Kerkai Jenő levelezőlapjai

Unokahúgának írott, eddig ismeretlen sorai gazdagítják a nagy magyar jezsuitáról alkotott képet

A Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia Kerkai Jenő keresztútjáról szóló 2023. novemberi konferenciáján részt vett a „Kisatya” két idős rokona: Deák Ágnes és Judit. Elhoztak több fényképet, cikket és – ami a legértékesebb – Kerkai családjuknak írt levelezőlapjait, illetve számos történetet is megosztottak velem, amelyek gazdagítják a nagy magyar jezsuitáról alkotott képet, feltárva a szélesebb család történetét is.

Ágnes és Judit szülei a KALOT révén ismerkedtek meg: mindketten a moz­galom munkatársai voltak. Édesapjuk, a fiatal jogász Deák Sándor 1940 és 1944 között titkárként dolgozott a fő­városi központban, a belvárosi Cukor utcában. Ott találkozott Czinder Mar­gittal (Gréti), Kerkai (Czinder) Jenő első unokatestvérével. Az ismerkedés­ből hamarosan szerelem lett, majd há­zasság. Kerkai eskette őket 1941-ben Pécsen.

Az esküvői csoportkép, az ifjú pár mögött középen P. Kerkai (forrás: a Deák család archívuma)

Az volt a terv, hogy Sándor az end­rődi KALOT Népfőiskola igazgatója lesz, de a katonai behívó keresztül­húzta az ezzel kapcsolatos számításo­kat. 1945 tavaszán pedig orosz fogság­ba esett, és csak 1948 novemberében térhetett haza, megroppant egészség­gel. Előélete miatt Deák Sándor meg sem kísérelte, hogy jogi végzettségé­nek megfelelő munkát találjon. A kö­vetkező évtizedekben a fogság idején kitanult szakmában, hegesztőként dolgozott. Lánya, Ágnes így emléke­zik róla:„Nem titkolta istenhitét, min­dig nyíltan járt a vasárnapi szent­misékre. Még az ötvenes években is, a börtönnel játszva titkosan szervezett hittanórákra járatta gyermekeit. Sok­szor még a család megélhetését is koc­káztatva segítette börtönből szabadult barátait, egyházi személyiségeket, kö­zöttük páter Kerkai Jenőt is. Családi és piarista neveltetése révén is csak a leg­nagyobb tisztességet, a haza, az Isten, az egyszerű emberek meg a munka sze­retetét tanulhatta meg. Sem a szüleit, sem pedig őt zúgolódni, panaszkodni, elégedetlenkedni gyermekei sohasem hallhatták. Egész életében csendben, szerényen dolgozott, s akármilyen sze­gény volt is, mindenkin segített. Min­dent munkával ért el, mások érdekein sohasem gázolt át. Ebből az örökségből olyan bőven jutott, hogy gyermekei és unokái életre szóló lelki vándortarisz­nyáját is ez a családi minta alapozta meg. 1989ben nagy hittel, bizakodás­sal dolgozott még élő régi harcostársa­ival együtt a KALOT mozgalom újra­élesztésén. Utolsó pénzecskéjét Kerkai Jenő atya bronz mellszobrára áldozta, amelyet Kalmár Márton szobrászmű­vész meg is alkotott.”

Deák Sándor szerette volna, ha Ker­kai szobra a szegedi Dóm tér Magyar Panteonjában kapna helyet, de 1985 novemberében még csak a szeminá­riumban lehetett elhelyezni; 1996- ban aztán Kerkai szülőhelyére, a ma Csesztreg községhez tartozó Kerka­újfalura került. A szegedi Panteonból a mai napig hiányzik a Szegedről indu­ló KALOT alapítójának szobra.

Az Ágnes és Judit által megosz­tott kilenc levelezőlap, mely 1959 és 1968 között íródott, szépen tanúsko­dik Kerkai Jenő és a Deák család ben­sőséges kapcsolatáról. A legtöbbször karácsonyhoz-újévhez fűződő kis írá­sok elárulják, milyen szeretettel kísér­te figyelemmel a börtönből épp ki­szabadult jezsuita rokonai és egykori munkatársai életét, együttérzéséről biztosítva őket gyászban vagy éppen örömben. A rövid levelek sűrű sorai ugyanakkor némi betekintést adnak abba is, hogy milyen lelkülettel élte meg ezeket az éveket, és néhány tömör életvezetési tanácsot is tartalmaznak.

