Jézus Szívétől Krisztus királyig

Az újkori Krisztus-ünnepek társadalmi dimenziója – 3.

Cikksorozatunk befejező részében a két ünnep és lelkiség 1940-es évek utáni fejlődését és a mögöttük meghúzódó komplex vallási-társadalmi helyzetet próbáljuk felvázolni a teljesség igénye nélkül.

Amint láttuk, XI. Piusz enciklikái, melyekkel bevezette a Krisztus ki­rály-ünnepet (Quas primas, 1925), és előmozdította a Jézus Szíve-lelkiséget (Miserrentissimus Redemptor, 1928), erőteljesen összekapcsolódtak azzal a törekvéssel, hogy visszaállítsa a val­lás társadalomban, törvényhozásban, közéletben betöltött szerepét, s mint­egy közvetlen módon szerezzen ér­vényt az egyház evangéliumi alapelvek szerint megfogalmazott társadalmi ta­nításának. Az 1931-es Quadragesimo anno kezdetű enciklika megerősítette és továbbfejlesztette a Rerum novarum (1891) által meghatározott társadalmi és gazdasági rendről szóló egyházi ta­nítás fő vonalait, mintegy középutat keresve a liberalizmus és a szocializ­mus elítélt és elvetett pólusai között. Maradt azonban a nagy kérdés: elfo­gadhatja-e az egyház a demokratikus társadalmi berendezkedést mint a ke­resztény élet s egy Jézus Szíve szerinti társadalom keretét? A felemelkedő fa­sizmus és nácizmus évtizedeiben ez a kérdés még időszerűbbé vált.

Egyház és demokrácia

A következő pápa, XII. Piusz 1944 szentestéjén elhangzó rádiószózata egyértelműen igenlő választ adott a kérdésre. E beszédben Eugenio Pacel­li már úgy tekintett a demokráciára, mint az öldökléstől végre megcsömör­lött országok új kormányzási formá­jára, egy új korszak kezdetére. Ezzel lényegében szakított azzal a nosztalgi­ával, amely korábban az egyházat dön­tő módon a társadalom monarchikus kormányzásának ideáljához kötötte. Mindez jelentős lendületet adott szá­mos kereszténydemokrata mozgalom és párt megerősödésének, melyeknek politikusai döntő módon járultak hoz­zá Európa háború utáni újjáépítéséhez.

A párizsi Sacré Cœur-bazilika apszismozaikja (Fotó: Seeplus Stock / AFP)

1956-ban, a Jézus Szíve-ünnep egész egyházra kiterjedő bevezetésé­nek századik évfordulóján jelent meg XII. Piusz Haurietis aquas kezdetű en­ciklikája, mellyel az ünnep és a mögöt­te álló lelkiség számára széles körű bib­likus és teológiai megalapozást kívánt adni. A pápa idéz a korábbi Jézus Szí­ve-enciklikákból – Annum Sacrum, Miserrentissimus Deus – egy monda­tot: „Íme, a másik nagy reményt nyúj­tó, fönséges isteni jel, amely napjaink­ban tárult szemünk elé: vagyis Jézus Szentséges Szíve… káprázatos ragyo­gásban lángok közt tündököl. Belé kell helyezni minden reményt: tőle kell kérni és várni az emberek üdvét.” Jé­zus Szíve tehát a „másik nagy reményt nyújtó jel”. De melyik az egyik, vagy­is az első? A Haurietis aquas fura, de érthető módon nem említi azt, ame­lyet a korábbi enciklikák kifejezetten is hangsúlyoztak: „Amikor az Egyház alapítása után a császárok igája alatt görnyedt, egy fiatal császár a magas­ban keresztet látott, amely egyszerre lett boldog előjele és oka a hamarosan bekövetkező dicsőséges győzelemnek.” Pacelli pápa érveléséből hiányzik tehát a Konstantin-féle keresztjelenés, amely – elődei értelmezésében – megalapozta a kereszténység diadalát és a következő századokban kibontakozó társadalmi szerepét.

Bár XII. Piusz is – elődeihez hasonlóan – a Jézus Szíve-tiszteletben látta kora egyházi és társadalmi prob­lémáinak orvosságát, mégsem kívánta többé a Szent Szív kultuszát egy koráb­bi vallási-politikai modell reminisz­cenciáival összekapcsolni.

