Bizonyos körökben szokás szembeállítani őket, de nem mindig volt ez így, és a jövőben sem biztos, hogy így lesz. Fordulat zajlik a hitről és az értelemről szóló vitában? S a vége felé közelít az agresszív vallásellenesség?
A Galilei-per óta (1633) közhelyszerű a nyugati kultúrában a hit és a tudás (a teológia és a szaktudomány) szembeállítása. A felvilágosodás mozgalma csak elmélyítette ezt a tátongó szakadékot: Kant javaslatát követve egyre többen vették a bátorságot, hogy saját értelmükre támaszkodjanak (ami üdvözlendő!), ám ez hosszú ideig csak a vallás elvetése árán tűnt lehetségesnek. Nagy volumenű szellemtörténeti változások elterjedéséhez persze rendszerint legalább száz-százötven év szükségeltetik. S ma vajon túlzás volna azt állítani, hogy újra paradigmaváltás előtt állunk? Ez azonban a vallás rehabilitálásának irányában hat…
Egy régi feszültség kiéleződése
Egy ideje Európa-szerte divatossá váltak a hit és az értelem viszonyáról folytatott nyilvános viták. Mivel a kérdés általános érdeklődésre tart számot, az eszmecserék gyakran széles médianyilvánosságot kapnak. Emlékezetes, hogy 1995-ben két prominens olasz értelmiségi, Umberto Eco és Carlo Maria Martini bíboros beszélgetett a „miben hisz, aki nem hisz?” témáról, 2004-ben pedig a Bajor Katolikus Akadémia meghívására Jürgen Habermas német filozófus és az akkor még bíboros Joseph Ratzinger bocsátkozott vitába a szabadelvű társadalom erkölcsi alapjairól. Az utóbbi években – elsősorban az „új ateizmus” előretörésével – a hívők és hitetlenek közötti eszmecsere „divatja” az angolszász országokra is átterjedt, és ezzel mintegy globalizálódott. Egyúttal hangsúlyeltolódás figyelhető meg a téma megközelítésében: mára elsősorban az istenkérdés került előtérbe. Ezért van az, hogy leginkább szaktudósok a teológusok kihívói: mindenekelőtt „a világ leghíresebb ateistája”, Richard Dawkins oxfordi evolúcióbiológus fellépése borzolja a kedélyeket.
Dawkins kitűnő rétor, azonban egyértelmű kezdeti médiasikereit követően a disputa az utóbbi időben mintha fordulatot vett volna: egyes vitapartnerei – például Lord Sacks etikafilozófus és brit főrabbi, George Pell ausztráliai bíboros, valamint George Coyne amerikai jezsuita és asztrofizikus – igazán méltó ellenfélnek bizonyultak, s egyre meggyőzőbben hívják fel a figyelmet az „új ateisták” egyoldalúan szaktudományos szemléletének redukcionista korlátaira (lásd a Youtube-on található felvételeket). Ahelyett, hogy a vita pillanatnyi állását tekintenénk át, termékenyebbnek látszik magát a dolgot szemügyre venni. Hogyan viszonyul ma egymáshoz a hit (teológia) és a (szak)tudomány? S mit gondolnak erről a kor színvonalán tájékozódó hívő keresztények?
Az egyház álláspontja: a tudományt autonómia illeti meg
Az mindenesetre a napnál is világosabb, hogy az egyház állítólagos „tudományellenességének” felvilágosodás kori érve ma már nem tartható. Legalább ötven éve meghaladottnak számít: ekkor mondták ki ugyanis a II. vatikáni zsinaton részt vevő püspökök ünnepélyes formában, hogy a tudomány tárgyait, a földi valóságokat „jogos autonómia” illeti meg. A Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban ez áll: „Épp a teremtés tényéből következik […], hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell, ismervén a tudományok és művészetek sajátos módszereit. Ezért bármelyik szaktudomány módszeres kutatása – ha valóban tudományosan és az erkölcsi normák szerint folyik – igazában soha nem kerül ellentétbe a hittel, mert a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek” (36). A zsinati atyák még azt is hozzátették – s ez bizony merész gondolat –, hogy az a természettudós, aki alázattal és állhatatosan igyekszik föltárni a természet rejtélyeit, „még ha nem is tudja, szinte Isten keze vezérli”: ő alkotta ugyanis a tudós által kutatott dolgokat, ő sarkallja azok vizsgálódására, s végső soron a kutató szellem fényét is ő teremtette. E határozott és bátor állásfoglalásnak bizony messzemenő következményei vannak a hívő ember (és a teológus) állásfoglalását illetően.
