Cikksorozatunk befejező részében a két ünnep és lelkiség 1940-es évek utáni fejlődését és a mögöttük meghúzódó komplex vallási-társadalmi helyzetet próbáljuk felvázolni a teljesség igénye nélkül.
Amint láttuk, XI. Piusz enciklikái, melyekkel bevezette a Krisztus király-ünnepet (Quas primas, 1925), és előmozdította a Jézus Szíve-lelkiséget (Miserrentissimus Redemptor, 1928), erőteljesen összekapcsolódtak azzal a törekvéssel, hogy visszaállítsa a vallás társadalomban, törvényhozásban, közéletben betöltött szerepét, s mintegy közvetlen módon szerezzen érvényt az egyház evangéliumi alapelvek szerint megfogalmazott társadalmi tanításának. Az 1931-es Quadragesimo anno kezdetű enciklika megerősítette és továbbfejlesztette a Rerum novarum (1891) által meghatározott társadalmi és gazdasági rendről szóló egyházi tanítás fő vonalait, mintegy középutat keresve a liberalizmus és a szocializmus elítélt és elvetett pólusai között. Maradt azonban a nagy kérdés: elfogadhatja-e az egyház a demokratikus társadalmi berendezkedést mint a keresztény élet s egy Jézus Szíve szerinti társadalom keretét? A felemelkedő fasizmus és nácizmus évtizedeiben ez a kérdés még időszerűbbé vált.
Egyház és demokrácia
A következő pápa, XII. Piusz 1944 szentestéjén elhangzó rádiószózata egyértelműen igenlő választ adott a kérdésre. E beszédben Eugenio Pacelli már úgy tekintett a demokráciára, mint az öldökléstől végre megcsömörlött országok új kormányzási formájára, egy új korszak kezdetére. Ezzel lényegében szakított azzal a nosztalgiával, amely korábban az egyházat döntő módon a társadalom monarchikus kormányzásának ideáljához kötötte. Mindez jelentős lendületet adott számos kereszténydemokrata mozgalom és párt megerősödésének, melyeknek politikusai döntő módon járultak hozzá Európa háború utáni újjáépítéséhez.
A párizsi Sacré Cœur-bazilika apszismozaikja (Fotó: Seeplus Stock / AFP)
1956-ban, a Jézus Szíve-ünnep egész egyházra kiterjedő bevezetésének századik évfordulóján jelent meg XII. Piusz Haurietis aquas kezdetű enciklikája, mellyel az ünnep és a mögötte álló lelkiség számára széles körű biblikus és teológiai megalapozást kívánt adni. A pápa idéz a korábbi Jézus Szíve-enciklikákból – Annum Sacrum, Miserrentissimus Deus – egy mondatot: „Íme, a másik nagy reményt nyújtó, fönséges isteni jel, amely napjainkban tárult szemünk elé: vagyis Jézus Szentséges Szíve… káprázatos ragyogásban lángok közt tündököl. Belé kell helyezni minden reményt: tőle kell kérni és várni az emberek üdvét.” Jézus Szíve tehát a „másik nagy reményt nyújtó jel”. De melyik az egyik, vagyis az első? A Haurietis aquas fura, de érthető módon nem említi azt, amelyet a korábbi enciklikák kifejezetten is hangsúlyoztak: „Amikor az Egyház alapítása után a császárok igája alatt görnyedt, egy fiatal császár a magasban keresztet látott, amely egyszerre lett boldog előjele és oka a hamarosan bekövetkező dicsőséges győzelemnek.” Pacelli pápa érveléséből hiányzik tehát a Konstantin-féle keresztjelenés, amely – elődei értelmezésében – megalapozta a kereszténység diadalát és a következő századokban kibontakozó társadalmi szerepét.
Bár XII. Piusz is – elődeihez hasonlóan – a Jézus Szíve-tiszteletben látta kora egyházi és társadalmi problémáinak orvosságát, mégsem kívánta többé a Szent Szív kultuszát egy korábbi vallási-politikai modell reminiszcenciáival összekapcsolni.
