Jezsuiták Budán

Miért nem Krisztus-szobor áll a Gellért-hegy tetején?

Bár napjainkban alig valami emlékeztet rá, a Jézus Társasága tagjai csaknem egy évszázadon keresztül voltak jelen a budavári Mátyás-templomban, illetve a szorosan mellette felépült kollégiumban és szemináriumban, lelkipásztori, oktató-nevelő és társadalomszervező munká­jukkal tízezrek életét meghatározva.

1686. szeptember 2-án a Lotaringiai Károly herceg és Miksa Emánuel bajor választófejedelem által vezetett keresz­tény sereg három hónapig tartó ostrom után a „császári résnél”, a várfal északi részén lévő Esztergomi rondellánál be­tört a budai Várba. Abdurrahman pasa helyőrsége nyolcszoros túlerővel né­zett szembe, a beözönlő katonák szin­te mindenkit lemészároltak, az épü­leteket tűz és robbanás pusztította el. Másnapra a város leginkább véráztat­ta, füstölgő kőhalmazhoz hasonlított, de a régi dzsámi, vagyis a Nagyboldo­gasszony-templom épségben maradt, és innen zengett fel a győzedelmes Te Deum. Lotaringiai Károly seregében jezsuiták is szolgáltak, a tábori főlel­kész Aloysius Braun páter, a katonai kórház lelkigondozója pedig Darasó­czi Márton atya volt. Amikor szeptem­ber 2-án átlépték a romos vár kapuját, kezdetét vette a Társaság nyolcvanhét évig tartó története Budán.

Tervek, nehézségek – egy misszió kezdete

1687. Lipót császárnak már a győzelem előtt tervei voltak a jezsuitákkal, a vár lelkipásztori szolgálatát akarta rájuk bízni, és ehhez rendtagokat kért a pro­vinciálistól. Ám a jezsuiták megtelepe­dését több körülmény is bonyodalmas­sá tette. Lakhelyük és intézményeik telkét nehézkesen, több változtatással jelölte ki a haditanács. Először a Szent Mária Magdolna-templomot és a Vízi kaputól jobbra eső területet kapták meg, ám ez lakhatatlannak bizonyult. Aztán a kaputól balra, a kaszárnyák közelében telepedtek le, itt sebtében kis kápolnát építettek, és november 1-jén elkezdték a lelkipásztori szolgá­latot. A biztonságot nyújtó fedél hiá­nya, az omladékok közt, üregekben meghúzódó beteg, haldokló katonák között végzett munka és a tőlük elka­pott betegségek rövid idő alatt három jezsuita életét követelték. Nemsokára a Nagyboldogasszony-templom észa­ki részén lévő egykori iszlám iskola (medresze) épületének helyére költöz­tették őket, és az uralkodó akaratából a templomot a Társaságra ruházták át. 1687. június 29-én kelt oklevelé­ben Széchenyi György érsek a jezsui­tákra bízta Pest, Buda és a környékbeli falvak plébániai szolgálatát. Egyelőre mégsem kezdhették el itt a munkát, mert a várban már a török időkben is pasztoráló ferencesek elfoglalták az épületet, és elsőbbségük jogán a plébá­nosi titulust is maguknak követelték.