A szaktudományok jogos önállósága
„Ha sokak fülében ez káromlásnak hat is, igaz: a természettudományok módszertani szempontból ateisták, és annak is kell maradniuk.”
A fenti eredményeknek elsősorban a teológust kell óvatosságra inteniük. Nem árt önmérsékletet gyakorolnia: a világ szaktudományos szintű magyarázatához ugyanis nincs szükség a vallásos szempont kifejezett érvényesítésére. Amikor egy fizikus, egy kémikus vagy egy csillagász valamely konkrét jelenséget egy másik konkrét jelenségre vagy empirikus okra vezet vissza, a két jelenség szaktudományos magyarázatához egyáltalán nincs elengedhetetlen szükség arra, hogy egyúttal egy nagyobb (teológiai) jelentés-összefüggésbe is belehelyezzük őket. Röviden: nem kell – sőt nem is szabad – a tudományos leírás bármely pontján Istenre hivatkozni. Hiszen egy empirikus tapasztalat elégséges magyarázatot nyer a további empirikus tapasztalatokra való hivatkozások révén, anélkül, hogy az egyetlen és végső Okra kellene utalnunk. Isten ugyanis nem egy láncszem az egyszeri jelenségek és okok konkrét láncolatában, hanem e jelenségek és okok lehetőségének végső feltétele; így aztán sohasem illeszthető be a jelenségek és okok magyarázatának sorába. Ha sokak fülében ez káromlásnak hat is, igaz: a természettudományok módszertani szempontból ateisták, és annak is kell maradniuk. Ez bizony annyit tesz, hogy teljes mértékben igazat kell adnunk a XVIII–XIX. században élt híres francia matematikusnak és csillagásznak, Pierre-Simon de Laplace-nak, aki – az elhíresült aforizma szerint – Napóleon számon kérő kérdésére, miszerint hogyan lehet, hogy az univerzumról alkotott modelljéből kimaradt az Isten, azt válaszolta: „Uram, erre a hipotézisre nem volt szükségem!”
A természettudományoknak tehát kétségkívül megvan a maguk módszertani autonómiája, amely – teológiai szempontból bátran hozzátehetjük – Isten akarata szerint való. E nézet egyik korai (és kevéssé előnyös hatástörténetű) képviselője Occam Vilmos XIV. századi ferences filozófus, akinek az elmélete szerint egy adott jelenséget egyformán jól leíró két magyarázat közül mindig az egyszerűbbet kell választani (a másikat pedig „Occam borotváját” alkalmazva mintegy „leborotválni”). Idővel ez a „takarékossági elv” vált a modern tudományos gondolkodás alapjává.
A szaktudományok autonómiájának korlátai
Persze a szaktudományok – alapjában véve jogos – önállóságának korlátai is vannak. Ugyan ki támogatna józan ésszel egy olyan tudományt, amely az ember biológiai, fizikai vagy erkölcsi megsemmisítésére tör? Természetesen jogos önvédelemnek számít nemet mondani mindarra, ami az elpusztításunkra szövetkezik. Mert mi is a célja a természettudományok művelésének? Vajon helyes irányba visznek bennünket? Milyen etikai normáknak kell engedelmeskedniük azoknak, akik a művelésükre adják a fejüket? Hogyan illesztheti be a természettudós saját tudományos munkásságát egzisztenciájának nagyobb egységébe? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések fontolóra vételéhez bizony túl kell lépnünk a természettudományok szűkös módszertani keretein. Márpedig a fenti kérdések elkerülhetetlenül felvetődnek, éspedig teljes súlyukkal és egzisztenciális jelentőségükkel; csakhogy a természettudomány művelője – aki ösztönösen hajlik arra, hogy olyan fogalmakat, analógiákat és terminológiát alkalmazzon, amelyeket a saját tudományából ismer – mint természettudós nem képes rájuk válaszolni. Ha ilyesmiről kérdezik, minden természettudós (akár tudatában van ennek, akár nem) szükségszerűen filozófusként, illetve teológusként fog állást foglalni (akkor is, ha nincs is ilyen képesítése). Ebben az értelemben tehát mindannyian úgymond született filozófusok és teológusok vagyunk: életkérdéseink megválaszolása az (erkölcs)filozófia, illetve a hittudomány művelésére utal bennünket.
