tud­nak segíteni vagy együttműködni. Így a nyári szünidő minden évben egy kis plébániai gyakorlat is volt. Ez Német­országban aligha szokás. Ott viszont a pappá szentelés előtt volt egy úgy­nevezett „lelkipásztori év” a saját egy­házmegye egyik plébániáján. Magyar­országon ez ismeretlen volt. Sőt, ha a felszenteléseket egy évvel elhalasz­tották, az emberek azonnal gyana­kodni kezdtek, hogy valami problé­ma van.

− Ön folyamatosan hangsúlyoz­za előadásaiban és cikkeiben, men­nyire fontos, hogy a szeminaristákat felnőttként kezeljük, és hogy nagy­fokú személyes felelősséget adjunk nekik. Mit jelent ez konkrétan? Mit jelent a szeminárium vezetése szá­mára?

− Hatvan évvel ezelőttig egyhá­zunk majdnem minden szemináriu­ma szinte szerzetesi napirendet kö­vető intézmény volt: a szemináriumi élet teljesen szervezett volt a regge­li felkeléstől az esti villanyoltásig. A szeminarista minden órában tud­ta, hogy most mit kell tennie. Sok kö­zös imaidő, csend, tanulás, sport stb. volt. Mindenki számára minden sza­bályozott volt, és csak engedéllyel le­hetett elhagyni a szemináriumot. Az ilyen „szabályozott életnek” formáló erőnek kellett lennie a későbbi papi életre. Ez a különleges világ azonban a hétköznapi emberek életétől való el­idegenedéshez is vezetett, és megerő­sítette a klerikusi identitást. És néha úgy tűnt, hogy valaki akkor alkalmas a papi hivatásra, ha könnyen beillesz­kedik ebbe a szabályozott életformá­ba. Kissé túlzóan fogalmazva: egy jól nevelt és alkalmazkodó szeminaris­tából lesz majd jó pap. A II. vatiká­ni zsinat óta számos kísérlet történt arra, hogy új koncepciókat találjanak a papi képzésre. Egyre inkább előtér­be került az a kérdés, hogyan válnak a jámbor szeminaristák érett és füg­getlen fiatalemberekké. A szeminá­rium vezetésének koncepciója meg­változott, hogy megfeleljen a húsz és harminc év közötti fiatal egyetemis­ták életmódjának. Római éveim alatt számos olyan szemináriumról, sőt fi­atal papok számára létrehozott kol­légiumról szereztem tudomást, ame­lyeket úgy szerveztek meg, mintha tizennégy éves iskolásfiúkat oktat­tak volna ott. Újra és újra megpró­báltam világossá tenni az ilyen sze­mináriumok rektorainak, hogy ezzel az „iskolásfiú-pedagógiával” nem jut­nak semmire. Az egyik rektornak azt mondtam: „Ha úgy bánsz egy hu­szonöt éves szeminaristával, mint egy tizennégy éves iskolásfiúval, ak­kor a legtöbb esetben ő is úgy fog re­agálni, mint egy iskolásfiú. Dacossá válik, és »tiltott módon« próbálja meg érvényesíteni az érdekeit.”

Fotó: iStock

− Van-e ma az egyháznak doku­mentuma a papképzésről?

− Igen, az elmúlt ötven évben az egyház vezetése radikálisan meg­változtatta a papi képzés koncepci­óját. Rómában 1990-ben püspöki szinódust tartottak erről a témáról. Az eredményekből II. János Pál pápa megfogalmazta a Pastores dabo vo­bis című apostoli buzdítást. A pap­képzés új alapelvei négy dimenziót tartalmaznak: először is, a személyes növekedés és érés mint minden papi képzés alapja; másodszor, a lelki kép­zés az Istennel való közösségben és Krisztus követésében; harmadszor, a tudományos képzés a filozófiá­ban és a teológiában; és negyedszer, a pasztorális képzés és felhatalma­zás arra, hogy valóban jó pásztorként működhessünk. A papnak mind­ezekben a dimenziókban jól kép­zettnek kell lennie ahhoz, hogy meg tudjon felelni annak a nagy felelős­ségnek, amelynek vállalására elhív­ták. Ezeket az elveket megerősítette és elmélyítette a papképzésről szó­ló 2016-os egyházi rendelet (Ratio fundamentalis). Az egyes püspöki konferenciáknak a papképzésre vo­natkozó nemzeti szabályzataikban kell mindezt megvalósítaniuk.

− Miben különbözik egy ilyen „modern” papi képzés a korábbi el­képzelésektől?

