Jézus Szívétől Krisztus Királyig

Az újkori Krisztus-ünnepek társadalmi dimenziója

Írásunk nyomtatásban megjelent előző részében a Jézus Szíve-ünnep kialakulásának politikai-társadalmi hátterével foglalkoztunk, mely szorosan összekapcsolódott az egyház útkeresésével a változó történelmi körülmények között. Történeti vizsgálódásunkat most a Szent Szív tiszteletéből kibontakozó Krisztus Király-eszme születésének körülményeivel kapcsolatban folytatjuk.

Mint láttuk, XIII. Leó pápa a XX. század küszöbén Jézus Szíve királyságának eszméjében látta állam és egyház kapcsolatá­nak újraszövési lehetőségét. A világot Jézus Szívének felaján­ló pápai kezdeményezés korántsem hatott idegenül. Hasonló felajánló aktusra már korábban is sor került a világ számos pontján, többnyire városok szintjén. Akadt azonban nemzeti felajánlás is. Ecuadort Gabriel García Moreno államelnök és José Ignacio Checa quitói érsek közös ünnepélyes szertatással ajánlotta Jézus Szívének 1873-ban. Az ecuadori országfelaján­lás és ennek egyértelmű keresztény-konzervatív társadalmi célzata a szabadkőművesség mérhetetlen dühét váltotta ki. Moreno és Checa életükkel fizettek érte. Az egyházellenes körök megérezték, hogy az egyre szélesebb körben kibonta­kozó Szent Szív-tisztelet egy katolikus megújulás motorjává képes válni. Kérdés maradt ugyanakkor, hogy a továbbra is a konstantini egyházmodellel összekapcsolt Szent Szív-tiszte­let és a Krisztus Király-eszme mennyire lesz tartós hajtóereje a legújabb kori katolicizmusnak.

Megújult katolikus társadalmi szerepvállalás

Jézus Szíve uralmának gondolata a XX. század elején valóban széles tömegeket elérő és formáló, katolikus szellemű, kari­tatív, szociális-kulturális, kommunikációs és nevelési prog­ram gyökerévé vált. Új lendületet adott az egyház társadalmi jelenlétének. Nemcsak az 1899-es Annum Sacrum, hanem a korábbi, 1891-es híres Leó-enciklika, a munkáskérdést ke­resztény alapelveken újragondoló Rerum novarum is segítette ezt a folyamatot, hiszen Jézus Szívében mutatta be az egyház által hirdetett és gyakorolt felebaráti szeretet megnyilvánulá­sainak forrását.

E katolikus megújulási folyamatban számos XIX. és XX. századi alapítású, apostoli jellegű szerzetesi kongregációa Szent Szív neve és emblémája alatt erősítette a katolikus tár­sadalmi szerepvállalást.

Az ekkortájt születő Szent Szív-ren­dek alapítói közül említsünk meg hármat. A katolikus nő­nevelés szempontjából kiemelkedő szerepet kapott a francia Barat Szent Magdolna Zsófia által 1800-ban alapított Szent Szív Társaság (Société du Sacré-Coeur de Jésus). 1878 és 1923 között öltött formát az ugyancsak francia Léon Dehon körül a szociális és missziós jellegű, egyben a sajtóapostolságra és az egyházmegyés papság képzésére összpontosító Jézus Szent Szívéről nevezett Papi Kongregáció (Prêtres du Sacré-Coeur de Jésus). Magyarországon a jezsuita Bíró Ferenc vált a XX. század első évtizedeiben Jézus Szíve apostolává. A nevéhez fűződő két kiemelkedő alapítás közül az egyik éppen lapunk, A Szív, mely 1915-ös indulásával az egyik legrégibb magyar katolikus folyóirat. A másik a Jézus Szíve Népleányai Társa­sága (ma Jézus Szíve Társasága) 1921-es létrehozása. Az sem mellékes, hogy az akkori magyar jezsuita rendtartomány hat Jézus Szíve-temploma és kápolnája közül négynek az építé­se közvetve vagy közvetlenül Bíró nevéhez kapcsolódott. Ő minden Jézus Szíve égisze alá rendelt munkásságán keresztül „szívet, irgalmat, szeretetet, erkölcsiséget [kívánt] vinni a szív­telen kapitalista világba”, megalapozva mindezzel egy „gya­korlatias”, azaz lelkiséget és tevékenységet összekötő, a társa­dalom széles tömegeit megmozgató Jézus Szíve-tiszteletet.

