Töredékességünk és elégtelenségünk tapasztalata nem gúzsba köt, hanem felszabadít. A másikra szorultság nem rossz, hanem a legnagyobb jó lehetőségét rejti magában: azért születtünk ilyennek, azért nem lehetünk teljesek önmagunkban, elegek önmagunknak, mert kapcsolatra kell lépnünk a másikkal. Az újszülött, annyira nem „istenarcú” Istent szemlélve elkezdhetek rendet rakni a gondolataim, a vágyakozásaim, a célkitűzéseim terén.
Az utolsó vacsorán hangzik el Jézus „új parancsa”: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Egy konkrét gesztus is megelőzi ezt a mondatot: a Mester megmossa tanítványai lábát. A pillanat kivételes és szó szerint megdöbbentő, hiszen kizökkenti a dolgokat rendes kerékvágásukból. Az apostolok lelkiállapotát jól tükrözi a krisztusi kérdés: „Tudjátok, mit tettem veletek?” (Jn 13,12). A válasz feltárja Jézus szívét: „Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát” (Jn 13,13–14). Nem arról van szó, hogy Krisztus valamiféle érzelgősség vagy emberi „gyöngédkedés” keretében akar megszólítani minket. Erős, férfias, határozott öntudattal teszi, amit tesz – és eközben egyetlen érintés révén elmondja, mit jelent az igazi erő és nagyság. Nem „kedveskedik”, hanem kiszabja a követőiből születő közösség számára a principium et fundamentumot, a vezérelvet és alapigazságot: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15). Ebből kiindulva telik meg egészen sajátos és elkötelező tartalommal a szeretetparancs újdonsága: „amint én szerettelek benneteket…” Nem egyszerűen szeretni kell, hanem úgy kell szeretni, ahogyan a Mester tette. Ezáltal megszűnnek a definíciós viták, ki mit és hogyan ért szereteten. A szónak arca, teste lesz: Krisztusé. Azé az Úré, aki letérdel, aki szolgál, aki elmegy egészen a keresztig is. Amit a kívülállók gyöngeségnek vagy tehetetlenségnek értékelnek benne, az valójában a leghatalmasabb belső erőnek a bizonysága. Ő nem azért végez szolgai tevékenységet, mert erre bármi kötelezi – épp ellenkezőleg, ő az egyetlen, akinek semmiféle emberi kötelme nincsen. A kereszten függése sem vereség – hanem a legtudatosabb döntés vállalása, hisz ő az az egy közülünk, akinek nem kellett volna meghalnia.
A jézusi szeretetparancs így két irányban ad kinyilatkoztatást. Egyfelől megmutatja nekünk, hogy ki és milyen az Isten. Az a Teremtő, aki útra kel, hogy bármi áron is, de megmentse teremtményét. Az a Mindenható, aki teljességgel kiszolgáltatottá teszi magát értem, értünk. A látszólagos magatehetetlenség és erőtlenség valójában az emberi képzeletet meghaladó erőt mutatja meg. „Nem veszi el tőlem senki [az életemet], magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától” (Jn 10,18). Ez a dinamika azonban nem pusztán Isten belső valóját tárja fel előttünk, de azt is kinyilvánítja, hogy milyen szívvel van ő irántunk. Szent Pál megrendülve írja: „…az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,7–8). Ezzel a titokkal szemközt a hit és a remény legszilárdabb belső bizonyossága születik meg bennünk: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35).
A keresztény hitnek ez a magja. Azonban nem csupán valamiféle tantételről és személyes megérintettségről van szó, hanem életünk nagy küldetéséről, létünk feladatáról. Számunkra Jézus az a szőlőtő, amelyhez szőlővesszőként kell kötődnünk, hogy bő termést hozzunk, s a tanítványai legyünk (vö. Jn 15,8). A tanítványság nem egyéb, mint megmaradás a szeretetben: „Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök” (Jn 15,10–11).
Bár e gondolat a szent három nap történéseihez kötődik, van egyfajta karácsonyi karaktere. Ha kilépünk a sablonok, az ünnepi klisék birodalmából, hirtelen rádöbbenünk, micsoda feszültségek hatják át a születés evangéliumát. Isten gazdagsága és a csecsemő meztelensége, a világot teremtő Mindenhatóság és a szállástalanság ténye, az élet születése és a gyilkos düh, a pásztorok és a katonák, a világ nagyjai és kicsinyei, az igazi fény és a földi éjszaka… Mintha kényszerítve lennénk arra, hogy újragondoljuk istenképünket, hitünket, az éghez és a földhöz való viszonyulásunkat. Krisztus nem a lábmosáskor térdepel le először a földre, hanem már születésekor oda fektetik. Nem a kereszten válik első alkalommal magatehetetlenné, hanem amikor szorosan bepólyálják újszülött testét. Kiszolgáltatottsága a szoptatással, a tisztába tétellel, a másokra szorultsággal kezdődik Betlehemben. Úgy indul útjára személyes élettörténete, mint bármelyikünké – a nagy különbség abban rejlik, hogy őt erre semmi nem kötelezte. A kulcs, a miért, az alfa és az ómega nem más, mint a szeretet. Ez a lét forrása, az élet megváltása és beteljesülése.
