Bár napjainkban alig valami emlékeztet rá, a Jézus Társasága tagjai csaknem egy évszázadon keresztül voltak jelen a budavári Mátyás-templomban, illetve a szorosan mellette felépült kollégiumban és szemináriumban, lelkipásztori, oktató-nevelő és társadalomszervező munkájukkal tízezrek életét meghatározva.
1686. szeptember 2-án a Lotaringiai Károly herceg és Miksa Emánuel bajor választófejedelem által vezetett keresztény sereg három hónapig tartó ostrom után a „császári résnél”, a várfal északi részén lévő Esztergomi rondellánál betört a budai Várba. Abdurrahman pasa helyőrsége nyolcszoros túlerővel nézett szembe, a beözönlő katonák szinte mindenkit lemészároltak, az épületeket tűz és robbanás pusztította el. Másnapra a város leginkább véráztatta, füstölgő kőhalmazhoz hasonlított, de a régi dzsámi, vagyis a Nagyboldogasszony-templom épségben maradt, és innen zengett fel a győzedelmes Te Deum. Lotaringiai Károly seregében jezsuiták is szolgáltak, a tábori főlelkész Aloysius Braun páter, a katonai kórház lelkigondozója pedig Darasóczi Márton atya volt. Amikor szeptember 2-án átlépték a romos vár kapuját, kezdetét vette a Társaság nyolcvanhét évig tartó története Budán.
Tervek, nehézségek – egy misszió kezdete
1687. Lipót császárnak már a győzelem előtt tervei voltak a jezsuitákkal, a vár lelkipásztori szolgálatát akarta rájuk bízni, és ehhez rendtagokat kért a provinciálistól. Ám a jezsuiták megtelepedését több körülmény is bonyodalmassá tette. Lakhelyük és intézményeik telkét nehézkesen, több változtatással jelölte ki a haditanács. Először a Szent Mária Magdolna-templomot és a Vízi kaputól jobbra eső területet kapták meg, ám ez lakhatatlannak bizonyult. Aztán a kaputól balra, a kaszárnyák közelében telepedtek le, itt sebtében kis kápolnát építettek, és november 1-jén elkezdték a lelkipásztori szolgálatot. A biztonságot nyújtó fedél hiánya, az omladékok közt, üregekben meghúzódó beteg, haldokló katonák között végzett munka és a tőlük elkapott betegségek rövid idő alatt három jezsuita életét követelték. Nemsokára a Nagyboldogasszony-templom északi részén lévő egykori iszlám iskola (medresze) épületének helyére költöztették őket, és az uralkodó akaratából a templomot a Társaságra ruházták át. 1687. június 29-én kelt oklevelében Széchenyi György érsek a jezsuitákra bízta Pest, Buda és a környékbeli falvak plébániai szolgálatát. Egyelőre mégsem kezdhették el itt a munkát, mert a várban már a török időkben is pasztoráló ferencesek elfoglalták az épületet, és elsőbbségük jogán a plébánosi titulust is maguknak követelték.
A rendszerint kemény fából faragott jezsuiták azonban felvették a harcot a nehézségekkel, és már első perctől igen eredményes működésbe kezdtek. Megszervezték például az első úrnapi körmenetet Budán, amely ekkor és később is rendkívüli népszerűségnek örvendett. Egy évvel a keresztények győzelme után, szeptember 2-án a katonaság és a hívek részvételével a vallásos egység, a rítus biztosította rend háborús káosz feletti diadalát ünnepelték a „császári réshez” vezetett processzióval és szentbeszédekkel. Elvállalták a katonai kórház lelkipásztori szolgálatát, szentségekkel, beszélgetéssel készítették fel a haldoklókat az elmúlásra, lelki vigasszal erősítették meg a betegeket. A lelki vigasz a korabeli katolikus értelmezés szerint az igaz hit és az egyetlen anyaszentegyház nyújtotta gyógyírt jelentette, a római katolikus hitigazságok, imák, rítusok és szentségek együttesét. Ilyen megfontolásból a páterek nagy lendülettel térítették „vissza” egyházuk aklába az „eltévelyedetteket”, működésük első évében több mint kétszáz embert. A társadalmi újjáépítésben a morális fegyelmezéssel és az irgalmasság cselekedeteivel vettek részt, a vadházasságokat felszámolták vagy legalizálták, az utcanőket elűzték, segítették a fogvatartóiktól elmenekült asszonyokat, de a katolikus rabok kiszabadításában is részt vállaltak.