XII. Piusz enciklikája után tíz év sem telt el, s az egyház a II. vatikáni zsinaton további lépéseket tett a vallásszabadság elismerése, a nem keresztény vallásokkal való békés együttélés és a társadalmi kérdésekben való lehetséges együttműködés, valamint a modern világgal való párbeszéd terén. Az idevonatkozó három dokumentumot – Dignitatis humanae, Nostra aetate, Gaudium et spes – 1965-ben, a zsinat utolsó ülésszakán fogadták el. Úgy tűnt tehát, hogy az egyház új hangot talált a világgal, ami ösztönzést adott a nyugat-európai országokban akkoriban hatalmon lévő kereszténydemokrata pártoknak és nagyformátumú politikusaiknak is. A zsinati üzenet tehát az egyház párbeszédre és megújulásra való képességének jeleként hatott a háború utáni demokratikus berendezkedésű államokban.
Átértelmezett ünnepek
Ebben az összefüggésben a Szent Szív és Krisztus királyságának eszméje körül a XIX. század végétől kikristályosodott harcos-patetikus katolikus társadalmi visszatérési kísérlet kezdett anakronisztikus jegyeket ölteni. A két Krisztus-ünnep és a mögöttük álló lelkiségek új jegyeket, illetve formát öltöttek. A Jézus Szíve-tisztelet és a hozzá kapcsolódó ikonográfia egyfajta szimbiózisba – egyesek szerint inkább versengésbe – lépett az Irgalmas Jézus és az Isteni Irgalmasság ünnepe körül kibontakozó lelkiségi kultusszal. Ez a mozgalom Faustina Kowalska lengyel szerzetesnő 1930-as években kapott látomásain alapult, s II. János Pál pápa idején vált a katolikus világ széles tömegeit elérő lelkiséggé.
Szobor a huntigtoni Szent Szív-kápolnában (Fotó: Fr. Barry Braum / Unsplash)
A pápa 1980-ban kiadott, Dives in misericordia kezdetű enciklikájával hangsúlyozni kívánta, hogy „az Egyház leginkább akkor hirdeti és tiszteli Isten irgalmát, amikor Krisztus Szívére hivatkozik; mert amikor Krisztushoz járulunk, Szívének misztériumában módot kapunk arra, hogy elidőzzünk a titoknál, mely az Atya irgalmas szeretetének koncentrált kinyilatkoztatása, ugyanakkor nagyon hozzáférhető az ember számára”. Az Isteni Irgalmasság 2000-ben bevezetett és húsvét második vasárnapjára helyezett ünnepe és spiritualitása számos szempontból megkettőzte a Jézus Szíve-ünnepben már bennfoglalt üzenetet, bár új szempontokat is adott hozzá: már nem annyira a megsértett isteni szeretet kiengesztelését, hanem az egész világot átölelni akaró isteni irgalmat hangsúlyozta.
A zsinat utáni liturgiareform a Krisztus király-ünnepnek mint a Jézus Szíve-ünnep társadalmi pólustársának is új horizontot igyekezett adni.
Az ünnep neve módosult. A népnyelvi fordítások alapjául szolgáló 1970-es új misekönyv már Domini Nostri Iesu Christi universorum Regis Sollemnitasnak nevezte (Urunk, Jézus Krisztus, a világmindenség királyának főünnepe). Ez azt jelentette, hogy a királyságeszme a társadalmi szféra közvetlen szintjéről egyfajta kozmikus szintre került. Az ünnepet az egyházi év utolsó vasárnapjára, október végéről november végére helyezték, kiemelve eszkatológikus dimenzióját. A Krisztus-impérium társadalmi-politikai dimenziója tehát kozmikus-eszkatológikus átértelmezést kapott, jelezve, hogy Isten országa és az evangélium üzenete – bár termékeny erőként és kovászként befolyásolja a társadalom berendezkedését és fejlődését is – sohasem fordítható le közvetlenül politikai modellekben.
Az ünnep átértelmezése biblikus szempontból tökéletesen rendben volt. Krisztus nem kívánta közvetlen szociális és politikai programmá alakítani, illetve államhatalmi kategóriákba lefordítani üzenetét. Az 1960-as évek végétől azonban újra megindultak Nyugat-Európában azok a társadalmi folyamatok, amelyek az evangéliumi üzenet közvetett társadalmi hatásának sem akartak helyet hagyni. Ehhez a jelenséghez tartozik az is, hogy a kereszténydemokrata pártok keresztény jellege lassanként kiüresedett. Sokan naivul összemosták az egyház szociális-társadalmi tanítását marxista irányzatokkal. Végül a társadalom széles tömegeiből száműzték a háború utáni keresztény újjáéledés jeleit.
