„Ötven, jaj, ötven éve – szívem visszadöbben”: időről időre Kosztolányi Hajnali részegségének e fájdalmas szavai is felcsendülnek a Kaláka együttes koncertjein. De az ő eddigi öt évtizedük inkább az eldalolt versek bensőséges légkörét, családias hangulatú koncertek melegét, a szép és igaz szó teremtette közösséget juttatja eszünkbe. A csapat két legrégebbi tagjával beszélgettünk. Először is a kezdetekről.
1969. november 26. Két tizenkilenc éves fiú terveket sző a Népköztársaság útján lévő Ádám söröző egyik asztalánál. Fogalmuk sincs az előttük álló évtizedekről, de a közelükben kortyolgatók még azt sem sejtik: a srácok elhatározták, hogy megzenésített versekre szakosodva együttest hoznak létre. A söröző már nincs meg, az ötletelés viszont elég életképesnek bizonyult. A ház falán kis emléktábla jelzi: itt született meg a Kaláka. De hogy zajlott ez a dupla apás szülés?
Gryllus Dániel: Fura véletlen, hogy épp az első emberről elnevezett sörözőben találkoztunk Mikó Pistával… A Kodály-módszert alkalmazó, Lorántffy utcai általános iskolába jártunk valamennyien, akik most is játszunk a zenekarban, meg Pista is. Ő már ott is hegedült. De részemről is volt előzmény: például amikor az általánostól búcsúztam nyolcadikban, Vajda Jancsival, aki ma már Kossuth-díjas zeneszerző, előadtunk egy operaparódiát. Ő már gyerekkorában mutált, és az úttörő-seregszemlén Mozart Varázsfuvolájából Sarastro egyik áriájával indult. Aztán a Mikó Pesta és népi zenekarában furulyáztam. Pista kezdte a versénekléseket a hatvanas évek vége felé. Duót is csinált az egyik barátjával. Engem is hívtak, hogy próbáljak basszusgitározni. Ezek mind ködképek, halvány előzmények. Lényeg, hogy nem teljesen váratlanul, idegen emberként találkoztunk, hanem tudtunk már egymásról, és már muzsikáltunk is együtt. Benne volt az is, hogy én akkoriban sokat jártam a Bem rakparton lévő Tolcsvay-klubba, mert tetszett a légköre. Ott rendszeresen bemutatkoztak fiatal csapatok, és megszólalt bennem az érzés, hogy „ilyet én is tudok csinálni”. Akkor hívtam föl Pistát, hogy próbáljuk meg ezt „intézményesített formában”, s akkor aztán leültünk. Ő már indult megzenésített versekkel a Ki mit tud?-on is, de ott azt mondták neki, hogy ilyen műfaj nincsen, és kidobták, Sebő Ferivel együtt…
S a gyakorlatban hogy indult be a közös zenélés?
Gryllus Dániel: Mindjárt az első próbánkon, amit itthon, a nagymamám szobájában tartottunk meg, összeütöttünk négy-öt számot. Ezek jobbára Pista kompozíciói voltak, meg talán egy népdalt is feldolgoztunk. Gyakorlatilag három másodperccel a próba kezdése után már ott volt Vili is a csellójával. Néhány hónapig Veress Panka is velünk énekelt, de ő nem vágyott színpadra. December elején pedig már be is mutatkoztunk a Bem rakparton. A Népszabadság írt is róla, mert véletlenül ott volt a klubban az egyik újságírójuk. Egyszer-kétszer még játszottunk ott, de aztán átmentünk a KFKI klubjába, a tizenegyedik kerületbe. Azt nagyon hamar kinőttük, olyan sokan voltak, hogy egyszer le is szakadt a fogas. Akkor kerültünk a Vízivárosi Klubba. Amikor pedig 1973 őszén átadták a Marczibányi téri művelődési házat, muzsikáltunk a megnyitón. Itt – a nyári-téli szüneteket kivéve – azóta is minden hónap utolsó szombatján meg karácsonykor is koncertezünk. Azon a helyen, amely gyerekkorunkban még szánkópálya volt.
Balázs az indító sörözésről még lemaradt, de fél év telt csak el, és már csatlakozott a csapathoz.