A rendszerint kemény fából fa­ragott jezsuiták azonban felvették a harcot a nehézségekkel, és már első perctől igen eredményes működés­be kezdtek. Megszervezték például az első úrnapi körmenetet Budán, amely ekkor és később is rendkívüli népszerűségnek örvendett. Egy évvel a keresztények győzelme után, szep­tember 2-án a katonaság és a hívek részvételével a vallásos egység, a rí­tus biztosította rend háborús káosz feletti diadalát ünnepelték a „császá­ri réshez” vezetett processzióval és szentbeszédekkel. Elvállalták a kato­nai kórház lelkipásztori szolgálatát, szentségekkel, beszélgetéssel készí­tették fel a haldoklókat az elmúlásra, lelki vigasszal erősítették meg a be­tegeket. A lelki vigasz a korabeli ka­tolikus értelmezés szerint az igaz hit és az egyetlen anyaszentegyház nyúj­totta gyógyírt jelentette, a római ka­tolikus hitigazságok, imák, rítusok és szentségek együttesét. Ilyen meg­fontolásból a páterek nagy lendület­tel térítették „vissza” egyházuk aklá­ba az „eltévelyedetteket”, működésük első évében több mint kétszáz embert. A társadalmi újjáépítésben a morális fegyelmezéssel és az irgalmasság cse­lekedeteivel vettek részt, a vadházas­ságokat felszámolták vagy legalizál­ták, az utcanőket elűzték, segítették a fogvatartóiktól elmenekült asszo­nyokat, de a katolikus rabok kiszaba­dításában is részt vállaltak.

A jezsuiták végül 1687 adventjé­nek első vasárnapján vették birtokba a Nagyboldogasszony-templomot, mi­után maga az esztergomi érsek szólí­totta fel a ferenceseket, hogy hagyják el az épületet. A páterek első dolga volt a lőporraktárként használt templom­torony kiürítése, ezzel együtt az őrök is elmentek, így a szakrális teret – amely eddig éjjel-nappal nyitva állt a katonák előtt – lezárták, a négy oltárt feldíszí­tették, gyóntatószéket, padokat, taber­nákulumot, keresztelőkutat állítottak fel, és elkezdték az igehirdetést. Vala­mivel korábban, március 19-én az ér­sek az atyák munkájának anyagi hátte­rét is biztosította három alapítvánnyal, melyek a kollégium, a szeminárium és a konviktus (bentlakás) működte­tésének célját szolgálták. A két utóbbi intézmény végül 1712-ben jött létre. A Nagyboldogasszony-templom déli részén lévő telekre az egyazon az épü­letben működő szeminárium és kon­viktus került, a templommal szemben pedig 1747-re felhúzták az akadémia épületét. Mindkét területet a várpa­rancsnok, Leopold von Beck báró adományozta a jezsuitáknak, amikor a rendház helyét is kijelölte az egykori medresze romjain.

Intézmény és struktúra

Az 1687-es katalógusban (amely az előző év végi állapotot tükrözi) a budai jezsuita közösség misszióként van fel­tüntetve összesen három rendtaggal. Közülük csupán a magyar hitszónok, Pusztabonyák István élte túl az első évet, ám a következőben újabb rendta­gok érkeztek: öt páter és egy segítőtest­vér lakta az immár rezidencia rangjára emelt székházat, amely egyébként elég lassan, 1702-re készült el, három szint­je közül a legalsón adva helyet a jezsu­ita iskolának. Kezdetben a hat rendtag ellátását Kollonich Lipót győri püs­pök vállalta magára, majd a Széche­nyi György érsek alapítványát képező nezsideri birtok jövedelmei biztosí­tották a megélhetési alapot. A jezsu­itáknak a József-hegyen (a mai II. ke­rületben) is volt majorságuk, kertjük, szántóföldjük és szőlőik, sokáig itt volt a villájuk is. 1696-ban megvásárolták a „Törökbálintnak vagy Torbágynak mondott elhagyatott falut”, amelyet hamarosan új lakosokkal telepítettek be, templomát felújították, később a pi­henésre alkalmas villájukat is itt építet­ték fel (lásd A Szív, 2022. december – 2023. január).

