A szentmise számomra elsősorban ima. Szeretem, ha a szertartásnak csend és összeszedettség a kerete. De ez nem mindig adatik meg. Ha valaki például volt már ovis vagy családos szentmisén, vagy mondjuk cserkészekkel táborozni, esetleg az ifjúsági világtalálkozók záró szertartásain milliónyi ember részvételével, az pontosan tudja, hogy ezeknek a rendkívüli liturgikus cselekményeknek a hangulata egészen más, mint amire egy átlagos vasárnap a legtöbb plébániatemplomban számíthatunk.
Pedig ez is mise, az is mise, ugyanaz a szertartásrend. A csíksomlyói búcsú is ilyen rendkívüli vallásos esemény, amelynek a végén több százezer ember együtt énekeli a magyar és a székely himnuszt, majd a Boldogasszony anyánkat. Hitéletünk normálisnak mondható keretei között ugyan mikor élhetnénk meg a magyar katolikus összetartozástudatnak ezt a lelket felrázó erejét, amiért évről évre tömegek zarándokolnak el a Kárpát-medence keleti végébe? Az egyház rájött, hogy szükség van ezekre a rendkívüli vallásos happeningekre, amikor megerősít bennünket a találkozás öröme, és nemcsak egymással, hanem éppen az élő közösség ereje által Istennel is találkozunk.
Az egyház szertartásai elsősorban imádságok, de valójában közösségépítő találkozások is. Liturgikus életünk akkor éri el csakugyan a célját, ha közösség születik belőle. A közösségépítés pedig nem megy úgy, hogy elvagyunk egymás mellett, mindenki végzi a maga imádságát, aztán amikor a liturgiának vége, mindenki siet a maga dolgára. A jó közösség tagjai barátok akarnak lenni, sőt testvérek. Számontartjuk, segítjük egymást, megosztjuk egymás bánatát és örömét. És még valamit csinálnak a jó közösség tagjai: együtt pihennek, nevetnek, szórakoznak is. Ma már egészen egyértelmű az elvárás az egyházban, hogy a liturgia a hívő nép bekapcsolódásával történjen. A szertartásaink során nemcsak mi szólítjuk meg Istent, hanem hisszük, hogy Isten is szólni akar hozzánk, mégpedig a közösség által. Hogyan lennénk a megtestesülés vallása, ha olyan istenképet ápolnánk az egyházban, amely alig van tekintettel Isten hívő népére? Ezért egy pap számára nem lehet mellékes, amit a jelenlévők tekintete tükröz, ami kiül a szemükbe, hogy van-e interakció a szentmisén nemcsak a pap és Isten, hanem a pap és a hívek közösségében jelen lévő Isten között is.
Újabban meglepően sok kezdeményezés születik, hogy hittel élő emberekként ne csak a szertartásaink alkalmával találkozzunk, hanem legyenek közöttünk őszinte beszélgetések, kiránduljunk együtt, legyen bál, tánc, mentsük meg együtt a Földet, és ha ima, akkor vonuljunk el lelkigyakorlatra, akár csendesre is, de együtt. Lapunk e számában rá szeretnénk mutatni erre a különös erőre, amely vallásos közösségeinkben az utóbbi évek során az egymással és Istennel való találkozás vágyából született. Lehet, hogy a találkozásoknak ezt a vágyát a járványügyi megszorítások most fokozottabban táplálják. Keresztény hittapasztalatunk alapján fontos ráismernünk, hogy ezekben a vágyakban – hogy az egyház ne csak szertartást daráló és nagy igazságokat szajkózó intézmény, hanem csakugyan közösség legyen – benne van Isten is, akit ez a sok elzártság és visszafogottság, amely a járványidőszakkal jár, talán jobban megvisel, mint bennünket, akik maszkot hordunk az arcunkon. Ha minden rosszban van valami jó, vallási életünkben Isten talán éppen a közösség utáni vágy felszításával készül most sok szép csodát tenni. Így várjuk nagyon ennek a különös járványidőszaknak a végét.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. februári számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!