Radványi Balázs: A bemutatkozni vágyás bennem is dobogott, beatstílusban megzenésített verseket adtunk elő a bátyámmal alkotott különböző zenekarokban, már ’65-től. Még a Táncdalfesztiválra is beneveztünk önálló versekkel és zenével. Nem nyertünk, de sok fellépésünk volt. Amikor aztán a Kalákában Vilmos katonai behívója miatt megüresedés történt, Mikó Pista – akivel az általánosban osztálytársak voltunk – felhívott 1970 tavaszán, hogy volna-e kedvem beszállni az együttesbe csellóval, merthogy eredetileg azt tanultam a zeneiskolában. És akkor volt egy olyan próba, amikor a cselló elé tartották az orsós magnónak a Tesla mikrofonját, és fölvették az akkor tizenegy számból álló repertoárt, hogy tanuljam meg. Néhány napon belül hoztam ezt a tudást. Bemutatkozásom szeptemberben a Fáklya-, az Athenaeum-, majd a Tolcsvay-klubban történt, ahol nagy örömömre a vendégek sorában ott volt például Szörényi Levente meg más énekesek-gitárosok, akik ebben a műfajban a következő jó néhány évben folyamatosan hallattak magukról.
Kitapintható, hogy mikor kapott lendületet a Kaláka?
Gryllus Dániel: Az egyik ilyen pont a Reneszánsz Show című műsor volt az Egyetemi Színpadon 1971-től. Márai Enikő ötlete alapján született, Fodor Tamás rendezte. Már a címe is újdonságnak számított. Sok előadást megélt.
Radványi Balázs: Telt házasakat…
Gryllus Dániel: Ebben mi középkori versekre írt dalainkat énekeltük, Enikő meg szavalt. Pajzánabbakat, áhítatosakat egyaránt. A következő pont az volt, hogy az Irodalmi Színpadon Váci Mihály-estet terveztek, és Kőváry Katalint kérték fel, hogy rendezze meg. Egy alkalommal, amikor a dramaturggal beszélgetett róla az egyik irodában, és tanácstalanok voltak, hogy milyen zenét lehetne használni a műsorhoz, a nyitott ajtó előtt elhaladó Fodor Tamás, aki csak annyit hallott, hogy valami zene kéne az előadásba, beszólt, hogy „Kaláka”. És akkor Kata kérdezte, hogy mi az. „Hát egy zenekar, most dolgoztam velük az Egyetemi Színpadon.” Akkor Kata fölhívott, s eljött egy próbánkra. A Váci Mihály-est után jöttek a rádiós, tévés produkciók, aztán a lányunk, Dorka, aztán a fiunk, Samu, aztán az unokák… (Nevet.) Szóval komoly lendületet jelentett a magam és a Kaláka életében is ez a találkozás. Kata rendezőként Nádasdy Kálmán növendéke volt, és a képzésükben hangsúlyosak voltak a zenés műfajok. Kata révén a Nádasdy-féle szemlélet olyan lökést adott nekünk e köztes, kicsit irodalmi, kicsit zenei, kicsit színházi műfajban, ami bizonyos mértékben máig hat ránk a versértelmezésben és -éneklésben. Amikor új dalaink születnek, ma is jó átnézni vele a verseket, együtt beosztani, hogy például ki mit énekeljen.
A következő impulzust az adta, hogy elkezdtünk külföldre járni. Először Moszkvában voltunk, aztán Berlinben, ’72-ben, ahol száz együttes szerepelt a VIT-en [Világifjúsági és Diáktalálkozó – a szerk.]. Ott például dél-amerikai zenészekkel is megismerkedtünk. Akkoriban kezdtek megjelenni eredeti gyűjtéseket feldolgozó lemezek. Stilárisan nagyon sokat nyitott a bandán, hogy ilyen együtteseket is hallottunk.
Amikor Mikó Pista elment a színművészeti főiskolára, és így nem maradhatott velünk, először Dabasi Péter jött át hozzánk másfél évre a Vízöntő együttesből, aztán egy rövid ideig Kobzos Kiss Tamással játszottunk együtt. Akkor csináltunk például egy népzenei rádiófelvételt Csoóri Sándor Halálra táncoltatott lány című művéből, aztán a görög Jorgosszal egy Antigoné-előadást. Majd 1975-ben csatlakozott hozzánk Huzella Péter, aki 1995-ig volt tagja a Kalákának. Az ő kiválása után tért vissza Vili, aki ’79-ben lépett ki a csapatból. Akkor jött Becze Gábor.
