Nyolc ember, nyolc különböző szempont. A népszerű budapesti „Jezsuita Nyolcas” szentmise nevét kölcsönző rovatunkban ugyanarról kérdezünk nyolc jezsuitát, akik eltérő helyzetük, gyökereik, látásmódjuk miatt másként közelíthetnek meg egy-egy témát. Az első kör adventhez kötődik: kinek mit jelent a várakozás, vagy akár az ebből fakadó türelem, bizalom?
Nagy Bálint
– a magyar rendtartomány hivatásgondozója
A várakozás az emberlétem nagyon mély kifejeződése, azé, hogy a kontroll végső soron nem az én kezemben van. Életem és vágyaim beteljesedéséhez nem vagyok elegendő, bármit és bármennyit is teszek érte. A beteljesedés pillanatait eddig mindig kaptam, ajándékba, történt velem. A jó várakozás, azt hiszem, több mint pusztán megállás. A várakozás az engedés szent tere, ahol merek önmagam lenni Isten előtt, és merem engedni Istennek, hogy ő is önmaga legyen.
Forrai Tamás
– a torontói Szent Erzsébet-egyházközség plébánosa
Engem most az új lelkipásztori szolgálatom tanít „várakozni”. Aki ismer, tudja, hogy számomra ez nem láblógatás. Sokkal inkább éber figyelemmel igyekszem „megérkezni”, kérdezni és beszélgetni, hogy ki tudjam hallani, mire is van szükség egy diaszpóraplébánián. Mert ha valóban olyan jövőképet szeretnék felrajzolni, amely képes motiválni az itteni közösséget, akkor – tudom – nagyon ügyelnem kell arra, hogy egyszerre legyek türelmes, ne szaladjak előre túlságosan, de közben tegyem, amit ma tehetek. Mert ez adja meg azt a bizalmat, hogy a közösség merje hinni, hogy van mit várni a jövőtől. S várakozni akkor érdemes, ha örömmel és bizalommal várok valamire, valakire.
Vértesaljai László
– a Vatikáni Rádió munkatársa
Várni, várakozni nekem Életet jelent. Holnapot, ami még ismeretlen. Ezért Titkot is jelent, de annak bimbaja-szirmát nem próbálom szétfeszíteni. Várakozásomban segít ugyan a két kezem, utat készít az ígérethordozó Holnap beteljesülése felé, ám ölbe tudom tenni, az ima „tétlenségével” is várva, mert az a várt Valami jön, jön Magától, felém. Ez az örökös, inkább tudattalan és akarattalan várakozás a mindennapi Mának ad titokzatos varázst: még ma beteljesedhet. Hatvannégy éve élem ezt a játszi bújócskát, és nem fáradtam bele, van még mit remélni, van még mit várni, mert az a Várt és Remélt valahogy kimeríthetetlen. Eddig nem csalt meg, de a titka közepét megértettem: nekem kell Hozzá igazodnom. Elváratlan várakozással. Nem újat és nem mást várok. Várok. Exspecto ergo sum. Várakozom, tehát vagyok.
Joseph Tran Van Ngu
– vietnami származású, Miskolcon szolgáló szerzetes
A várakozás és a remény mindig együtt van. Ha a várakozás remény nélküli, akkor csalódás lesz belőle. Remény: azt jelenti, hogy virrasztunk és készen állunk. Virrasztás: mindig arra gondolunk, amire vágyunk. Készen állás: mindent megteszünk a célért. Ez olyan, mint amikor a kismama várja a gyermekét. Körülbelül kilenc hónapon keresztül mindennap várakozik, és csak arra gondol, hogy milyen lesz a kisbaba. Persze ez a várakozási idő felkészülés is, például gondolkozás és döntés: mit fog enni, inni, hogyan fog aludni, járni, játszani stb. Mindenről, ami nagyon szükséges a kisbabának. Ezért a várakozási idő nagyon fontos, hogy megszülethessen a remény. Várunk és nem félünk: hű szívvel várakozunk.
Hofher József
– a Jezsuita Roma Egyetemi Szakkollégium lelkivezetője
Egyrészt tragédia: már két órája ülök az orvosi rendelőben, a sorszám nem mozdul. Másrészt játékosan izgalmas, gyönyörű: az iskolatábla tisztára törölve, és rajta egy „ó” betű, amelyből hamarosan „vakáció” lesz. Harmadiknak pedig transzcendens, örömteli és örök: leesett az első hó. Indulok a hajnali misére. Már hallom az éneket: „Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő!”
András Csaba
– Székelyföldön született jezsuita novícius
Várakozni nem könnyű: főleg amikor hajtanak a tornyosuló feladatok, meg kell felelnem az elvárásoknak, jónak, tökéletesnek kell lennem. Ilyenkor nehéz leállnom, felsóhajtanom, és találkoznom a bennem levő vágyakkal, amelyek az „éltető víz” után sóvárognak. Mégis gyakran a nyomorom mellett döntök, és felőrlődök a mókuskerékben, hagyom, hogy sodorjon az ár. Egy váratlan pillanatban aztán felébredek, és megkérdezem magamtól: mi értelme ennek? Az Úr kegyelme talán ez a hívás; amikor egy szünetben le tudok ülni a parkban, élvezni tudom a nap melegét, hallgathatom az autók burrogását, beleszimatolhatok a nyirkos levegőbe. Ilyenkor végre érezhetem, hogy élek, és a csendben valami megcsillan, ami még homályos, mégis hívogat. És elkezdődik a várakozás.
Koronkai Zoltán
– a tartományfőnök sociusa
Az első, ami a kérdésről eszembe jut, az az 5-ös busz megállója az Urániával szemben. Épp most ment el az orrom előtt a busz. Mikor is jön a következő? Meddig kell még várni? Addig is mivel töltsem értelmesen az időt? Sokkal pozitívabb kép, amikor gyerekkoromban a karácsonyt vártam. Misztérium, készület, meglepetés, izgalom. Volt egy különleges atmoszférája ennek a várakozásnak, angyalszárnyak suhogták körül. Mire várakozom ma? Az Úr érkezésére a hétköznapok során, az imában, az emberek között növekvő Isten országában, történésekben és a meghalásban. Ő jelen van, ugyanakkor mégis jön, úgy és akkor, ahogy és amikor ő akar, de biztosan eljön. Igyekszem észrevenni, és befogadni a látogatását.
Horváth Ferenc
– a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium lelkésze, a Jezsuita Nyolcas misék felelőse
Várakozás egy napfelkeltére; egy barátra a megbeszélt időpontban; egy ünnepre; egy sorra kerülésre az orvosnál; egy válaszra; egy születésre; arra, hogy valami változzon. A várakozás számomra az a készület, amelyben elengedem azt, amire/akire várok, hogy amikor elérkezik, azzal találkozzak, ami/aki van. Egy felhős napfelkelte. Egy barát, aki késik. Egy ünnep, amikor feszültek vagyunk. Egy betegség felfedezése. Egy válasz nélkül hagyott levél fájdalma. Egy születés, ami máshogy alakul. Valami, ami nem változik. A valósággal való találkozás készületében valójában azzal leszünk, Aki Van.