A szabadulása utáni első levele­zőlapján (1959. advent) így foglalja össze helyzetét és terveit: „Végre, ked­veseim, az én póttanfolyamon is befeje­ződött. Kimondhatatlanul hálás vagyok az isteni Jóságnak, mert sok szakadék sötét útszakasza után, testben, lélekben megfiatalodva érkezem haza. »Most élem gyöngy életem.« Teljes magány­ban, Pest környékén egy pici szobában egy öreg, nyugdíjas, 77 éves tanár bá­csi és felesége lakásában. Hamarosan szeretnék belépni egy környékbeli hajó­gyárrészleg segédmunkásaként a küsz­ködő névtelen emberek sorsközösségébe. Mellette a Néprajzi Múzeumban dol­gozom a magyarság hivatása témán.” Valóban, hamarosan a dunaharasz­ti hajógyárban kezdett segédmun­kásként dolgozni, tudatosan vállalva az egyszerű emberekkel való sorskö­zösséget. Ezért is írhatta a nehéz kö­rülmények között élő munkásember rokonának: „Hálásan gondolok vissza a közösen osztott küzdelmekre, s jólesik, hogy a jelen vergődésben is oszthatom sorsotokat.” Börtönviselt pap mivolta miatt számos megaláztatásban volt ré­sze az üzemben, de hamarosan meg­szerették a munkatársai, az idegenke­dést tisztelet váltotta fel.

P. Kerkai kézírásos lapja, melyet 1959 adventjében küldött a Deák házaspárnak

Kerkai Jenő üzeneteiben virágnyel­ven köszönte meg a nehéz börtönévek alatt tapasztalt rokoni támogatást (pél­dául börtöncsomag, látogatás): „Gré­ti húgomnak”, aki „felkeresett a Mar­git körúton tartott gyógykúrám alatt”. Ezzel valószínűleg a Margit körúti ka­tonai ügyészségre utalt, ahol előzetes letartóztatásban volt 1949-ben. 1964- ben, amikor már Püspökszentlászlóról számolt be szeretteinek megroppant egészségi állapotáról, ironikusan utalt a börtönévekre és következménye­ikre: „…tavaly nyár óta összecsuklot­tam, szinte úgy látszott végérvényesen. Hiába, a »Rácsos kapus« vendéglőben nem bálozhat senki éveken át büntet­lenül…!” Neki több mint tíz évig si­került „báloznia” Rákosi, majd Ká­dár börtöneiben. Fél szemére vakon, ideg- és szívbetegséggel szabadult. Ja­vuló egészségi állapotát így kommen­tálta: „Az »öreg csalán« a földről megint föláll. Legyen ezer hála érte a titokza­tos Gondviselésnek. Ha még van vala­mi küldetés, boldogan állok elébe. De tökéletesen megnyugodva nézegettem a »túlsó part« felé is.” A Gondviselés titokzatos tevékenységét látta élete ki­sebb és nagyobb eseményeiben.