Az egzisztenciánk mélyéről feltörő és létünk értelmét firtató kérdések bizonytalan, ingoványos területre vezetnek, ahol már nem sokat használnak a logikai kalkulusok. Ám csakis itt szolgáltathatunk igazságot a teljes embernek, aki kapcsolatokban élő (politikai), másokkal együtt érző és irántuk felelősségtudattal rendelkező (erkölcsi) lénynek mutatkozik; olyannak, aki képes szeretetet adni és befogadni (spirituális); keresi Istent és a létezés értelmét (vallásos), valamint érzékeny a művészetekre (esztétikai) – s ezek a valóságterületek bizony nem fordíthatók le a matematika nyelvére…
Változó tudomány – tudománytalan előfeltevésekkel…
Térjünk vissza egy gondolat erejéig a konfliktus eredetéhez! A XVII. század hajnalán Galileo Galilei, a modern tudományosság egyik megalapítója beláthatatlan jelentőségű felismerésekre tett szert: „a természet nagy könyve a matematika nyelvén íródott” – szögezte le. Mi sem látszott tehát egyszerűbbnek, mint hogy kinyissuk ezt a könyvet, és – a már korábban megtanult nyelv (a matematika) segítségével – olvasni kezdjük. „Ami mérhető, mérd meg, ami nem mérhető, tedd mérhetővé” – Galilei e másik programadó kijelentésével indult diadalútjára a mai modern technológiai civilizáció. Csakhogy – a tétel árnyoldalaként – a természettudós gondolataiba egyúttal befészkelte magát a kétely: „ami pedig nem mérhető, az talán bizony nem is létezik…” „Előre tehát, arccal a rajtunk kívül eső és tőlünk független világ elfogulatlan és előítélet-mentes megismerése felé!” Ez már a felvilágosodás diadalkiáltása. Csakhogy a természettudományos megismerés ideáljának e felmagasztalása nem számolt azzal a ténnyel, hogy a világ egyáltalán nem tanulmányozható a megfigyelő helyzetétől függetlenül; s – ami még súlyosabb – a felvilágosodást követően fokozatosan kiszorultak a lehetséges „igaz ismeretek” hatásköréből a valóság azon területei, amelyekre hagyományosan a „szép” (pulchrum), a „jó” (bonum), valamint a szaktudományos jelentésénél szélesebb értelemben vett „igaz” (verum) kategóriáit volt szokás alkalmazni.
„A szaktudományok művelői egyre inkább arra kényszerülnek, hogy elismerjék: kutatásaik során bizonyítható tények helyett voltaképpen feltételezésekre kénytelenek építeni.”
