A papképzésben végbement paradigmaváltásról beszélgettünk Franz Meures jezsuitával, aki behatóan ismeri a formáció kérdéseit, hiszen kilenc évig volt novíciusmester, az északnémet provincia vezetőjeként pedig a rendtartomány összes képzésben lévő tagjáért felelős volt, 2005-től 2011-ig a római Collegium Germanicum et Hungaricum (CGU) rektora volt, ezt követően pedig nyolc évig a RUACH-ot, a németországi szerzetesrendek képzési intézményét irányította.
− Német jezsuitaként találkozott magyar szeminaristákkal is?
− Igen, amikor a római CGU-n dolgoztam. Ezt a kollégiumot négyszázhetven évvel ezelőtt alapította Loyolai Ignác, hogy a közép-európai országok papi képzését javítsa. A német nyelvű országok diákjai mellett a későbbi Monarchia országai is mindig képviseltették magukat ott, így a Rómában töltött éveim alatt is sok magyar szeminarista volt a képzésben.
− Miben különbözik a Germanicum-Hungaricum a többi egyházmegyei szemináriumtól?
− A jezsuiták által működtetett CGU olyan papokat képez, akik felsőfokú végzettséggel térnek vissza hazájukba. Az ott tanuló szeminaristák előzőleg két évig teológiát tanultak hazájukban. Ezt további három év követi a Pápai Gergely Egyetemen. A pappá szentelés után a legtöbben további két-három évet maradnak, hogy megszerezzék a licenciátust vagy a doktori címet. Nagy különbség a nemzetköziség. A szeminaristák Rómában megtapasztalják a világegyházat. Már a CGU-ban együtt élnek tíz másik ország szeminaristáival. A Gregoriana egyetemen a világ minden tájáról érkező diákokkal találkoznak. Az egyetemes egyház megtapasztalása nagyban gazdagítja későbbi papi szolgálatukat. Hiszen minden egyházmegyének szüksége van néhány papra, akik nemzetközi tapasztalattal rendelkeznek és ismerik a nyelveket. A CGU-ban mindenkinek jól kell beszélnie olaszul és németül. Röviden, a CGU-ban az oktatás színvonala valamivel magasabb, mint sok egyházmegyei szemináriumban. Ezért a püspökök olyan szeminaristákat választanak ki a római tanulmányokhoz, akik képesek magasabb színvonalon elvégezni azokat.
P. Franz Meures SJ
− Ha a püspökök a legjobb papjelölteket a CGU-ba küldik, nem áll fenn a veszélye annak, hogy ők be akarnak majd lépni a jezsuita rendbe?
− A kérdés jogos. De a CGU-t nem azért alapították, hogy jelölteket toborozzon a jezsuita rend számára, hanem hogy jól képzett papokat küldjön vissza az egyházmegyékbe. Ezért kellett az első századokban a szeminaristáknak esküt tenniük, hogy nem lépnek be a jezsuita rendbe. A rektornak és a professzoroknak is esküt kellett tenniük, hogy senkit sem ösztönöznek arra, hogy belépjen. Ma is előfordul, hogy egy-egy szeminarista jezsuitává akar válni. Rektorként azt mondtam ilyen esetben: „Mérlegeljen. Az egyházmegyének szüksége van önre. Az egyházmegyének jól képzett papokra van szüksége.”
− Gyanítom, hogy Rómába a CGU-ba és a Gregorianára menni sok szeminarista számára egyfajta kulturális sokk. Mit vett észre ezzel kapcsolatban?
– Igen, nagyon sok szeminarista számára ez kultúrsokk volt. Először is, sokak számára, akik vidéki egyházmegyéből érkeztek, ez volt az első alkalom, hogy világvárosban élhettek. A kultúrák és nyelvek sokfélesége, a nyüzsgés és a milliós város gyors lüktetése, a rengeteg lehetőség és kísértés sokak számára nagy kihívást jelentett. Azokban az országokban, amelyek korábban a keleti blokkhoz tartoztak, a szemináriumokban gyakran mindent szabályoztak. A CGU-ban is voltak világos szabályok, de sok mindent a szeminaristák saját felelősségére bíztak. Sok keleti szeminarista nem találta könnyűnek ezt a váltást. De szeretném hangsúlyozni, hogy 2005 és 2011 között voltam ott rektor. Azóta tizenkét év telt el. Nem ismerem a mai helyzetet.
Ennek a „kultúrsokknak” a jelképe volt a bejárati ajtó kulcsa. A nyugati szemináriumokban az volt a szokás, hogy minden hallgató a szemináriumba való felvételkor kapott egy bejáratiajtó-kulcsot. Ez azt jelentette, hogy szabadon mozoghatott. Ez a szabadság eléggé meglepte a Magyarországról, Erdélyből vagy Horvátországból érkező szeminaristákat. Néhányuk számára pedig a bejáratiajtó-kulccsal adott szabadság és felelősség nagy kihívást jelentett. Ahogy az is, hogy a keleti egyházmegyékben a szeminaristák általában közvetlenül a középiskola elvégzése után léptek be a szemináriumba. A nyugati egyházmegyékben ezzel szemben sok szeminarista csak huszonöt-harmincéves korában lépett be. Néhányan már lediplomáztak vagy dolgoztak egy szakmában. Így nagyon különböző élettapasztalatokkal rendelkező emberek találkoztak a CGU-ban.