P. Bíró Ferenc SJ

Krisztus Király ünnepe

A századforduló egyházának társadalmi tanításában, a kora­beli katolikus sajtóban és lelkiségben szervesen fűződött össze Jézus Szívének szeretetszimbolizmusa Isten országa társadal­mi megjelenésének, megújulásának fogalmával és vágyával. Érdekes megfigyelni, hogy az „Isten országa” fogalom is egyre inkább krisztifikált formában jelentkezett a katolikus egyházi és közéleti nyelvben: Jézus Szívének országáról, királyságáról, Krisztus világuralmáról (Christi imperium) beszéltek lelkiségi és tanítóhivatali dokumentumok egyaránt.

E fogalomnak természetesen megvoltak a maga bibli­kus, valamint ó- és középkori alapjai. A Jelenések könyvéből (19,16) ismert fehér lovas Ige-Krisztus, mely derekán a „ki­rályok Királya és az uralkodók Ura” címet viseli, valamint a középkori katedrálisok timpanonjain ítéletre megjelenő Rex et Iudex elsősorban eszkatologikus értelemben közvetítette Krisztus királyi titulusának teológiai értelmét és horizontját. Ugyanakkor magától értetődőnek számított, hogy nemcsak a lelki, de a világi hatalom és társadalomszerveződés is Krisz­tust tekintette alapjának.

Egyáltalán nem meglepő ezért, hogy Loyolai Szent Ignác, éppúgy mint kilencszáz évvel korábban Johannes Climacus, a földi király hadra hívó szavában nyu­godt szívvel szemlélte a mennyei Király hívásának és prog­ramjának előképét.

Az idők azonban változtak. A politika és az erkölcs kapcso­latának machiavelliánus felfogásával, a felvilágosult abszolút monarchiák létrejöttével, majd a hobbesiánus és rousseau-i gyökerű népfelség elvére épülő köztársasági állammodell tér­hódításával anakronisztikussá vált a földi uralkodó és az Örök Király közti párhuzam. Sőt, egyenesen a földi társadalom ve­zetésének teológiai megalapozása vált kérdésessé. A demok­ratikus államfelfogás ugyanis elutasította a világi hatalom transzcendens gyökereit, miközben az egyház továbbra is igyekezett visszavezetni a saeculumot Istenben rejlő alapjai­hoz. Az 1925-ben XI. Piusz pápa (1922–1939) által elrendelt Krisztus Király-ünnep ennek az erőfeszítésnek emblematikus kifejeződése a liturgiában.

A pápa az 1925-ös szentév emlékére és az I. niceai zsinat Krisztus-dogmája – Atya és Fiú egylényegűsége – kihirdeté­sének ezerhatszázadik évfordulója alkalmából rendelte el az új ünnepet Quas primas kezdetű enciklikájával. Krisztus Király ünnepét 1926-tól kezdve október utolsó vasárnapján tartották. A II. vatikáni zsinat utáni liturgiareform az egyházi év utolsó va­sárnapjára helyezte át az ünnepet. Az enciklika leszögezte, hogy Krisztus uralma, az imperium Christi elsősorban lelki uralom, amely nem e világból való, és nem is válhat politikai eszközzé. Elsősorban belső átalakulást igényel, melynek során Krisztus az egyes ember értelmét, akaratát és szívét veszi birtokba.