Mikor lett nyilvánvaló, hogy hosszú távú, mondhatni egész pályás kalandba vágtak bele?
Radványi Balázs: Mindannyian a Műegyetem padsorait koptattuk. Családi indíttatásból, jó példát látva magunk előtt arra készültünk, hogy mérnökként keressük majd a kenyerünket. De előbb-utóbb kiderült, hogy a zenélésből valahogy meg lehet élni, merthogy egyre több felkérésünk volt. Idővel kezdtünk úgy megszólalni, mint egy profi zenekar, és ’74-75-re már egészen biztosan foglalkozássá, életre szóló hivatássá vált számunkra a zenélés. Mivel a szüleinkkel laktunk, nem kellett albérletre és konyhára költenünk, így a keresetünket új hangszerek vásárlására tudtuk fordítani. Apránként, de összegyűlt egy Trabant, aztán egy Moszkvics, aztán egy régi Volkswagen ára is. Vizsgaidőszakban persze nem léptünk fel, akkor a tanulásra gyúrtunk, és nyáron is tudtunk szünetet tartani.
De ha jól tudom, még jó ideig belefért egy kis munka az eredeti szakmájában is…
Radványi Balázs: Nagyon jó légkörben, kedélyes, hangulatos, humoros társaságban szereztem meg a diplomámat, és akkor mondták a Műegyetemen, hogy ameddig csak tudok, maradjak, mert szükség van még egy tanszéki mérnökre. Nyilvánvaló volt, hogy az egyetemi ranglétrán nem megyek végig, de végül is az alapító után én lettem a második Kossuth-díjas azon a tanszéken… A kilencvenes évek közepéig maradtam.
Gryllus Dániel: Én úgy érzem, folyamatosan „csúsztunk bele” a zenélésbe. Semmi olyasmire nem gondoltunk, hogy ötven év… Fiatalok voltunk, örültünk, éreztük, hogy javul a játékunk, szélesedik a repertoárunk, hívnak ide, hívnak oda. Nem volt promóció vagy prospektus, szinte kézről kézre adtak minket. Főleg egyetemeken, a saját generációnknak játszottunk. Akkor még nem volt gyerekműsorunk. A minisztérium által megszabott tiszteletdíj, amit mi is fölvehettünk, nem volt túl sok, de épp ezért a művelődési házak, gyárak, egyetemek mind ki tudták fizetni. Volt olyan év, amikor négyszázszor léptünk fel. S lassan már nem is csak egzisztenciális kérdéssé, hanem tényleg hivatásszerűvé lett a dolog.
A nagy sikert minek köszönhették? Bebizonyosodott, hogy a műfajuk, ami nincs, mégiscsak létezik?
Gryllus Dániel: Az biztos, hogy egy vákuumba mentünk bele, mert korábban ilyesmivel senki nem foglalkozott, és azt sem tudta senki, hogy ez egy vákuum. Elindultunk egy irányba, és addig nem látott széles tér nyílt meg előttünk. Más műfajban lett volna konkurencia, de itt gyakorlatilag szinte ellenállás nélkül haladtunk. Mindenki nagyon örült nekünk, mert használható volt, amit csináltunk, rádióban, tévében, akár csak illusztrációként. Mindenhova lehetett hívni minket.
Első húsz évük a „létező szocializmusban” telt el. Kezdettől sikerük volt, de vajon negatív hatások érték-e az együttest? Akikre sokan figyeltek, arra az állam is felfigyelhetett…
Gryllus Dániel: A rendszerváltás azért volt óriási lehetőség, mert előtte éreztük, hogy ha ugrálunk, beverjük a fejünket a plafonba. De nem sokszor történt ilyen. Például nem akarták kiadni a lemezünket. Bár ez nem egy pártpolitikai koncepció része volt, hanem a lemezgyár gusztusának nem feleltünk meg, és mivel monopolhelyzetben voltak, már 1977-et írtunk, amikor megjelent az első Kaláka-lemez. De ezek olyan régi, avíttos sérelmek… Csak hát sajnálja az ember, hogy pont a korai időszakból egyedül rádiófelvételek maradtak meg. Akkoriban nem úgy indultunk el, ahogy a szabad világban természetes, hogy „csinálunk egy lemezt”.