Megakad az ember szava, amikor szembesül e furcsa, szokatlan, annyira nem „istenarcú” Istennek a karácsonyával. Betlehemben tényleg az Igazság fekszik a jászolban, mindannyiunk személyes létének igazsága. Az a magával ragadó remény, hogy a létezés másmilyen. Egy életen át szoktatjuk magunkat a harchoz, a küzdelemhez, már kiskorunktól fogva tanuljuk a győzelem és a nagyság logikáját, s mire felnövünk, rutinosan rejtjük-takargatjuk gyöngeségeinket, sebezhetőségünket. Csakis akkor tudjuk teljesnek érezni az életünket, ha megszabadulunk a negatívumoktól: a hiánytól, a töredékességtől, a másikra szorultságtól… Mindez azonban illúzió: akármilyen sikereket arassunk, bármilyen magasra emelkedjünk, végső soron mindvégig ott hordozzuk magunkban az újszülöttség misztériumát. Az életnek azt a pecsétjét, amit befedhetünk, de végül minden kudarcunkban, határélményünkben, korlátaink mindenféle megtapasztalásában visszaköszön ránk.
Az élet nagy leckéje épp ez: elfogadom-e azt, ami, aki vagyok, vagy folyamatosan küzdök ellene, szeretnék másmilyen lenni? Kibírom-e annak tudatát, hogy miközben a kiteljesedésemet keresem, tulajdonképpen mindvégig kevés maradok? Vágyom a teljességre, de a hiánynál hűségesebb útitársam nemigen lesz. Mit jelent akkor az igazi siker? És a bukás? Karácsony éjjelén az angyalok békét hirdetnek a jóakaratú embereknek (lásd Lk 2,14) – ezzel jelzik, hogy a béke odabent, a szívben kezdődik el, az akarat alázatos „jóra hangolásában”, az önmagammal, a létem igazságával való békekötésben. Ember vagyok, s nem akarok Isten lenni. Legfőképpen azért nem, mert maga Isten is ember akar lenni. Mindabban, amit a közgondolkodás „negatívumnak” ítél meg, van valami, ami a Teremtő számára pozitívum. Őt szemlélve elkezdhetek rendet rakni a gondolataim, a vágyakozásaim, a célkitűzéseim terén. Kísérletet tehetek arra, hogy jól határozzam meg, mit jelent a teljesség.
Amikor Jézus földi élete végéhez közeledve az öröm teljessé válásáról beszél, pontosan ezt az üzenetet fogalmazza meg számunkra. Töredékességünk és elégtelenségünk tapasztalata nem gúzsba köt, hanem felszabadít. A másikra szorultság nem rossz, hanem a legnagyobb jó lehetőségét rejti magában: azért születtünk ilyennek, azért nem lehetünk teljesek önmagunkban, elegek önmagunknak, mert kapcsolatra kell lépnünk a másikkal. Önmagam beteljesüléséhez nem jutok el másként, csakis a felebaráton keresztül. A szeretet odaköt a másikhoz, és kezembe adja a gyöngeség erejét, a szolgálat nagyságát. Amikor egy másik ember előtt térdelek, s onnan, a lába felől nézek fel rá, az arcára, a szemébe, hirtelen megváltozik minden. A másfajta látószögből eltérő módon mutatkozik meg az egész világ. Ráébredek, mi is az, amitől igazán félnem kell. Persze jó fentről nézni a többiekre, van benne valami mámorító – de én végső soron épp így fogom elveszíteni az arcomat. Lehet nimbusza a győzelem logikájának – ám ettől még továbbra is szembe kell néznem a ténnyel, hogy a legtöbb diadalban végül én leszek az, aki elvész. Egész egyszerűen azért, mert diszharmóniába kerülök létezésem legbensőbb struktúráival.
Ha megőrizzük szívünkben az újszülöttség sebezhető, másokra szoruló, kiszolgáltatott ősélményét, azon keresztül megtanulhatunk mindent, ami része a szeretet kiteljesítő valójának: a bizalmat, a hűséget, a türelmet, az elfogadást, az önátadást, az áldozatot… Krisztus azért születik a földre, azért mossa meg a lábunkat, azért feszül értünk keresztre, hogy értsük és megértsük az Igazságot – és ezáltal örömünk teljes legyen. Annyira egyszerű, s mégis olyan nehéz ez az út! Hogyan merhetnék felnőtt fejjel ugyanúgy megnyílni, ráhagyatkozni, megbízni, mint kisgyermekként? Annyi a csalódás, olyan sok a visszaélés sebezhetőségünk vállalásának pillanataiban, hogy szinte ösztönszerűen páncélt vonunk magunk köré. Ez a kéreg azonban lehetetlenné teszi a növekedést. Szét kell feszítenünk, hogy érzékeny, sérülékeny, de igazán csak így élő húsunk-létünk elérje célját – hogy örömünk teljes legyen.