De lehet-e végérvényesen száműzni Krisztust és Istent a nyugati társadalmakból és a politikai felfogásból? A kérdés hordereje óriási, s messze túlmutat bármiféle feltételezett keresztény revanskísérleten. Ezen a ponton érdemes idézni néhány kortárs gondolkodót, egyben tovább is vezetve meglátásaikat.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2022. december – 2023. január
940 Ft
Üresen hagyni Isten helyét a társadalomban?
A Nyugat politikai doktrínája – tartja Jean-Claude Eslin francia filozófus – egészen a legutóbbi időkig megkövetelte, hogy Isten helye „üresen” maradjon a politika és a közélet számára. Ez az „űr” azonban, legalábbis Eslin értelmezésében, végső soron pozitív tartalmat fejezett ki. Azt tudniillik, hogy még ha a társadalom jelentős hányada nem is hisz többé Istenben, a helyét nem engedi betölteni semmi mással. Nehéz persze konkréttá tenni, hogy ez az „üresen hagyott hely” mit is jelent a gyakorlatban. Szinte természetes módon kínálkozik a nietzschei kísértés, hogy a „meghalt” Isten „üressé” vált helyére gondoljunk. De úgy is értelmezhető, mint a társadalmak és a politikai hatalom legmélyén meghúzódó transzcendens alapok és gyökerek rejtett, kollektív tudat alatti elismerése vagy sejtelme, amely kimondatlanul is nagyobb dinamizmussal és felelősséggel ruházza fel a közélet szereplőit, mint egy pusztán emberi viszonyokban és törvényekben lefektetett, immanens számonkérő rendszer.
Csakhogy – tegyük hozzá – e rejtett transzcendenciasejtelem nagymértékben attól függ, hogy a nyugati társadalmak mennyire ismerik saját történelmüket s benne a kereszténység meghatározó szerepét.
Üresen hagyni csak annak a helyét lehet – ha másért nem, hát merő tiszteletből vagy kegyeletből –, akiről vagy amiről van némi fogalmunk. E téren pedig fölösleges illúziókat táplálnunk. A cancel culture (eltörléskultúra) korában a történelmi tudatvesztés – vagy inkább tudatos felejtés – félelmetesen aktuális jelenségével él ma számos európai vagy amerikai. Emlékezhetünk az Európai Unió – végül meg nem született – alkotmányának egyik vitájára, mely Európa keresztény gyökereinek, örökségének elismerése, pontosabban el nem ismerése körül zajlott.
Veluti si Deus daretur – Mintha lenne Isten
Ha a filozófust nyugtalanítja, hogy Isten üresen hagyott társadalmi helyét betölti mindenféle új (vagy talán nem is annyira új) ideológia vagy ki nem mondott posztulátum, természetes, hogy a teológus még inkább nyugtalan. Joseph Ratzinger munkásságának jelentős része erről a nyugtalanságról tanúskodik. Nem sokkal pápává választása előtt a bíboros teológus annak az „etsi Deus non daretur” elvnek a felülírására biztatott, amely a modernitást megalapozta, s amelyre cikksorozatunk második részében már utaltunk. Etika, társadalmi együttélés, kultúra és politika nem tud tartósan humánus maradni a transzcendens alapok elismerése nélkül, azaz „még ha nem is lenne Isten”, amint ezt a XVII–XVIII. századra visszanyúló elv hirdette. A ratzingeri javaslat Pascal fogadásérvének nyomdokait követve így hangzik: „veluti si Deus daretur”, „mintha lenne Isten”. Ez azt jelenti, hogy még azok számára is, akik nem találják az Istenhez vezető utat, szükség van Isten létének valamiféle közvetett feltételezésére, ha életüknek, erkölcsi magatartásuknak és felelősségérzetüknek tartós alapot és mércét kívánnak adni. Az Istentől megfosztott társadalom éthosza hosszú távon nem tud mást tenni, mint visszasüllyedni a káoszba, a rendezetlenségbe.