1701-ben vált kollégiummá a budai rendház, olyan komplex intézménnyé, amelynek tagjai a lelkipásztorkodás, az oktatás és a társadalomszervezés terü­letén működtek, illetve a gazdasági és üzemeltetési feladatokat látták el. A lét­szám növekedésével – az 1750-es évek­től negyven körül mozgott ez a szám – a feladatkörök is különváltak; a szívós gépezetként működő budai kollégium számos, létezését és fejlődését akadá­lyozó körülményt túlélt, sőt, töretlenül fejlődött. 1691-ben, majd 1709-ben, végül 1738-ban kitört és több évig tom­bolt a pestis, amely nemcsak a betegek között lelkigondozóként dolgozó pát­erek életét veszélyeztette, hanem ok­tatási intézményeik létét is; 1723-ban leégett a kollégium, a szeminárium, és a templom is tetemes károkat szenve­dett a Budát felperzselő tűzvészben. Az idő múlásával egyre nagyobb tár­sadalmi tekintélynek örvendő jezsui­ták szembekerültek a városvezetéssel, amely kegyúri jogait mindinkább ér­vényesíteni akarta a plébániatemplom fölött. 1722-ben a páterek lemondtak a külvárosokra kiterjedő joghatósá­gukról, a vízivárosi plébániát azonban a rend 1773-as feloszlatásáig fel (lásd A Szív 2022. december – 2023. január). Széchenyi György halála után az egy­ház előkelőségeivel sem volt egyértel­műen felhőtlen a viszony, a pesti rend­házat félbehagyva, üresen hagyták ott 1710-ben, mert Keresztély Ágost ér­sekkel összetűzésbe kerültek, s a házzal együtt egy Pesten létesítendő akadé­mia tervét is végleg feladták. 1766-ban Barkóczi Ferenc a papnevelést vette el tőlük. A XVIII. század derekára azon­ban a jezsuiták mind az oktatás, mind a pasztoráció területén olyan sikeres és nélkülözhetetlen munkát végeztek, hogy a város vallási, szellemi életében betöltött vezető pozíciójukat a felosz­latásig semmi sem tudta megrendíteni.

Lelkipásztorkodás, lelkivezetés

Budán a Társaság tevékenysége az egyházi élet majd minden területére kiterjedt, de maguk a jezsuiták a plé­bániatemplomhoz kapcsolódó paszto­rációt tartották az egyik legfontosabb feladatuknak. Híveik lelki gondozá­sát leginkább a szentségek kiszolgál­tatásával, hitszónoklatokkal, vallásos események megszervezésével, hitok­tatással valósították meg. A háztörté­netben mindig gondosan feljegyezték az adott évben szétosztott szentostyák számát, ez azt is tükrözte, hogy abban az évben hányan gyóntak. A XVIII. század derekára huszonötezer és har­mincötezer között mozgott ez a szám, ami átlagosan napi hetven-nyolcvan bűnbánatot gyakorló embert jelentett. Ha figyelembe vesszük, hogy Buda tel­jes lakossága a század vége felé körül­belül huszonhatezer fő volt, ez az adat igen intenzív hitéletre utal. A jezsui­ták a gyónások, főként az életgyóná­sok szorgalmazásával a morális vagy lelki értelemben vett normaszegés fel­számolására törekedtek, mind a sze­mélyt, mind a közösséget igyekeztek visszahelyezni a rend és a feddhetet­lenség állapotába. Isten törvényeiről, a hit igazságairól, a helyes életveze­tésről prédikációkkal, magánházak­nál folytatott személyes beszélgetések­kel és hitoktatással világosították fel az embereket. Hatalmas pátosszal és még nagyobb hangerővel igyekeztek meggyőzni híveiket a szószékről, volt olyan atya, akinek a sok és hangos be­széd az egészségét is megviselte.