A krisztusi uralom ugyanakkor egyetemes és szociális jellegű is, amely a teremtés és megváltás jogán minden embert átö­lel, amint ezt már az 1899-es Leó-enciklikában is láttuk. Szent Ágostonra hivatkozva Piusz pápa hangsúlyozta, hogy Krisztus mind az egyén, mind a közösség virágzásának és igazi boldog­ságának alapja. Mindebből – vonta le következtetését a pápa – „a nemzetek vezetői ne utasítsák vissza, sem saját maguk, sem népeik részéről, hogy a Krisztus uralmának kijáró tisztelet és engedelmesség kötelességét teljesítsék, ha valóban szeretnék, hogy saját tekintélyük sértetlen maradjon, hazájuk pedig fejlőd­jön és gyarapodjon”. Az enciklika Krisztus királyi hatalmának egyéni és nyilvános elismerését a helyes szabadság, a fegyelem, a nyugalom, a társadalmi egyetértés és béke zálogaként értel­mezte. Krisztus társadalom feletti uralmának elfogadása mint a parancsolói tekintély megszentelésének, az állampolgári kö­telességek és engedelmesség megnemesítésének és a népek köz­ti testvériségnek a biztosítékaként jelent meg az enciklikában.

Krisztus Király ünnepének bevezetésével a pápa orvosolni kívánta korának „pestisét”, a „laicizmust”, mely korlátozta az egyház szabad tanítói-nevelői és igehirdetői tevékenységét, s egyfajta természetes – mondhatni immanens – vallási ér­zéssel kívánta helyettesíteni az egyház természetfeletti hitét.

A transzcendens társadalomalap elvesztése azonban a népek közti ellenségeskedéshez, az egoizmus és a kényelemszeretet növekedéséhez s a családok széthullásához vezetett – rótta fel az enciklika. Az új ünnep mintegy kifejezni kívánta az egyház vágyát, tudniillik hogy a „társadalom egésze az isteni paran­csokhoz és a keresztény alapelvekhez hasonuljon, mind a tör­vényhozásban, mind az igazságszolgáltatásban, valamint az ifjúság lelkületének az egészséges tanítás és a sértetlen erköl­csök szerinti formálásában”.

Egy későbbi – 1928-as – enciklikával (Miserrentissimus Re­demptor) XI. Piusz a Jézus Szíve-ünnep és a mögötte álló Szent Szív-tisztelet engesztelő dimenzióját kívánta fokozni, amely már az Alacoque Szent Margit-féle Szív-kultuszban amúgy is hangsúlyos szerepet kapott. Az enciklikában a korrelatív értelemben használt expiatio (engesztelés), reparatio (helyre­állítás, jóvátétel) és satisfactio (elégtétel) fogalmakkal a pápa a személyes és társadalmi bűnökkel megsértett isteni Szív ki­engesztelésre buzdított mindenkit. A Leó-féle felajánló ima mellé bevezetett egy engesztelő imát, melyet évente Jézus Szí­ve ünnepén kellett elimádkozni, hogy „jóvátegyük ezzel bű­neinket, és kárpótoljuk Krisztusnak, a legfőbb Királynak és legszeretőbb Úrnak megsértett jogait”. Az ünnep maga nyol­caddal bővült, és a legnagyobb ünnepek rangjára emelkedett az akkori liturgikus naptárban (duplex primae classis cum octava). Nem mellékes, hogy az enciklika XIII. Leó Annum Sacrumjának párhuzamára is hivatkozott a Konstantin-ko­rabeli keresztjelenés társadalmi következménye és az újkori Szent Szív-kultuszhoz fűzött remények között.