A jezsuiták végül 1687 adventjének első vasárnapján vették birtokba a Nagyboldogasszony-templomot, miután maga az esztergomi érsek szólította fel a ferenceseket, hogy hagyják el az épületet. A páterek első dolga volt a lőporraktárként használt templomtorony kiürítése, ezzel együtt az őrök is elmentek, így a szakrális teret – amely eddig éjjel-nappal nyitva állt a katonák előtt – lezárták, a négy oltárt feldíszítették, gyóntatószéket, padokat, tabernákulumot, keresztelőkutat állítottak fel, és elkezdték az igehirdetést. Valamivel korábban, március 19-én az érsek az atyák munkájának anyagi hátterét is biztosította három alapítvánnyal, melyek a kollégium, a szeminárium és a konviktus (bentlakás) működtetésének célját szolgálták. A két utóbbi intézmény végül 1712-ben jött létre. A Nagyboldogasszony-templom déli részén lévő telekre az egyazon az épületben működő szeminárium és konviktus került, a templommal szemben pedig 1747-re felhúzták az akadémia épületét. Mindkét területet a várparancsnok, Leopold von Beck báró adományozta a jezsuitáknak, amikor a rendház helyét is kijelölte az egykori medresze romjain.
Intézmény és struktúra
Az 1687-es katalógusban (amely az előző év végi állapotot tükrözi) a budai jezsuita közösség misszióként van feltüntetve összesen három rendtaggal. Közülük csupán a magyar hitszónok, Pusztabonyák István élte túl az első évet, ám a következőben újabb rendtagok érkeztek: öt páter és egy segítőtestvér lakta az immár rezidencia rangjára emelt székházat, amely egyébként elég lassan, 1702-re készült el, három szintje közül a legalsón adva helyet a jezsuita iskolának. Kezdetben a hat rendtag ellátását Kollonich Lipót győri püspök vállalta magára, majd a Széchenyi György érsek alapítványát képező nezsideri birtok jövedelmei biztosították a megélhetési alapot. A jezsuitáknak a József-hegyen (a mai II. kerületben) is volt majorságuk, kertjük, szántóföldjük és szőlőik, sokáig itt volt a villájuk is. 1696-ban megvásárolták a „Törökbálintnak vagy Torbágynak mondott elhagyatott falut”, amelyet hamarosan új lakosokkal telepítettek be, templomát felújították, később a pihenésre alkalmas villájukat is itt építették fel (lásd A Szív, 2022. december – 2023. január).
1701-ben vált kollégiummá a budai rendház, olyan komplex intézménnyé, amelynek tagjai a lelkipásztorkodás, az oktatás és a társadalomszervezés területén működtek, illetve a gazdasági és üzemeltetési feladatokat látták el. A létszám növekedésével – az 1750-es évektől negyven körül mozgott ez a szám – a feladatkörök is különváltak; a szívós gépezetként működő budai kollégium számos, létezését és fejlődését akadályozó körülményt túlélt, sőt, töretlenül fejlődött. 1691-ben, majd 1709-ben, végül 1738-ban kitört és több évig tombolt a pestis, amely nemcsak a betegek között lelkigondozóként dolgozó páterek életét veszélyeztette, hanem oktatási intézményeik létét is; 1723-ban leégett a kollégium, a szeminárium, és a templom is tetemes károkat szenvedett a Budát felperzselő tűzvészben. Az idő múlásával egyre nagyobb társadalmi tekintélynek örvendő jezsuiták szembekerültek a városvezetéssel, amely kegyúri jogait mindinkább érvényesíteni akarta a plébániatemplom fölött. 1722-ben a páterek lemondtak a külvárosokra kiterjedő joghatóságukról, a vízivárosi plébániát azonban a rend 1773-as feloszlatásáig fel (lásd A Szív 2022. december – 2023. január). Széchenyi György halála után az egyház előkelőségeivel sem volt egyértelműen felhőtlen a viszony, a pesti rendházat félbehagyva, üresen hagyták ott 1710-ben, mert Keresztély Ágost érsekkel összetűzésbe kerültek, s a házzal együtt egy Pesten létesítendő akadémia tervét is végleg feladták. 1766-ban Barkóczi Ferenc a papnevelést vette el tőlük. A XVIII. század derekára azonban a jezsuiták mind az oktatás, mind a pasztoráció területén olyan sikeres és nélkülözhetetlen munkát végeztek, hogy a város vallási, szellemi életében betöltött vezető pozíciójukat a feloszlatásig semmi sem tudta megrendíteni.