Érdekes, hogy szakmai szempontból nem következett be nagy változás a rendszerváltással, mert előtte is ugyanúgy énekeltük a József Attila-, Weöres-, Ady- vagy Tamkó Sirató Károly-verseket. Lelkiségét tekintve ugyanazt csináltuk már negyvenöt-ötven évvel ezelőtt is.
Radványi Balázs: Akkor sikerült újabb szintet lépnünk a nyolcvanas években, amikor a külföldön alkotó magyar költők körül szerveződő körök hívtak meg minket Hollandiába, Svédországba, Belgiumba…
Gryllus Dániel: E költők műveinek izgalmasságát elsősorban a helyzetünk közötti különbség adta. Történelmi távlatból már látszik, hogy ezek az intellektuális társaságok nagyon sokat tettek azért, hogy az itthoni kultúrának legyen alternatívája. És ebbe mi belefolytunk. Ezek a körök mára szinte feloszlottak, vagy már csak nagyon kis maradványaik vannak.
Hál’ Istennek már ’81-ben nagy turnét csináltunk Erdélyben is: huszonnégy koncertet adtunk. Akkor ismertük meg a határon túli költészetet, amit Magyarországon persze nem propagáltak, s akkor indult meg a Kányádi-repertoárunk, jóllehet Sándor bácsinak a nevét már korábban is hallottuk.
Tudatosult bennünk, budapesti gyerekekben, hogy nincs „több magyarság”, nincsenek „ők” meg „mi”, hanem csak mi vagyunk.
És ez azóta is megvan. Nemrég Frankfurtban játszottunk, és voltak vagy hatszázan, mind magyarok. S nem a régen kimentek közül.
Mit szeretnek a legjobban mindabból, amit a Kaláka jelent? Mi adja a legnagyobb örömet? Az alkotás? A fellépések?
Radványi Balázs: Amikor megszólít egy vers. Akár én olvasom, akár más adja elő. Az a pillanat, amikor meghallom, hogy ebben a versben mi a legfontosabb, mi a gyökere, honnan kell elindulni… És akkor elkezdődik az alkotás. Tart, amíg tart, van, hogy három napig, van, hogy három évig…
Gryllus Dániel: Néha huszonhárom évig…
Radványi Balázs: Megmaradtak bennem az édesanyám által mondott versek. Ilyen volt Szabó Lőrinctől a Nyitnikék, vagy az Altató, József Attila verse, amelynek minden szakasza az én nevemmel végződik… Ezeket megzenésítettem, és még sok minden mást is édesanyám javaslatára, Juhász Ferenctől, Szabó Lőrinctől Sík Sándorig, Mécs Lászlóig. Jó benyomás, amikor a pillanat már megvan, és utána már „menthetetlen” az ember.
Gryllus Dániel: Én olyan sok rétegben tudnék legkedvesebbet mondani, hogy merre szeretünk menni… milyen előadást… melyik dalt… nehéz lenne egyet kiemelni. A gondolat, az, amivel elindulsz, s hogy éppen akkor mi zajlik le az agyadban, rögzíthetetlen. Utána tökölős munka van a kottapapírral – az alkotói folyamatban én semmiféle szárnyalást nem érzek. Amikor elkezdjük próbálni az új dalt, van egy érdekes érzés: hogy vajon ezt hallottam-e belül, vagy sem. Ilyenkor adott esetben megváltoztatunk egy-két harmóniát, majd beosztjuk, ki mit énekeljen. Aztán jön a bemutató, amire azt szokták mondani, hogy ugyanolyan, mint a többi előadás, csak egy kicsit rosszabb… Igazából az a jó, amikor már tudjuk az új dalt, „ráülünk”, és látjuk a mosolygós arcokat a nézőtéren. Az a legjobb, amikor már együtt vagyunk, és valahol a lelkünk is összeér. De ezt minden előadóművész elmondhatja. Az odáig vezető folyamat inkább munka.
Ezernél is több megzenésített vers, sok ezer koncert… Felidéznének egy olyan emléket, amire még most is borzongva gondolnak?
