Békekötés az újszülöttel

(…) Megakad az ember szava, amikor szembesül e furcsa, szokatlan, annyira nem „istenarcú” Istennek a karácsonyával. Betlehemben tényleg az Igazság fekszik a jászolban, mindannyiunk személyes létének igazsága.

Az a magával ragadó remény, hogy a létezés másmilyen. Egy életen át szoktatjuk magunkat a harchoz, a küzdelemhez, már kiskorunktól fogva tanuljuk a győzelem és a nagyság logikáját, s mire felnövünk, rutinosan rejtjük-takargatjuk gyöngeségeinket, sebezhetőségünket. Csakis akkor tudjuk teljesnek érezni az életünket, ha megszabadulunk a negatívumoktól: a hiánytól, a töredékességtől, a másikra szorultságtól… Mindez azonban illúzió: akármilyen sikereket arassunk, bármilyen magasra emelkedjünk, végső soron mindvégig ott hordozzuk magunkban az újszülöttség misztériumát. Az életnek azt a pecsétjét, amit befedhetünk, de végül minden kudarcunkban, határélményünkben, korlátaink mindenféle megtapasztalásában visszaköszön ránk.

Az élet nagy leckéje épp ez: elfogadom-e azt, ami, aki vagyok, vagy folyamatosan küzdök ellene, szeretnék másmilyen lenni? Kibírom-e annak tudatát, hogy miközben a kiteljesedésemet keresem, tulajdonképpen mindvégig kevés maradok?

Vágyom a teljességre, de a hiánynál hűségesebb útitársam nemigen lesz.

Mit jelent akkor az igazi siker? És a bukás? Karácsony éjjelén az angyalok békét hirdetnek a jóakaratú embereknek (lásd Lk 2,14) – ezzel jelzik, hogy a béke odabent, a szívben kezdődik el, az akarat alázatos „jóra hangolásában”, az önmagammal, a létem igazságával való békekötésben. Ember vagyok, s nem akarok Isten lenni. Legfőképpen azért nem, mert maga Isten is ember akar lenni. Mindabban, amit a közgondolkodás „negatívumnak” ítél meg, van valami, ami a Teremtő számára pozitívum. Őt szemlélve elkezdhetek rendet rakni a gondolataim, a vágyakozásaim, a célkitűzéseim terén. Kísérletet tehetek arra, hogy jól határozzam meg, mit jelent a teljesség.

(…)

A teljes cikk  A Szív | Jezsuita Magazin december-januári számában olvasható