Három évvel ezelőtt, fellebbviteli bírói kinevezése előtt Amy Coney Barrett szenátusi meghallgatásán támadások érték a hétgyermekes amerikai jogászprofesszor katolikus elkötelezettségét. 2020 októberében, mielőtt az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának tagja lett, ellenfelei inkább aziránt érdeklődtek, hogy milyen magatartást tanúsít majd a politikai szempontból érzékeny ügyekben, például az abortusz kérdésében. Bennünk pedig felmerülhet a kérdés: egy keresztény hívő mennyiben szolgálhatja, akár egyháza tanítása ellenében, a laikus jogállamot?
A szuverén állam feltétlen lojalitást vár polgáraitól, különösen azoktól, akik a szolgálatába állnak. A hívő ember az életénél is jobban ragaszkodik a hitéhez. Így a szuverén állam számára a hívő, lelkiismerete által vezérelt ember mindig kihívást jelent, hiszen az állam iránti lojalitását végső esetben megelőzi Isten iránti hűsége.
A vallási meggyőződés természete eltér az ember értékválasztásait meghatározó más véleményektől vagy meggyőződésektől – legyen szó egy labdarúgócsapat iránti rajongásról vagy a környezetvédelem iránti elkötelezettségről. Ezen – egyébként érthető és akár tiszteletre méltó – elkötelezettségek részlegesek, azaz nem hatják át és nem határozzák meg az emberi személyiség egészét. A vallás azonban – amennyiben nem pusztán szokásról van szó – az ember életének minden területét érinti: az étkezéstől a párválasztásig, az öltözködéstől a családtervezésig. A meggyőződés természete pedig feltétlen azonosulást igényel. Amit az egyén vallási parancsként él meg, az számára felülírja az állam iránti lojalitást. A szuverenitásának feltétlen elismerését követelő állam számára ezért a vallás ijesztő. Újra és újra vannak emberek, akik a vértanúságig menve a hitükhöz ragaszkodnak: a hit, a vallás olyan szférája az életnek, ahol az állam hatóköre korlátokba ütközik.
A hit megélése a szekuláris társadalomban
A vallási meggyőződésből fakadhatnak a kívülálló számára meglepő, érthetetlen vagy akár ijesztő döntések is. A hit bizonyossággal vallott meggyőződés (nem vélekedés), mely az egyént lelkiismeretében köti, azaz megtagadása, a hitből fakadó kötelezettségek elmulasztása belső válságot okoz. A világi Krisztus-hívő küldetése, hogy a maga helyén megélje az evangéliumot: legyen szó családról, iskoláról, politikáról vagy az igazságszolgáltatásról. Nyilvánvalóan vannak olyan szakmák és tevékenységek, melyek a keresztény hittel nem egyeztethetők össze, és lehet olyan hatalom is, melynek szolgálatába állni hittagadás. Egy demokratikus jogállamban azonban a közélet a hit megélésének fontos terepe lehet. A társadalomnak is arra van szüksége, hogy különböző elkötelezettségű tagjai ne rekesszék ki identitásukat hivatásukból: a hitünket nem adhatjuk le a ruhatárban. Amy Coney Barrett maga fogalmazta meg egy beszédében az amerikai Notre Dame Egyetemen, hogy a jogi hivatás nem cél, hanem eszköz – a cél Isten országának építése.
A vallások eltérő módon viszonyulnak a vallási és a világi szféra megkülönböztetéséhez vagy akár az állam és a vallási közösségek viszonyához. A keresztény megközelítés gyökerei Jézus Krisztus hozzáállásához vezetnek: ő nem avatkozott be politikai konfliktusokba. Mind tanítványai, mind bírái előtt elutasította, hogy Isten országa érdekében politikai hatalmat vegyen igénybe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne vett volna tudomást az állami hatóságokról. Így például szól az adófizetésről (Mt 17,24), vagy egy örökösödési vitában a polgári jogrendszerre utal (Lk 12,13). Ezekben az esetekben a közrendet érintő kérdésekkel került kapcsolatba; az emberre nem elszigetelt, hanem társadalmi lényként tekintett, akinek vannak e világi kötelezettségei és ügyei. Isten és az állam uralom iránti igénye végigkíséri a kereszténység történelmét. Ennek során két elvet kell összehangolni: egyfelől „inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,29), másfelől bizonyos kötelezettségeket teljesíteni kell a felsőbbség irányába (vö. Róm 13,1–8; 1Pét 2,11–18; Tit 3, 1–8).
Az ezzel kapcsolatos ütközést megelőzheti, ha a vallásos hit nem terjeszti ki illetékességét az e világi dolgok minden részletére (a II. vatikáni zsinat megfogalmazásában az egyház elismeri a „földi dolgok jogos autonómiáját” [Gaudium et spes, 36]), az államok pedig elismerik az emberek veleszületett, az államot megelőző jogait, köztük lelkiismeretük szabadságát.
A társadalom szekularizációja nyomán a vallási megnyilvánulások egyre ritkábbá váltak a nyilvános térben, így a társadalom és a jog is egyre bizonytalanabbul és bizalmatlanabbul fogadja őket. A megértés hiánya a vallási megnyilvánulások jogi kezelése szempontjából sem mellékes. Azzal, hogy a társadalom szigorúan magánügyként kezeli, a nyilvános térből kiszorítja a vallásosság szinte minden megnyilvánulását, a hitet ismeretlenné, esetleg csakugyan ijesztővé teszi a kívülállók számára. Az egészséges pluralizmus jelentős hozadéka lehetne, hogy a vallások jelenléte természetessé válik a társadalomban: a hitelesen megélt vallás más hitbeli felfogások követői iránt is megértővé és türelmessé tesz.
A világháborúkban különböző nemzetek hadseregeiben szolgáló, egymás ellen harcoló hittestvérek tragédiája különös élességgel veti fel a kérdést: hol vannak a haza iránti hűség határai? A legenda szerint Knezich Károly is ezen tűnődött az aradi akasztófa alatt: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”
Fotó: Oliver Douliery/AFP
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. december-januári számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