− Mi volt jellemző a magyar hallgatókra?
− Nagy hatással volt rám a magyar csoport összetartása a kollégiumban. Mindegyikükre igaz volt: „Mi, magyarok összetartunk”. A hallgatóktól tudtam meg, hogy Magyarországnak a trianoni békeszerződésben történt felosztását nyolcvan évvel később is nagyon fájdalmasan élik meg. Ezzel a szerződéssel az ország elvesztette területének kétharmadát, de magyarok továbbra is élnek az elszakított területeken. Sokáig tartott, mire megértettem, hogy ez mit jelent a mai magyaroknak. Minden nyáron elmentem Horvátországba, Magyarországra és Erdélybe, meglátogattam a püspököket és a hallgatóink szemináriumait, a családjaiknál laktam. Felejthetetlen számomra az a vendégszeretet, amellyel a magyarok fogadtak. Azt is észrevettem, hogy a magyar szeminaristák tanulmányaik alatt intenzív kapcsolatot tartottak fenn otthoni egyházközségeikkel. Sokak számára természetes volt, hogy rögtön a nyári szünet kezdetén felkeresték saját plébánosukat, és megkérdezték tőle, hogy hol tudnak segíteni vagy együttműködni. Így a nyári szünidő minden évben egy kis plébániai gyakorlat is volt. Ez Németországban aligha szokás. Ott viszont a pappá szentelés előtt volt egy úgynevezett „lelkipásztori év” a saját egyházmegye egyik plébániáján. Magyarországon ez ismeretlen volt. Sőt, ha a felszenteléseket egy évvel elhalasztották, az emberek azonnal gyanakodni kezdtek, hogy valami probléma van.
− Ön folyamatosan hangsúlyozza előadásaiban és cikkeiben, mennyire fontos, hogy a szeminaristákat felnőttként kezeljük, és hogy nagyfokú személyes felelősséget adjunk nekik. Mit jelent ez konkrétan? Mit jelent a szeminárium vezetése számára?
− Hatvan évvel ezelőttig egyházunk majdnem minden szemináriuma szinte szerzetesi napirendet követő intézmény volt: a szemináriumi élet teljesen szervezett volt a reggeli felkeléstől az esti villanyoltásig. A szeminarista minden órában tudta, hogy most mit kell tennie. Sok közös imaidő, csend, tanulás, sport stb. volt. Mindenki számára minden szabályozott volt, és csak engedéllyel lehetett elhagyni a szemináriumot. Az ilyen „szabályozott életnek” formáló erőnek kellett lennie a későbbi papi életre. Ez a különleges világ azonban a hétköznapi emberek életétől való elidegenedéshez is vezetett, és megerősítette a klerikusi identitást. És néha úgy tűnt, hogy valaki akkor alkalmas a papi hivatásra, ha könnyen beilleszkedik ebbe a szabályozott életformába. Kissé túlzóan fogalmazva: egy jól nevelt és alkalmazkodó szeminaristából lesz majd jó pap. A II. vatikáni zsinat óta számos kísérlet történt arra, hogy új koncepciókat találjanak a papi képzésre. Egyre inkább előtérbe került az a kérdés, hogyan válnak a jámbor szeminaristák érett és független fiatalemberekké. A szeminárium vezetésének koncepciója megváltozott, hogy megfeleljen a húsz és harminc év közötti fiatal egyetemisták életmódjának. Római éveim alatt számos olyan szemináriumról, sőt fiatal papok számára létrehozott kollégiumról szereztem tudomást, amelyeket úgy szerveztek meg, mintha tizennégy éves iskolásfiúkat oktattak volna ott. Újra és újra megpróbáltam világossá tenni az ilyen szemináriumok rektorainak, hogy ezzel az „iskolásfiú-pedagógiával” nem jutnak semmire. Az egyik rektornak azt mondtam: „Ha úgy bánsz egy huszonöt éves szeminaristával, mint egy tizennégy éves iskolásfiúval, akkor a legtöbb esetben ő is úgy fog reagálni, mint egy iskolásfiú. Dacossá válik, és »tiltott módon« próbálja meg érvényesíteni az érdekeit.”
Fotó: iStock
− Van-e ma az egyháznak dokumentuma a papképzésről?