A XX. század során jelentős változás ment végbe a tudomány önfelfogásában. Ennek motorjai részben természettudósok (Bohr, Einstein, Heisenberg stb.), részben filozófusok (Heidegger, Wittgenstein, Gadamer stb.), valamint tudományfilozófusok (Popper, Lakatos Imre, Kuhn stb.) voltak. Egyebek között annak felismeréséről van szó, hogy a természettudomány is időnek alávetett, folyvást fejlődő és változó valóság (tehát minden megállapításához azt is hozzá kellene fűznünk, hogy „a tudomány mai állása szerint”). Időközben arra is fény derült, hogy a minden elfogultságtól mentes, objektív természettudományos megközelítés felvilágosodás kori ideálja sürgős revízióra szorul. A megfigyelő természettudós szerepével kapcsolatban például világossá vált, hogy az sok szempontból az egyszeri szakfelügyelőéhez hasonlít, aki – csak mert beült a hátsó padba, és egész óra alatt egyetlen szót sem szól – abban a tévhitben ringatja magát, hogy nem befolyásolja a tanóra lefolyását… És tovább: a szaktudományok művelői egyre inkább arra kényszerülnek, hogy elismerjék: kutatásaik során bizonyítható tények helyett voltaképpen feltételezésekre kénytelenek építeni. Például érzékszerveink s a mindenkori tapasztalati megismerés konkrét adatainak megbízhatóságára, avagy a valóság megismerhetőségének vélelmére. S persze arra sincs semmiféle szaktudományos garancia, hogy az univerzum egészén belül mindenkor és mindenhol azonos törvények érvényesülnek. Summa summarum a valóság egysége és emberi értelmünkkel átvilágítható volta (érthetősége) a szaktudomány eszköztárával bizonyíthatatlan megállapítás – ha úgy tetszik tehát „hit kérdése” (ami végső soron teológiai-filozófiai megalapozásért kiált).
Az új ateizmus – leáldozóban?
De honnan is indultunk? Csakugyan: bizonyos jelek manapság arra utalnak, hogy fokozatosan változás történik a hit és az értelem, illetve az istenkérdés körüli kortárs vita közvélemény előtti megítélésében. Ennek egyik jele, hogy 2013-ban, a világhírű Cambridge-i Egyetem mintegy nyolcszáz diákja jelenlétében nyilvános vitát tartottak, melynek témája az volt, van-e helye a vallásnak a XXI. században. A szembenálló nézeteket két közismert és markáns értelmiségi képviselte: a vallás védelmében Rowan Williams, korábbi canterburyi érsek szólalt fel; a vallásellenesség szószólójául pedig újra csak Richard Dawkins szegődött.
Dawkins, aki „kultúranglikánnak” mondta magát, a már némiképp megszokott érvek sorjázásával kezdte: a vallás „az értelem elárulása, mindannak elárulása, ami emberré tesz bennünket”; olyan attitűd, „amely mintha máris megválaszolta volna a kérdést, már azelőtt, hogy azt egyáltalán tanulmányozta volna. […] Hamis magyarázattal házal ott, ahol valódi magyarázatra volna szükség, [olyan] hamis magyarázatokkal, amelyek a valódi magyarázatok felfedezésének útjába állnak.” „Ha kultúrmuszlim volnék – tromfolt élesnyelvűen –, volna mondanivalóm a hit nőkhöz való hozzáállásáról, valamint arról, ahogyan az számos erkölcsi kérdésben állást foglal.” Williams ezzel szemben így érvelt:
„A vallás mindig is a közösségépítéssel, az együttérzésre épülő kapcsolatokkal és – meg merem kockáztatni – mások befogadásával állt kapcsolatban.”
Állította továbbá, hogy az emberi élet és az emberi egyenlőség tisztelete minden szervezett vallásban megtalálható: „Magának az emberi jogok fogalmának is mélyen vallási gyökerei vannak… Az emberjogi konvenció a filozófiai-vallási viták nélkül nem volna az, ami.”
Az a tény, hogy Dawkins 324:136 arányban elvesztette a vitát – vagyis nem sikerült meggyőznie a hallgatóságot arról, hogy a vallásnak ne volna helye a XXI. században –, talán jelnek is tekinthető. Meglehet, új korszak veszi kezdetét: mintha fokozatosan túllépnénk a klasszikus felvilágosodás agresszív vallásellenességén, és – egy érettebb felvilágosodás jegyében (mely korántsem kritikátlan) – ismét tisztelettel kezdenénk viseltetni az olyan bölcsességek iránt, amelyeket minden időkben a művészet, az erkölcs és a vallás hagyománya közvetített az emberiségnek.