XII. Piusz enciklikája után tíz év sem telt el, s az egyház a II. vatikáni zsina­ton további lépéseket tett a vallássza­badság elismerése, a nem keresztény vallásokkal való békés együttélés és a társadalmi kérdésekben való lehetsé­ges együttműködés, valamint a mo­dern világgal való párbeszéd terén. Az idevonatkozó három dokumentumot – Dignitatis humanae, Nostra aetate, Gaudium et spes – 1965-ben, a zsinat utolsó ülésszakán fogadták el. Úgy tűnt tehát, hogy az egyház új hangot talált a világgal, ami ösztönzést adott a nyu­gat-európai országokban akkoriban hatalmon lévő kereszténydemokrata pártoknak és nagyformátumú poli­tikusaiknak is. A zsinati üzenet tehát az egyház párbeszédre és megújulásra való képességének jeleként hatott a há­ború utáni demokratikus berendezke­désű államokban.

Átértelmezett ünnepek

Ebben az összefüggésben a Szent Szív és Krisztus királyságának eszméje kö­rül a XIX. század végétől kikristályo­sodott harcos-patetikus katolikus tár­sadalmi visszatérési kísérlet kezdett anakronisztikus jegyeket ölteni. A két Krisztus-ünnep és a mögöttük álló lel­kiségek új jegyeket, illetve formát öltöt­tek. A Jézus Szíve-tisztelet és a hozzá kapcsolódó ikonográfia egyfajta szim­biózisba – egyesek szerint inkább ver­sengésbe – lépett az Irgalmas Jézus és az Isteni Irgalmasság ünnepe körül kibontakozó lelkiségi kultusszal. Ez a mozgalom Faustina Kowalska lengyel szerzetesnő 1930-as években kapott lá­tomásain alapult, s II. János Pál pápa idején vált a katolikus világ széles tö­megeit elérő lelkiséggé.

Szobor a huntigtoni Szent Szív-kápolnában (Fotó: Fr. Barry Braum / Unsplash)

A pápa 1980-ban kiadott, Dives in misericordia kezdetű enciklikájával hangsúlyozni kívánta, hogy „az Egyház leginkább akkor hirdeti és tiszteli Isten irgalmát, amikor Krisztus Szívére hi­vatkozik; mert amikor Krisztushoz járulunk, Szívének misztériumában módot kapunk arra, hogy elidőzzünk a titoknál, mely az Atya irgalmas szere­tetének koncentrált kinyilatkoztatása, ugyanakkor nagyon hozzáférhető az ember számára”. Az Isteni Irgalmasság 2000-ben bevezetett és húsvét második vasárnapjára helyezett ünnepe és spi­ritualitása számos szempontból meg­kettőzte a Jézus Szíve-ünnepben már bennfoglalt üzenetet, bár új szempon­tokat is adott hozzá: már nem annyira a megsértett isteni szeretet kiengesz­telését, hanem az egész világot átölel­ni akaró isteni irgalmat hangsúlyozta.

A zsinat utáni liturgiareform a Krisz­tus király-ünnepnek mint a Jézus Szí­ve-ünnep társadalmi pólustársának is új horizontot igyekezett adni.

Az ün­nep neve módosult. A népnyelvi fordí­tások alapjául szolgáló 1970-es új mise­könyv már Domini Nostri Iesu Christi universorum Regis Sollemnitasnak ne­vezte (Urunk, Jézus Krisztus, a világ­mindenség királyának főünnepe). Ez azt jelentette, hogy a királyságeszme a társadalmi szféra közvetlen szintjé­ről egyfajta kozmikus szintre került. Az ünnepet az egyházi év utolsó va­sárnapjára, október végéről november végére helyezték, kiemelve eszkatoló­gikus dimenzióját. A Krisztus-impé­rium társadalmi-politikai dimenziója tehát kozmikus-eszkatológikus átértel­mezést kapott, jelezve, hogy Isten or­szága és az evangélium üzenete – bár termékeny erőként és kovászként befo­lyásolja a társadalom berendezkedését és fejlődését is – sohasem fordítható le közvetlenül politikai modellekben.

Az ünnep átértelmezése biblikus szempontból tökéletesen rendben volt. Krisztus nem kívánta közvetlen szociális és politikai programmá ala­kítani, illetve államhatalmi kategóri­ákba lefordítani üzenetét. Az 1960-as évek végétől azonban újra megindultak Nyugat-Európában azok a társadalmi folyamatok, amelyek az evangéliumi üzenet közvetett társadalmi hatásának sem akartak helyet hagyni. Ehhez a je­lenséghez tartozik az is, hogy a keresz­ténydemokrata pártok keresztény jelle­ge lassanként kiüresedett. Sokan naivul összemosták az egyház szociális-társa­dalmi tanítását marxista irányzatokkal. Végül a társadalom széles tömegeiből száműzték a háború utáni keresztény újjáéledés jeleit.