Alacoque Szent Margit látomása (a rozsnyói Mária Mennybevétele székesegyház üvegablaka)

Jézus Szíve és Krisztus királysága egyház és állam változó kapcsolatában

XI. Piusz enciklikáinak számos megfogalmazása ma katolikus fülek számára is furcsán hangzik. Kétségtelen, hogy Krisztus királyságának a teremtésre és a megváltásra alapozott gondo­lata, mely az egész világot és az emberiséget a megtestesült Ige által megvalósuló üdvözítés és beteljesedés fényében szemlé­li, biblikusan megalapozott igazság. A Quas primas kezdetű enciklika bőven idézett erre vonatkozó ó- és újszövetségi he­lyeket. Szociológiai és történeti szempontból azonban mind­két Piusz-enciklika kötve maradt – mint ahogy ezt már XIII. Leó Annum Sacruma esetében is láttuk – a kereszténység eu­rópai fejlődésének Nagy Konstantintól induló és lényegében a francia forradalomig fennmaradó modelljéhez. E modell fönntartotta ugyan a világi és a lelki hatalom I. Gelasius pápa (492–496) óta megfogalmazott autonómiáját, a lelki hatalmat azonban magasabb rendűnek tekintette, aminek természetes következménye volt az egyház sajátos jogállása és befolyása a társadalmi kérdések területén.

A Konstantin-féle keresztjelenés és az Alacoque Szent Mar­git-féle Szent Szív-látomás közötti párhuzam mind Leó, mind Piusz pápa számára az evangélium és a kereszténység aktív kulturális, szociális és politikai szerepére, valamint egyház és állam társadalomformáló együttműködésére jelentett bizto­sítékot.

A Konstantinra hivatkozás lényegében azt fejezte ki, hogy az egyháznak és az államnak közös platformon kell áll­nia az emberek legfőbb java és végső célja, az örök üdvösség munkálása szempontjából. Csakhogy épp ebben a végső kö­zös célban való egyetértés tűnt el a politika színpadáról, amely immár a XVII. századra visszamenő filozófiai „etsi Deus non daretur” elv – a dolgok Isten nélkül is érthetők és működő­képesek – alapján rendezkedett be. A laikus állam szempont­jából fölöslegessé váló szoteriológiai szempont, illetve annak teljes hiánya alapjaiban formálta át a világi és a vallási szféra együttműködésének lehetőségeit. A laïcité francia modellje alapján a politikus lehetett keresztény, de csak a magánéleté­ben, nem pedig a közéletben.

Számos politikusnak sikerült persze elkerülnie a fentebbi skizofrén helyzetet. Mindamellett a kereszténység – társa­dalmi megjelenése és hatása szempontjából – több európai országban egyre inkább a Konstantin előtti állapotba lépett vissza, melynek újra része lett az üldözés és a sokrétű diszk­rimináció a laikus állam eszméjének megerősödése nyomán, majd még inkább a nemzetiszocializmus és a sztálinista típusú kommunizmus évtizedeiben. Történelmi horizonton szem­lélve a Jézus Szíve-tisztelet és a Krisztus Király-ünnep an­nak a küzdelemnek spirituális-liturgikus kifejeződési formái, melynek során az egyház evangéliumi küldetésének megerő­sítését kereste – egyelőre egy korábbi modell alapján – a poli­tikai és kulturális dimenzióikban, valamint jogalkotásukban egyre inkább szekularizálódó, dekrisztianizálódó, burkoltan vagy nyíltan ateista alapokon nyugvó társadalmakban. Ah­hoz azonban, hogy az újkori Krisztus-ünnepek és lelkiségeik új tartalommal teljenek meg, legalábbis a hívők számára, az egyháznak el kellett fogadnia helyzetének új, bizonyos szem­pontból mégis régi – Konstantin előtti – viszonyait, anélkül, hogy lemondana a jézusi üzenetnek nemcsak az egyént, ha­nem a társadalmat is formáló erejéről. Erre a fejlődésre sze­retnénk kitérni írásunk harmadik részében.

Fotók: Dreamstime.com, Jezsuita Levéltár


A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Megosztás