Lelkipásztorkodás, lelkivezetés
Budán a Társaság tevékenysége az egyházi élet majd minden területére kiterjedt, de maguk a jezsuiták a plébániatemplomhoz kapcsolódó pasztorációt tartották az egyik legfontosabb feladatuknak. Híveik lelki gondozását leginkább a szentségek kiszolgáltatásával, hitszónoklatokkal, vallásos események megszervezésével, hitoktatással valósították meg. A háztörténetben mindig gondosan feljegyezték az adott évben szétosztott szentostyák számát, ez azt is tükrözte, hogy abban az évben hányan gyóntak. A XVIII. század derekára huszonötezer és harmincötezer között mozgott ez a szám, ami átlagosan napi hetven-nyolcvan bűnbánatot gyakorló embert jelentett. Ha figyelembe vesszük, hogy Buda teljes lakossága a század vége felé körülbelül huszonhatezer fő volt, ez az adat igen intenzív hitéletre utal. A jezsuiták a gyónások, főként az életgyónások szorgalmazásával a morális vagy lelki értelemben vett normaszegés felszámolására törekedtek, mind a személyt, mind a közösséget igyekeztek visszahelyezni a rend és a feddhetetlenség állapotába. Isten törvényeiről, a hit igazságairól, a helyes életvezetésről prédikációkkal, magánházaknál folytatott személyes beszélgetésekkel és hitoktatással világosították fel az embereket. Hatalmas pátosszal és még nagyobb hangerővel igyekeztek meggyőzni híveiket a szószékről, volt olyan atya, akinek a sok és hangos beszéd az egészségét is megviselte.
A gonosz ellen is folyamatosan és kitartóan harcoltak az atyák, számtalanszor igyekeztek megmenteni az emberek üdvösségét: szorgalmazták egy Krisztus-szobor felállítását a Gellért-hegyen, hogy az ott tanyázó boszorkányokat elűzzék; nagy buzgalommal számolták fel a gonosz lélekkel kötött szerződéseket, segítettek a szellemek járta házakból kiseperni a nemkívánatos, zaklató vendégeket. A korabeli beszámoló szerint volt, hogy ténykedésüket az ördög sem nézte jó szemmel, amikor például egy katonát a rendházba vittek, és ott szabadították meg az őt fogva tartó rossz szellemtől, az „kimutatta a haragját és a méltatlankodását több épületszárnyban is, mert többször összecsapkodta és levetette a léceket és a cserepeket”; szerencsére reggelre mindent ismét a helyén találtak. Betegségekre Szent Ignác vizét és Gonzága Szent Alajos lisztjét alkalmazták, Ignác ereklyéi a nehezen szülő asszonyoknak segítettek világra hozni magzatukat, Ignác és Xavéri Szent Ferenc képe pedig elűzte a kísérteteket. A páterek szorgalmazták a szentjeikhez folyamodó közbenjáró imákat, kilencedeket, támogatták a Szűzanyától való segítségkérés kultuszát – a Nagyboldogasszony-templom tornya alatt elhelyezkedő loretói kápolna például igen népszerű imahellyé vált az évek során, és már megtelepedésük első éveiben bevezették híveik otthonába az esti loretói litánia szokását.
A jezsuitáknak nagy szerepük volt abban, hogy a Szentháromság-tisztelet a budaiak vallásosságának fontos részévé váljon, és Xavéri Szent Ferencet a leginkább tisztelt szentek sorába emelték az előkelő várospatrónusi titulust kieszközölve. Mindkét esetben a pestis játszotta a főszerepet a rend szorgalmazta vallásgyakorlatok bevezetésénél. Az első járványhullám után a város a Szentháromságnak fejezte ki háláját a megmenekülésért a plébániatemplom elé épített díszes oszlop felállításával (1706) és az e köré szerveződő vallásos eseményekkel. 1709-ben ismét támadt a járvány, ekkor választotta Buda védőszentjéül India nagy apostolát, akinek ünnepnapját és a tiszteletére elmondott tíznapos áhítatot kötelezővé tették a lakosok számára. A következő évben a Szentháromság-oszlop köré szobrokat állítottak, köztük Ferencét, akinek a plébániatemplomban oltárt emeltek – a máig fennmaradt, lenyűgöző oltárképet Andrea Pozzo jezsuita testvér festette. Az oszlopot aztán 1713- ban nagyobbra-díszesebbre cserélték, amely a mai napig áll. Az emlékmű számos processzió, vallási rítus, a járvány elleni oltalomkérés vagy a hálaadás helyszínévé vált a XVIII. században.