De lehet-e végérvényesen száműz­ni Krisztust és Istent a nyugati társa­dalmakból és a politikai felfogásból? A kérdés hordereje óriási, s messze túl­mutat bármiféle feltételezett keresztény revanskísérleten. Ezen a ponton érde­mes idézni néhány kortárs gondolko­dót, egyben tovább is vezetve meglá­tásaikat.

Üresen hagyni Isten helyét a társadalomban?

A Nyugat politikai doktrínája – tart­ja Jean-Claude Eslin francia filozófus – egészen a legutóbbi időkig megkö­vetelte, hogy Isten helye „üresen” ma­radjon a politika és a közélet számára. Ez az „űr” azonban, legalábbis Eslin ér­telmezésében, végső soron pozitív tar­talmat fejezett ki. Azt tudniillik, hogy még ha a társadalom jelentős hánya­da nem is hisz többé Istenben, a helyét nem engedi betölteni semmi mással. Nehéz persze konkréttá tenni, hogy ez az „üresen hagyott hely” mit is jelent a gyakorlatban. Szinte természetes mó­don kínálkozik a nietzschei kísértés, hogy a „meghalt” Isten „üressé” vált helyére gondoljunk. De úgy is értel­mezhető, mint a társadalmak és a po­litikai hatalom legmélyén meghúzó­dó transzcendens alapok és gyökerek rejtett, kollektív tudat alatti elismeré­se vagy sejtelme, amely kimondatlanul is nagyobb dinamizmussal és felelős­séggel ruházza fel a közélet szereplőit, mint egy pusztán emberi viszonyokban és törvényekben lefektetett, immanens számonkérő rendszer.

Csakhogy – tegyük hozzá – e rejtett transzcendenciasejtelem nagymérték­ben attól függ, hogy a nyugati társa­dalmak mennyire ismerik saját tör­ténelmüket s benne a kereszténység meghatározó szerepét.

Üresen hagyni csak annak a helyét lehet – ha másért nem, hát merő tiszteletből vagy kegye­letből –, akiről vagy amiről van némi fogalmunk. E téren pedig fölösleges il­lúziókat táplálnunk. A cancel culture (eltörléskultúra) korában a történel­mi tudatvesztés – vagy inkább tuda­tos felejtés – félelmetesen aktuális je­lenségével él ma számos európai vagy amerikai. Emlékezhetünk az Európai Unió – végül meg nem született – al­kotmányának egyik vitájára, mely Eu­rópa keresztény gyökereinek, öröksé­gének elismerése, pontosabban el nem ismerése körül zajlott.

Veluti si Deus daretur – Mintha lenne Isten

Ha a filozófust nyugtalanítja, hogy Isten üresen hagyott társadalmi he­lyét betölti mindenféle új (vagy talán nem is annyira új) ideológia vagy ki nem mondott posztulátum, termé­szetes, hogy a teológus még inkább nyugtalan. Joseph Ratzinger munkás­ságának jelentős része erről a nyug­talanságról tanúskodik. Nem sokkal pápává választása előtt a bíboros teo­lógus annak az „etsi Deus non dare­tur” elvnek a felülírására biztatott, amely a modernitást megalapozta, s amelyre cikksorozatunk második részében már utaltunk. Etika, társa­dalmi együttélés, kultúra és politika nem tud tartósan humánus marad­ni a transzcendens alapok elismerése nélkül, azaz „még ha nem is lenne Is­ten”, amint ezt a XVII–XVIII. századra visszanyúló elv hirdette. A ratzingeri javaslat Pascal fogadásérvének nyom­dokait követve így hangzik: „veluti si Deus daretur”, „mintha lenne Isten”. Ez azt jelenti, hogy még azok számára is, akik nem találják az Istenhez veze­tő utat, szükség van Isten létének va­lamiféle közvetett feltételezésére, ha életüknek, erkölcsi magatartásuknak és felelősségérzetüknek tartós alapot és mércét kívánnak adni. Az Istentől megfosztott társadalom éthosza hosszú távon nem tud mást tenni, mint visszasüllyedni a káoszba, a rendezet­lenségbe.