− Két szempontot említenék: a sze­minárium vezetése megfogalmaz­za a papi képzés céljait, és meghatá­rozza azt a képzési keretet, amelyen belül e célokat el kell érni. A szemi­narista maga felelős e célok elérésé­ért. Amikor új szeminaristák érkeztek a CGU-ba, rögtön a bemutatkozáskor azt mondtam nekik: „A papságra való képzésetek sikeréért a fő felelősök ti magatok vagytok!”

A második a szeminárium vezető­sége és a képzésben lévő rendtársa­ink közötti őszinte, bizalmon alapuló kommunikáció. Az úgynevezett „is­kolai pedagógia” olyan, mint egy bú­jócska. Az „iskolásfiú” mindig meg­próbálja megkerülni a sok normát és szabályt. A felnőttképzésben elvártam a szeminaristáktól, hogy a szemeszte­ri beszélgetésen nyíltan mondják el, hogy mi megy jól, és mi nem, mi az, ami örömet okoz, és hol vannak ne­hézségeik. És ha szükséges volt, segít­séget ajánlottam nekik.

− Azt mondta, hogy a szeminári­umi képzés célja az érett személyi­ség kialakítása. Hogyan lehet ezt tá­mogatni?

− Az érett felnőtt személyiségnek világos céljai és értékei vannak, ame­lyek a serdülőkor folyamán stabili­zálódtak. És ezzel egyidejűleg egy viszonylag reális önképet is talált ma­gának. Ehhez a önfejlődési folyamat­hoz a szeminárium, a tanulmányok és a papi szolgálatra való gyakorlati képzés nagyban hozzájárulhat.

A lelki élet gyakorlása segít a papi hivatás szempontjából döntő értékek megerősítésében és belsővé tételében.

A szeminárium vezetőségének lé­nyeges feladata, hogy minden szemi­naristának segítsen megtalálni a reális önképét. A rektor minden évben sze­mélyes visszajelzést ad minden szemi­naristának, és a diáktársak közössége is nagy szerepet játszik ebben a vo­natkozásban.

− Milyen tulajdonságok készítik fel a papot a modern világra, a való életre?

− A legfontosabb, hogy a pap nem egy külön világban él. Természete­sen a papi hivatásra való felkészü­lés nagyon különleges hangsúlyokat igényel. De az nem célravezető, ha a szemináriumban mindenről gon­doskodnak, és a szeminaristának alig kell a mindennapi élet dolgaival fog­lalkozni, amivel a többi diáknak kell, például az oktatás finanszírozásával, a háztartási teendőkkel, a mosással, takarítással, főzéssel. Ugyanakkor mélyen bele kell gyökereznie a hitbe, amelyet a Krisztussal való kapcsolat táplál. A plébánián az emberek jól érzékelik, hogy egy pap valóban azt éli-e, amit prédikál.

− Magyarországon azt mondjuk, hogy „a jó pap holtig tanul”. Mi segít egy újonnan felszentelt papnak ab­ban, hogy hű maradjon hivatásához és növekedjen benne?

− Egy olyan exponált, kitett hiva­tás esetében, mint a papság, nagyon fontos, hogy őszinték legyünk ön­magunkkal. Egy fiatal papnak min­den este szánnia kell egy kis csendes időt arra, hogy megkérdezze magá­tól: mi történt ma? Miért vagyok há­lás? Mi ment jól? Mi nem ment jól? Hol találok segítséget a megoldatlan problémákhoz? A második a szemé­lyes ima nagy rendszeressége. Har­madszor, minden papnak kell hogy legyen személyes lelki vezetője, akivel mindent megbeszélhet. Nagyon hasz­nos lenne, ha az egyházmegye felaján­lásokat tenne neki, hogyan segíti, kí­séri a munkáját (például szupervíziós lehetőséggel). Az éves lelkigyakorlat szintén fontos támasz a pap számára. És végül a papnak meg kell tanulnia prioritásokat felállítani az életében és a munkájában. Enélkül nagyon gyor­san elhasználja magát.


Franz Meures SJ 1970-ben lépett be a jezsuita rendbe. Frankfurtban szentelték pappá 1979-ben. 1989- től 1998-ig novíciusmester, majd 2004-ig az Északnémet Tartomány provinciálisa volt. 2005-től 2011-ig a római Collegium Germanicum et Hungaricumot vezette, majd a Német Rendfőnöki Konferencia képzési és továbbképzési tanácsadója volt. 2020 óta az emmerichi Hocheltenben lévő lelkigyakorlatos házban él.