A gonosz ellen is folyamatosan és kitartóan harcoltak az atyák, szám­talanszor igyekeztek megmenteni az emberek üdvösségét: szorgalmaz­ták egy Krisztus-szobor felállítását a Gellért-hegyen, hogy az ott tanyá­zó boszorkányokat elűzzék; nagy buz­galommal számolták fel a gonosz lé­lekkel kötött szerződéseket, segítettek a szellemek járta házakból kiseper­ni a nemkívánatos, zaklató vendé­geket. A korabeli beszámoló szerint volt, hogy ténykedésüket az ördög sem nézte jó szemmel, amikor pél­dául egy katonát a rendházba vittek, és ott szabadították meg az őt fogva tartó rossz szellemtől, az „kimutatta a haragját és a méltatlankodását több épületszárnyban is, mert többször összecsapkodta és levetette a léceket és a cserepeket”; szerencsére reggelre mindent ismét a helyén találtak. Be­tegségekre Szent Ignác vizét és Gon­zága Szent Alajos lisztjét alkalmazták, Ignác ereklyéi a nehezen szülő as­szonyoknak segítettek világra hozni magzatukat, Ignác és Xavéri Szent Fe­renc képe pedig elűzte a kísérteteket. A páterek szorgalmazták a szentjeik­hez folyamodó közbenjáró imákat, ki­lencedeket, támogatták a Szűzanyától való segítségkérés kultuszát – a Nagy­boldogasszony-templom tornya alatt elhelyezkedő loretói kápolna például igen népszerű imahellyé vált az évek során, és már megtelepedésük első éveiben bevezették híveik otthonába az esti loretói litánia szokását.

A jezsuitáknak nagy szerepük volt abban, hogy a Szentháromság-tiszte­let a budaiak vallásosságának fontos részévé váljon, és Xavéri Szent Feren­cet a leginkább tisztelt szentek sorába emelték az előkelő várospatrónusi ti­tulust kieszközölve. Mindkét esetben a pestis játszotta a főszerepet a rend szorgalmazta vallásgyakorlatok beve­zetésénél. Az első járványhullám után a város a Szentháromságnak fejezte ki háláját a megmenekülésért a plé­bániatemplom elé épített díszes osz­lop felállításával (1706) és az e köré szerveződő vallásos eseményekkel. 1709-ben ismét támadt a járvány, ekkor választotta Buda védőszentjéül India nagy apostolát, akinek ünnep­napját és a tiszteletére elmondott tíz­napos áhítatot kötelezővé tették a la­kosok számára. A következő évben a Szentháromság-oszlop köré szobro­kat állítottak, köztük Ferencét, akinek a plébániatemplomban oltárt emeltek – a máig fennmaradt, lenyűgöző ol­tárképet Andrea Pozzo jezsuita test­vér festette. Az oszlopot aztán 1713- ban nagyobbra-díszesebbre cserélték, amely a mai napig áll. Az emlékmű számos processzió, vallási rítus, a jár­vány elleni oltalomkérés vagy a há­laadás helyszínévé vált a XVIII. szá­zadban.

Oktatás, társadalomszervezés

Az 1688-as háztörténet szerint eb­ben az évben kezdődött el az iskolai oktatás, amelyet ekkor a poetica osz­tályig szerveztek meg. Ez azt jelentet­te, hogy öt évfolyam létezett: az előké­szítő jellegű parva, majd a principia, grammatica, syntaxis, s végül a poeti­ca. Az első négy osztály tanulói a latin nyelv egyre tökéletesebb elsajátításán szorgalmatoskodtak, ezt a tudást az­tán a felsőbb, poetica és rhetorica osz­tályokban igyekeztek magasabb szin­ten érvényesíteni. Az oktatás rendjét a Ratio Studiorum 1599 óta valamen­nyi jezsuita iskolában egységesen biz­tosította; Budán a teljes gimnáziumi szintű oktatás végül 1696-ra épült ki, amikor a poetica mellé a rhetorica osz­tályt is megszervezték. A tanítást a ma­gisterekre (tanuló rendtagokra) bízták, eleinte két osztályra jutott egy magis­ter, így az osztályokat összevonták. Az iskola a kollégiumban, illetve azzal szemközt, egy kisebb házban műkö­dött 1747-ig. Ebben az évben viszont elkészült az új épület ezen a szemben lévő telken, földszintjén az alsóbb és gimnáziumi osztályok diákjai, emele­tén az akadémiai szintű oktatás részt­vevői, a filozófia- és teológiahallga­tók tanultak. A következő évtől pedig a parvától a rhetoricáig már külön ta­nára volt minden osztálynak. A je­zsuiták az 1750-es években képezték a legtöbb diákot, ekkor intézménye­ikben a létszám meghaladta a hétszáz főt; nem sokkal később e szám ötszáz körül stabilizálódott, és így is maradt a rend feloszlatásáig