Oktatás, társadalomszervezés
Az 1688-as háztörténet szerint ebben az évben kezdődött el az iskolai oktatás, amelyet ekkor a poetica osztályig szerveztek meg. Ez azt jelentette, hogy öt évfolyam létezett: az előkészítő jellegű parva, majd a principia, grammatica, syntaxis, s végül a poetica. Az első négy osztály tanulói a latin nyelv egyre tökéletesebb elsajátításán szorgalmatoskodtak, ezt a tudást aztán a felsőbb, poetica és rhetorica osztályokban igyekeztek magasabb szinten érvényesíteni. Az oktatás rendjét a Ratio Studiorum 1599 óta valamennyi jezsuita iskolában egységesen biztosította; Budán a teljes gimnáziumi szintű oktatás végül 1696-ra épült ki, amikor a poetica mellé a rhetorica osztályt is megszervezték. A tanítást a magisterekre (tanuló rendtagokra) bízták, eleinte két osztályra jutott egy magister, így az osztályokat összevonták. Az iskola a kollégiumban, illetve azzal szemközt, egy kisebb házban működött 1747-ig. Ebben az évben viszont elkészült az új épület ezen a szemben lévő telken, földszintjén az alsóbb és gimnáziumi osztályok diákjai, emeletén az akadémiai szintű oktatás résztvevői, a filozófia- és teológiahallgatók tanultak. A következő évtől pedig a parvától a rhetoricáig már külön tanára volt minden osztálynak. A jezsuiták az 1750-es években képezték a legtöbb diákot, ekkor intézményeikben a létszám meghaladta a hétszáz főt; nem sokkal később e szám ötszáz körül stabilizálódott, és így is maradt a rend feloszlatásáig
A jezsuiták 1712-ben indították útjára a papképzést Budán, és mivel a a plébániatemplomtól délre fekvő telken épülő szeminárium még nem volt befejezve, az Úri utca 38. alatti házba költöztették a papnövendékeket. Ezzel szükségessé vált az akadémiai szintű – filozófiai és a teológiai – oktatás megszervezése, előbbi az 1712/13-as, utóbbi az 1714/15-ös tanévben vette kezdetét. Eleinte a filozófia első évében logikát, a másodikban fizikát és metafizikát tanítottak. A teológia két éve a morális teológia elsajátításáról szólt, később bővült a tantárgyak sora, így nyolc jezsuita paptanárt foglalkoztatott az akadémia. 1712-ben indult a konviktus (bentlakás), amely az 1702 óta nehézkésen elkészülő szeminárium épületében kapott helyet. Itt olyan nemesi származású fiatalokat is elhelyeztek, akiket elkötelezett katolikussá neveltek, hogy később az állami elitbe illeszkedve erősíthessék felekezetük pozícióit.
Az oktatás szorosan összefonódott a társadalomszervezéssel; egyrészt lehetővé tette a jezsuiták számára, hogy többféle közösségi hálózatba beilleszkedjenek, másrészt a kezdetben egy, 1744-től két Mária-kongregáció megszervezésével hatékonyan irányították a fiatalok vallásos életét. A pasztoráció vagy az oktatás révén joghatóságuk alá tartozó közösségek formálása, spirituális vezetése sokszor nyilvános közegben zajlott, vagyis jól látható, hallható, megtapasztalható módon, sok ember előtt tették nyilvánvalóvá, hogy miként kell jól viselkedni, milyen erénygyakorlatokat érdemes végezni, hogyan kell a hitéleti rítusokat gyakorolni. A gyakran megrendezett vallási körmenetek, közös áhítatok, éneklések, a templomtérben vagy azon kívül színpadi eszközökkel megjelenített szakrális üzenetek a jezsuita beszámolók szerint nagy hatást gyakoroltak a résztvevőkre, erkölcsi vagy vallási értelemben vett megtéréseket eredményezve. Rendszeresen vezettek például processziókat a páterek a Kálváriahegyre, ahol keresztutat járva lehetett lélekben átélni Krisztus szenvedéseit, de volt, hogy a templomtérben felállított Olajfák hegyéről igazi olaj csordogált; Régis Ferenc szentté avatásakor 1738-ban a templomban megépítették Ferenc életének helyszínét sziklákkal, kis házakkal, kunyhókkal, pásztorgyerekekkel. A körmenetek alkalmával angyaloknak, pásztoroknak öltözött gyermekek vonultak, díszes saroglyákon szobrokat, képeket vittek, a kongregációk és a céhek a zászlóikat lengették, a katonák sortűzzel vagy ágyúdörgéssel emelték a hangulatot.
A jezsuiták budai jelenlétének a Társaság 1773-as feloszlatása vetett véget; a kollégium valamennyi tagját a tartományfőnöknek fenntartott lakosztályba hívták össze, ahol egy világi és egyházi hivatalnokokból álló bizottság olvasta fel nekik a pápai bullát, majd biztosították őket arról, hogy Mária Terézia királynő gondoskodni fog valamennyiükről. Volt, akit nyugdíjaztak, volt, aki megőrizte korábbi hivatalát, vagy egyházmegyés pap lett. Az idő aztán elkoptatta emléküket, ma már csak a Vízivárost a Mátyás-templommal összekötő Jezsuita lépcső őrzi nevüket a Várban, ahol egykor éltek, dolgoztak, imádkoztak, tanítottak, és meghatározták sok-sok ember életét.