Radványi Balázs: Egy nagyon emlékezetes kellemetlen élményt tudnék mondani, amire sokszor visszaemlékszünk. Az Irodalmi Színpadon [ma Radnóti Színház – a szerk.] volt egy kétrészes estünk Arany János és Weöres Sándor műveiből. Épp a Tetemre hívás című balladát énekeltük, én kezdtem: „A radványi sötét erdőben / Halva találták Bárczi Benőt…”
Gryllus Dániel: Huzellának kellett volna azt énekelnie, hogy „Iszonyu az, mi oda nyilallik!… / Döbbenet által a szív ere fagy”, de az „iszonyú” szó nem jutott eszébe. Próbálkozott azzal, hogy „szörnyű” meg „borzasztó” – mert ilyeneket azért mondott… Nem tudtuk folytatni.
Radványi Balázs: Fiatal srácok voltunk, nem tudtunk uralkodni a vonásainkon. Annyit bírtam mondani, hogy „függöny!”. Pont az első rész vége lett volna, hát egy kicsit hamarabb fejeződött be. Dráma volt, döbbenetes pillanat – de ma is csak derülni tudunk rajta.
S melyik emelkedett pillanatot idéznék fel az ötven év terméséből?
Gryllus Dániel: Magasztos pillanat sok volt. Legutóbb Kányádi Sándor bácsi temetése, amikor Nagygalambfalván felkísértük a hegyre, és ott énekeltünk. Tíz évvel ezelőtt, amikor a nyolcvanadik születésnapja alkalmából együtt voltunk ott turnén, és fölmentünk a hegyoldalba, ahol a papájának a sírja is van, egy kicsit huncut székelyesen, amolyan Sándor bácsisan azt mondta: „Na, majd itt fogtok énekelni…” Nem mondta, hogy mikor, nem mondta, hogy mit. S lőn.
Ennyi év után milyen embernek látják egymást?
Radványi Balázs: Dani jól érzi azokat az irányokat, amelyek mentén együtt lehet tartani a barátait, akik kitartanak mellette, legyen szó lemezfelvételről vagy külföldi turnéról. Mindebben persze valamennyiünk munkája benne van, de ő tudja összefogni a folyamatot, mindannyiunk hasznára. Ez jó vezetői képesség. S amikor egyszer csak elfogytak a támogatások vagy a lemezgyári lehetőségek, ő jó érzékkel belépett e területre, kockáztatott. Jól sáfárkodik a ráruházott felhatalmazással. Sok együttes szeretne ilyen vezetőt, aki emellett a régi idők óta jó haver, barát. Az természetes, hogy olykor összeszólalkozunk, de mindig a végére járunk, hogy miért volt, miért kellett az a hangoskodás.
S végül rendre kiderül, hogy aki kapott, az megérdemelte, aki meg hangosan szólt, az tudta volna másként is közölni az elmarasztaló véleményét.
Gryllus Dániel: Balázs a kritikus pillanatokban, például amikor hárman be vagyunk rekedve, és csak neki van hangja, helyből tud „három métert ugrani”. Kicsit tréfásan azt szoktuk mondani, hogy amikor baj van, mindig nagyon lehet rá számítani, amikor meg nincs baj, akkor néha csinál. De ötven év után is ideális a kapcsolatunk. Nyilván visz minket a svung, a múltunk, az, hogy már 2019-re be vannak írva koncertidőpontok, hogy egzisztenciálisan is kizárólag a zenéhez kötődünk, de ebben abszolút partnerek vagyunk.
Az együtt maradás egyébként nem szakmai, hanem emberi tényezőkön múlik: együtt kell utazni, lakni, aludni, ami sokkal jobban próbára teszi egy társaság tűrőképességét, mint az, hogy ha valakinek például nem jut eszébe egy szó a színpadon. Azon utólag röhögünk. Inkább emberi dolgok tudják farigcsálni a kapcsolatok tőkéjét. Volt olyan vonósnégyes, amelynek a tagjai turnékon külön asztalnál ebédeltek, vagy színészek, akik a színpadon házaspárt játszottak, de nem voltak beszélő viszonyban. Nálunk nincs ilyen. Emberi kapcsolatok nélkül nem lehet együtt maradni.
Fotó: Földházi Árpád