Az újabb küldetés meglepetésszerű­en érkezett. 1964 őszén Pannonhalmá­ra helyezték a szerzetesi idősotthonba. Valószínűleg a Baranya megyei párt­bizottság ösztönzésére történt az in­tézkedés, mert Pécs közelében túl ve­szélyesnek találták Kerkait. Hiába volt egy eldugott kis faluban, tevékenysé­gét nem tudták kellően kontrollálni az állami szervek, Pannonhalmán vi­szont jobban szemmel lehetett tarta­ni. Ő maga így kommentálta az ese­ményt: „Engem a nagyon megszeretett Zengővölgyből a Szenthegyre paran­csoltak át. Mondhatom, fölséges hely ez: a Bazilikaaltemplom falai látták Szent István királyt. Mind a keresz­ténység igazságai, mind a magyar nép elmúlt ezer éve úgy beszél itt, mint se­hol másutt hazánkban. Lehet, hogy ez a mély élmény erősítgeti egészségemet is. Istennek legyen hála mindenért!” Hálá­val tudott tekinteni az újabb fordulat­ra. Itt kapta az örömteli hírt, hogy uno­kahúgának lánya, Ágnes menyasszony lett. Szerette volna ő tartani az esketési szertartást, de nem lehetett. Semmiféle nyilvános papi tevékenységet nem vé­gezhetett: „…kénytelen vagyok a nehéz szót leírni: Non possum! Egyrészt egész­ségem még mindig gyenge lábon áll, de ha szilárd volna is, nem szabad kérnem ünnepélyes vallási aktushoz az egyházi megbízatást, amikor a működési enge­dély hiányzik. Megnehezíteném a mű­ködők helyzetét, sőt másoknak is ko­moly kellemetlenséget okozhatna. Ugye, jogász Sanyi, világos előtted? Légy szí­ves, fordítsd le a szív nyelvére is Grétinek és Áginak. […] Legyetek meggyőződve, hogy szívből jövő megemlékezéssel az oltár szent pillanataiban veletek leszek.” Bár a pannonhalmi otthonban voltak olyan idős atyák, akik bizonyos lelki­pásztori munkát végezhettek a környé­ken, neki ilyesmit nem engedélyeztek. Nagyon nehéz volt számára a tétlen­ségre kárhoztatás.

Kerkai Jenő SJ és Máriás Lajos SJ Pannonhalmán az 1960-as években (forrás: JTMR Levéltár)

Szabadulása utáni megpróbáltatá­sait, a csendes üldöztetés éveit még­is általában benső derűvel és lelki ki­egyensúlyozottsággal tudta megélni, amelynek titkát így fogalmazta meg egyik levelében: „Az életfogytos sza­badsággal is hatékonyan lehet folytat­ni a régi küzdelmet nagy célokért. Te­hát győzelmes lehet életünk, halálunk, rabságunk, ha tudjuk, Kinek hiszünk.” Szent Pálhoz hasonlóan (2Tim 1,12) a halált legyőző Krisztusban hitt, és vállalta érte a szenvedést is. Ars poeti­cával érnek fel ezek a sorok is: „»Sza­natóriumi« életem vége olyan érettsé­gi vizsgafélével fejeződött be, amelyen különösen kidolgozódott, hogy végtelen megértés, elnéző jóság és határtalan jó­akarat kell az egymás közti élethez. Ed­dig ez csak hideg ismeret volt inkább, most mély élmény. Egy halálra ítélt mű­egyetemista (nagy tehetségű atomfizi­kus!) búcsúlevelében olvastam: »Csak a szeretet ér valamit, minden más va­cak.«” A forradalom után zárkatársa lehetett az a fiatalember, akinek a le­veléből idéz. Kerkai 1957 tavaszától önként ment vissza a börtönbe, hogy letöltse hátralévő büntetését. Ez az időszak a mély formálódás alkalma lett számára, amikor a magát megle­hetősen racionalista embernek tartó Kerkaiban a másokkal való együtt­érzés, türelem, elfogadás erényei to­vább fejlődtek. Erről tanúskodnak következő sorai is: „Sohase csodálkoz­zatok azon, ha az emberi gyarlóságok megmegzavarják felhőikkel a békés kék égboltot. Az volna csoda, ha feszültsé­gektől mentes lenne az életünk. A köl­csönös nagyrabecsülés és egymás iránti jóakarat minden zavart leküzd. Persze gyakran kell kérni a fényt és erőt felül­ről. Hazaérkezésem óta szorgalmasan segítek ebben.”

Utolsó levelében (1968. december 29.) beszámol újabb szívinfarktusáról és épen maradt szeme betegségéről: „Láthatatlan világ ajándékaként mind­két eset meghagyta, sőt fokozta a régi mosolyt, amelyről Gréti húgocskám valamikor kérdezte tőlem: »Ez való­di, vagy csak erőltetett?« Most is valódi volt a teljes vakság benső elfogadásában is. Belül ugyanis működik a mélyeben a »hit titka« és a messzeségben ragyog a magyar megmaradás reménycsillaga. Így aztán minden kereszt könnyűnek és édesnek tűnik…”

 

Megosztás