A jezsuiták 1712-ben indították út­jára a papképzést Budán, és mivel a a plébániatemplomtól délre fekvő telken épülő szeminárium még nem volt be­fejezve, az Úri utca 38. alatti házba költöztették a papnövendékeket. Ez­zel szükségessé vált az akadémiai szin­tű – filozófiai és a teológiai – oktatás megszervezése, előbbi az 1712/13-as, utóbbi az 1714/15-ös tanévben vette kezdetét. Eleinte a filozófia első évé­ben logikát, a másodikban fizikát és metafizikát tanítottak. A teológia két éve a morális teológia elsajátításá­ról szólt, később bővült a tantárgyak sora, így nyolc jezsuita paptanárt fog­lalkoztatott az akadémia. 1712-ben in­dult a konviktus (bentlakás), amely az 1702 óta nehézkésen elkészülő szemi­nárium épületében kapott helyet. Itt olyan nemesi származású fiatalokat is elhelyeztek, akiket elkötelezett katoli­kussá neveltek, hogy később az állami elitbe illeszkedve erősíthessék feleke­zetük pozícióit.

Az oktatás szorosan összefonódott a társadalomszervezéssel; egyrészt le­hetővé tette a jezsuiták számára, hogy többféle közösségi hálózatba beillesz­kedjenek, másrészt a kezdetben egy, 1744-től két Mária-kongregáció meg­szervezésével hatékonyan irányították a fiatalok vallásos életét. A pasztorá­ció vagy az oktatás révén joghatósá­guk alá tartozó közösségek formálása, spirituális vezetése sokszor nyilvános közegben zajlott, vagyis jól látható, hallható, megtapasztalható módon, sok ember előtt tették nyilvánvalóvá, hogy miként kell jól viselkedni, mi­lyen erénygyakorlatokat érdemes vé­gezni, hogyan kell a hitéleti rítusokat gyakorolni. A gyakran megrende­zett vallási körmenetek, közös áhíta­tok, éneklések, a templomtérben vagy azon kívül színpadi eszközökkel meg­jelenített szakrális üzenetek a jezsuita beszámolók szerint nagy hatást gya­koroltak a résztvevőkre, erkölcsi vagy vallási értelemben vett megtéréseket eredményezve. Rendszeresen vezettek például processziókat a páterek a Kál­váriahegyre, ahol keresztutat járva le­hetett lélekben átélni Krisztus szenve­déseit, de volt, hogy a templomtérben felállított Olajfák hegyéről igazi olaj csordogált; Régis Ferenc szentté ava­tásakor 1738-ban a templomban meg­építették Ferenc életének helyszínét sziklákkal, kis házakkal, kunyhókkal, pásztorgyerekekkel. A körmenetek al­kalmával angyaloknak, pásztoroknak öltözött gyermekek vonultak, díszes saroglyákon szobrokat, képeket vittek, a kongregációk és a céhek a zászlói­kat lengették, a katonák sortűzzel vagy ágyúdörgéssel emelték a hangulatot.

A jezsuiták budai jelenlétének a Társaság 1773-as feloszlatása vetett véget; a kollégium valamennyi tagját a tartományfőnöknek fenntartott lak­osztályba hívták össze, ahol egy vi­lági és egyházi hivatalnokokból álló bizottság olvasta fel nekik a pápai bul­lát, majd biztosították őket arról, hogy Mária Terézia királynő gondoskodni fog valamennyiükről. Volt, akit nyug­díjaztak, volt, aki megőrizte korábbi hivatalát, vagy egyházmegyés pap lett. Az idő aztán elkoptatta emlékü­ket, ma már csak a Vízivárost a Má­tyás-templommal összekötő Jezsui­ta lépcső őrzi nevüket a Várban, ahol egykor éltek, dolgoztak, imádkoztak, tanítottak, és meghatározták sok-sok ember életét.