Szolgálnak és védenek

A katolikusok vallásgyakorlatában nagy szerepet játszanak az őrangyalok és a védőszentek. Feladatukról és szerepükről nincs hivatalos, ünnepélyes egyházi tanítás, létük és hozzájuk fűződő kapcsolatunk azonban hozzátartozik az élő egyház általánosan elfogadott hitéhez.

Az egyes emberek őrangyalait csak egyszer említi Jézus: „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van” (Mt 18,10). Nem tudjuk biztosan, hogy kik ezek a „kicsik”, de Jézus valószínűleg a kisgyermekekre gondolt. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az ő „angyalaik” a korabeli zsidó angelológia szerint az Isten arcát szemlélő legmagasabb rendű angyalokhoz tartoznak. Ez egybevág azzal a nagyarabecsüléssel, amellyel Jézus a kisgyermekek iránt viseltetett. 

Az Ószövetségben Dániel könyve beszél a különböző nemzetek őrangyalairól. Izrael népének őrangyala Szent Mihály, aki igen magas rendű angyal. A Krisztus előtti utolsó századokban írt ószövetségi könyvekben szerepelnek gyakran angyalok. Ez talán a perzsa hitvilággal való érintkezés következménye. A régebbi könyvek a szigorú egyistenhit hangoztatása miatt ritkán szólnek az Istenen kívüli mennyei lényekről. Csak „az Úr angyala” (JHWH angyala) szerepel gyakrabban e szövegekben, de ez a kifejezés  legtöbbször az Isten szót helyettesíti, akinek a nevét nem illett gyakran kiejteni.

A keresztény egyházi hagyományban kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a jó és gonosz angyalok.

Az antik világban nagyon erős volt a gonosz szellemektől való félelem. A csecsemők keresztelése szokásának gyors elterjedésében kétségkívül fontos szerepet játszott, hogy a keresztény szülők ezzel akarták biztosítani gyermekeik számára az ártó hatalmaknál végtelenül erősebb Krisztus oltalmát.

Az a meggyőződés, hogy Isten minden embernek segítő őrangyalt ad, lassan terjedt el a keresztények között.

Bár az egyház nem jelentette ki ünnepélyesen, általános katolikus tanításként minden katolikus katekizmusba bekerült. Ezzel kapcsolatos az a szokás, hogy az egyház egyre erősebben szorgalmazta, hogy a keresztségkor a megkereszteltek válasszák keresztnévként valamelyik szentnek a nevét, akit védőszentként különösen tiszteljenek. Ezt a szentet illik az ő nevét viselő kereszténynek utánoznia, és számíthat ennek a mennyei segítségére.

Az ősi „apostoli hitvallásban” megvalljuk a „szentek közösségét”. A „szent” („sanctorum”) szó itt valószínűleg semleges nemű, és a „communio sanctorum” szavak a szentségekben (szentmise stb.) való közös részesedést jelentik, de érthető hímnemben is, és akkor a mennyben levő üdvözült szentek és a földi küzdő egyházban élő keresztények („szentek”) élő kapcsolatára is alkalmazható. A mennyei dicsőséges egyház, a földi küzdő egyház és a tisztuló lelkek a purgatóriumban egy nagy közös családot alkotnak, amelynek tagjai között szoros kapcsolatok és tevékenységek léteznek. Ezek részletes mivoltát csak Isten ismeri, de feltételezhetjük, hogy egy nagy egység misztériuma tartja össze dinamikusan ennek az üdvtörténetnek minden szereplőjét. 

Az is szokásba jött az egyházban, hogy pápák vagy püspökök egyes népeknek vagy közösségeknek védőszentet „neveztek ki”. Minthogy csak a földi emberek állnak az egyházi hierarchia hatalma alatt, az ilyen „kinevezéseket” az egyházi vezetők nyomatékos kérésének tekinthetjük. Nyilván nem parancsolhatja meg egy pápa például Szent Józsefnek, hogy legyen az egyház védőszentje, de kérheti őt, hogy közbenjárásával őrizze és védelmezze az egyházat. Hasonlóképpen imádságos kérés az, ha kereszteléskor egy szent nevét választjuk keresztnévként. Bízhatunk benne, hogy ő nem fogja elfelejteni kérésünket, és szószólónk lesz az Úrnál.

A szentekkel és őrangyalokkal való foglalkozás meghittséget és családiasságot ad a katolikus vallási gyakorlatnak, s ez sokat segíthet a lelki életünkben.

Csak arra kell ügyelnünk, amire már Szent Pál is erőteljesen felhívta a kolosszei hívek figyelmét: sohase felejtsük el, hogy az Isten – Atya, Fiú és Szentlélek – minden mást végtelenül felülmúl. Az angyalok és szentek tiszteletének sem szabad elhomályosítania azt az alapvető igazságot, hogy minden keresztény ember közvetlen kapcsolatban áll Istennel, és Jézus Krisztus az egyetlen Megváltó és Üdvözítő. Neki legyen imádás, tisztelet és dicsőség mindörökké.

A Cikk A Szív Jezsuita Magazin 2019 áprilisi számában jelent meg

Megosztás