− Igen, az elmúlt ötven évben az egyház vezetése radikálisan megváltoztatta a papi képzés koncepcióját. Rómában 1990-ben püspöki szinódust tartottak erről a témáról. Az eredményekből II. János Pál pápa megfogalmazta a Pastores dabo vobis című apostoli buzdítást. A papképzés új alapelvei négy dimenziót tartalmaznak: először is, a személyes növekedés és érés mint minden papi képzés alapja; másodszor, a lelki képzés az Istennel való közösségben és Krisztus követésében; harmadszor, a tudományos képzés a filozófiában és a teológiában; és negyedszer, a pasztorális képzés és felhatalmazás arra, hogy valóban jó pásztorként működhessünk. A papnak mindezekben a dimenziókban jól képzettnek kell lennie ahhoz, hogy meg tudjon felelni annak a nagy felelősségnek, amelynek vállalására elhívták. Ezeket az elveket megerősítette és elmélyítette a papképzésről szóló 2016-os egyházi rendelet (Ratio fundamentalis). Az egyes püspöki konferenciáknak a papképzésre vonatkozó nemzeti szabályzataikban kell mindezt megvalósítaniuk.
− Miben különbözik egy ilyen „modern” papi képzés a korábbi elképzelésektől?
− Két szempontot említenék: a szeminárium vezetése megfogalmazza a papi képzés céljait, és meghatározza azt a képzési keretet, amelyen belül e célokat el kell érni. A szeminarista maga felelős e célok eléréséért. Amikor új szeminaristák érkeztek a CGU-ba, rögtön a bemutatkozáskor azt mondtam nekik: „A papságra való képzésetek sikeréért a fő felelősök ti magatok vagytok!”
A második a szeminárium vezetősége és a képzésben lévő rendtársaink közötti őszinte, bizalmon alapuló kommunikáció. Az úgynevezett „iskolai pedagógia” olyan, mint egy bújócska. Az „iskolásfiú” mindig megpróbálja megkerülni a sok normát és szabályt. A felnőttképzésben elvártam a szeminaristáktól, hogy a szemeszteri beszélgetésen nyíltan mondják el, hogy mi megy jól, és mi nem, mi az, ami örömet okoz, és hol vannak nehézségeik. És ha szükséges volt, segítséget ajánlottam nekik.
− Azt mondta, hogy a szemináriumi képzés célja az érett személyiség kialakítása. Hogyan lehet ezt támogatni?
− Az érett felnőtt személyiségnek világos céljai és értékei vannak, amelyek a serdülőkor folyamán stabilizálódtak. És ezzel egyidejűleg egy viszonylag reális önképet is talált magának. Ehhez a önfejlődési folyamathoz a szeminárium, a tanulmányok és a papi szolgálatra való gyakorlati képzés nagyban hozzájárulhat.
A lelki élet gyakorlása segít a papi hivatás szempontjából döntő értékek megerősítésében és belsővé tételében.
A szeminárium vezetőségének lényeges feladata, hogy minden szeminaristának segítsen megtalálni a reális önképét. A rektor minden évben személyes visszajelzést ad minden szeminaristának, és a diáktársak közössége is nagy szerepet játszik ebben a vonatkozásban.
− Milyen tulajdonságok készítik fel a papot a modern világra, a való életre?
− A legfontosabb, hogy a pap nem egy külön világban él. Természetesen a papi hivatásra való felkészülés nagyon különleges hangsúlyokat igényel. De az nem célravezető, ha a szemináriumban mindenről gondoskodnak, és a szeminaristának alig kell a mindennapi élet dolgaival foglalkozni, amivel a többi diáknak kell, például az oktatás finanszírozásával, a háztartási teendőkkel, a mosással, takarítással, főzéssel. Ugyanakkor mélyen bele kell gyökereznie a hitbe, amelyet a Krisztussal való kapcsolat táplál. A plébánián az emberek jól érzékelik, hogy egy pap valóban azt éli-e, amit prédikál.
− Magyarországon azt mondjuk, hogy „a jó pap holtig tanul”. Mi segít egy újonnan felszentelt papnak abban, hogy hű maradjon hivatásához és növekedjen benne?
− Egy olyan exponált, kitett hivatás esetében, mint a papság, nagyon fontos, hogy őszinték legyünk önmagunkkal. Egy fiatal papnak minden este szánnia kell egy kis csendes időt arra, hogy megkérdezze magától: mi történt ma? Miért vagyok hálás? Mi ment jól? Mi nem ment jól? Hol találok segítséget a megoldatlan problémákhoz? A második a személyes ima nagy rendszeressége. Harmadszor, minden papnak kell hogy legyen személyes lelki vezetője, akivel mindent megbeszélhet. Nagyon hasznos lenne, ha az egyházmegye felajánlásokat tenne neki, hogyan segíti, kíséri a munkáját (például szupervíziós lehetőséggel). Az éves lelkigyakorlat szintén fontos támasz a pap számára. És végül a papnak meg kell tanulnia prioritásokat felállítani az életében és a munkájában. Enélkül nagyon gyorsan elhasználja magát.
Franz Meures SJ 1970-ben lépett be a jezsuita rendbe. Frankfurtban szentelték pappá 1979-ben. 1989- től 1998-ig novíciusmester, majd 2004-ig az Északnémet Tartomány provinciálisa volt. 2005-től 2011-ig a római Collegium Germanicum et Hungaricumot vezette, majd a Német Rendfőnöki Konferencia képzési és továbbképzési tanácsadója volt. 2020 óta az emmerichi Hocheltenben lévő lelkigyakorlatos házban él.