Krisztus Szent Szíve szobor Krakkóban (Fotó: Frkosma / Dreamstime)
Amikor az Emberfia újra eljön…
A transzcendencia vágya természetesen nem hal ki a vallásilag közömbös vagy éppen a vallási-spirituális kínálatok tengerén navigáló ember szívéből. A keresztény ember számára az elsődleges kérdés azonban továbbra is az marad, hogy ő maga képes-e a hit benső szemüvegén keresztül nézni nemcsak a személyes életét, hanem társadalmi helyét, szerepét és küldetését is, amelyet az evangéliumi értékek és a Krisztusról való tanúságtétel motivál. Magától értetődő, hogy a Konstantin előtti modellbe visszaszoruló nyugati kereszténység esetén ez egyre nehezebbé válik, miközben felerősödik a kísértés – jegyzi meg Chantal Delsol kortárs filozófusnő, de mások is –, hogy a keresztények Krisztusból a társadalom éppen aktuális problémáira közvetlenül válaszoló filantrópot és humanitárius válságkezelőt formáljanak, ezzel mintegy saját túlélésüket is biztosítva az immár nem keresztény, de filantróp és humanitárius szlogenekre még fogékony társadalomban.
A kísértés persze nem új. Már a XIX. század romanticizmusa is a barikádokon harcoló forradalmárt akart látni Krisztusban.
Akkor és később is számos keresztényt megkísértett az e világi üdvösséghozó Messiás alakja, akiben egymásra találhat keresztény és nem keresztény, vállvetve harcolva a közös társadalmi problémák megoldásáért. Delsol joggal jegyzi meg, hogy az ilyesféle kísérletekben mindig a keresztények húzták a rövidebbet. Hozzátehetjük: legtöbbször saját hitük rovására. Karl Lehmann bíboros, mainzi püspök és a német püspöki konferencia elnöke éppen erről a jelenségről írt halála előtt néhány évvel. Lelki végrendelete lelkiismereti számadás lehet sok keresztény számára: „Mindannyian, különösen az 1945 utáni időszakban, mélyen beleástuk magunkat a világba (Welt) és e világba (Diesseits), az egyházon belül is. Ez rám is igaz. Bocsánatot kérek Istentől és az emberektől. A megújulásnak mélyen a hitből, a reményből és a szeretetből kell fakadnia. Ezért kiáltom oda mindenkinek jelmondatom szavait, amelyek Szent Páltól származnak, és egyre fontosabbá váltak számomra: »Álljatok szilárdan a hitben!«… Egyre inkább Jézus szavait hallom fülemben Lukács evangéliumából: »De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e (még) hitet a földön?«.” Lehmann szavai rávilágítanak arra, hogy az egyház számára az élő és visszatérő Úrba vetett hit a nélkülözhetetlen feltétel minden társadalmi szerepvállaláshoz, sőt legfőképp saját benső megújulásához.
Cikksorozatunk zárása talán kissé lehangoló. Ha az újkori Krisztus-ünnepek – Jézus Szíve, Krisztus király – továbbra is élő lelkiségről tanúskodnak, a velük összekapcsolódó társadalmi üzenet ma korántsem olyan egyértelmű. A Krisztus-impérium társadalmi-politikai megvalósulásának korábbi, nem éppen triumfalizmusmentes elképzelései ugyanis a múltéi. A humanitarizmus változatos megjelenési formáihoz kapcsolódó, de bennük kimerülő istenország ideálja magát az egyházat is kilúgozza. Az egyház társadalmi-politikai jelenlétének és hatásának elsődleges alapja továbbra is a hit, amellyel tagjai visszatérő Uruk érkezésére várnak. Mint azok az emberek, akik az ó- és újszövetség határán ugyancsak hívő, egyszerű szívű várakozók voltak, távol a „farizeusok legalizmusától” és a „szaddúceusok liberalizmusától”, amint ezt Joseph Ratzinger 1965-ben írta. „Neveik – folytatja – Isten ószövetségi népének utolsó, az újszövetséginek pedig az első nevei: Zakariás és Erzsébet, József és Mária. Az egyszerű szívű emberek hite az egyház legdrágább kincse…” Hozzátehetjük: és mindenféle társadalmi kisugárzásának igazi és tartós hajtóereje.