Krisztus Szent Szíve szobor Krakkóban (Fotó: Frkosma / Dreamstime) 

Amikor az Emberfia újra eljön…

A transzcendencia vágya természete­sen nem hal ki a vallásilag közömbös vagy éppen a vallási-spirituális kíná­latok tengerén navigáló ember szívé­ből. A keresztény ember számára az elsődleges kérdés azonban továbbra is az marad, hogy ő maga képes-e a hit benső szemüvegén keresztül nézni nemcsak a személyes életét, hanem tár­sadalmi helyét, szerepét és küldetését is, amelyet az evangéliumi értékek és a Krisztusról való tanúságtétel motivál. Magától értetődő, hogy a Konstantin előtti modellbe visszaszoruló nyugati kereszténység esetén ez egyre nehezeb­bé válik, miközben felerősödik a kísér­tés – jegyzi meg Chantal Delsol kor­társ filozófusnő, de mások is –, hogy a keresztények Krisztusból a társadalom éppen aktuális problémáira közvetle­nül válaszoló filantrópot és humanitá­rius válságkezelőt formáljanak, ezzel mintegy saját túlélésüket is biztosítva az immár nem keresztény, de filantróp és humanitárius szlogenekre még fogé­kony társadalomban.

A kísértés persze nem új. Már a XIX. század romanticizmusa is a barikádo­kon harcoló forradalmárt akart látni Krisztusban.

Akkor és később is szá­mos keresztényt megkísértett az e vilá­gi üdvösséghozó Messiás alakja, akiben egymásra találhat keresztény és nem keresztény, vállvetve harcolva a közös társadalmi problémák megoldásáért. Delsol joggal jegyzi meg, hogy az ilyes­féle kísérletekben mindig a kereszté­nyek húzták a rövidebbet. Hozzátehet­jük: legtöbbször saját hitük rovására. Karl Lehmann bíboros, mainzi püspök és a német püspöki konferencia elnöke éppen erről a jelenségről írt halála előtt néhány évvel. Lelki végrendelete lel­kiismereti számadás lehet sok keresz­tény számára: „Mindannyian, különö­sen az 1945 utáni időszakban, mélyen beleástuk magunkat a világba (Welt) és e világba (Diesseits), az egyházon be­lül is. Ez rám is igaz. Bocsánatot kérek Istentől és az emberektől. A megújulás­nak mélyen a hitből, a reményből és a szeretetből kell fakadnia. Ezért kiáltom oda mindenkinek jelmondatom szava­it, amelyek Szent Páltól származnak, és egyre fontosabbá váltak számomra: »Álljatok szilárdan a hitben!«… Egyre inkább Jézus szavait hallom fülemben Lukács evangéliumából: »De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e (még) hitet a földön?«.” Lehmann szavai rávilágítanak arra, hogy az egyház számára az élő és visszatérő Úrba ve­tett hit a nélkülözhetetlen feltétel min­den társadalmi szerepvállaláshoz, sőt legfőképp saját benső megújulásához.

Cikksorozatunk zárása talán kissé lehangoló. Ha az újkori Krisztus-ün­nepek – Jézus Szíve, Krisztus király – továbbra is élő lelkiségről tanúsko­dnak, a velük összekapcsolódó tár­sadalmi üzenet ma korántsem olyan egyértelmű. A Krisztus-impérium tár­sadalmi-politikai megvalósulásának korábbi, nem éppen triumfalizmus­mentes elképzelései ugyanis a múltéi. A humanitarizmus változatos megjele­nési formáihoz kapcsolódó, de bennük kimerülő istenország ideálja magát az egyházat is kilúgozza. Az egyház társadalmi-politikai jelenlétének és hatásának elsődleges alapja továbbra is a hit, amellyel tagjai visszatérő Uruk érkezésére várnak. Mint azok az embe­rek, akik az ó- és újszövetség határán ugyancsak hívő, egyszerű szívű vára­kozók voltak, távol a „farizeusok lega­lizmusától” és a „szaddúceusok libera­lizmusától”, amint ezt Joseph Ratzinger 1965-ben írta. „Neveik – folytatja – Is­ten ószövetségi népének utolsó, az új­szövetséginek pedig az első nevei: Za­kariás és Erzsébet, József és Mária. Az egyszerű szívű emberek hite az egyház legdrágább kincse…” Hozzátehetjük: és mindenféle társadalmi kisugárzásá­nak igazi és tartós hajtóereje.

Megosztás