Befagyott patakok színén megjelennek az első repedések, csörgedezik a víz. Egy tikkasztó kirándulás után forráshoz érkezünk, amelynek hűs vizében élmény megmeríteni a kezünket, lemosni az izzadságot az arcunkról, és nagyot kortyolni. Hosszan tartó szárazság után végre-végre egy kiadós eső, amelytől fellélegeznek a fák, és zölden integetnek a fűszálak. A víz kétszeresen is jelentőségteljes elem: mossa fizikai valónkat, megtisztít, segít az egészség megőrzésében, ugyanakkor a szertartások, ünnepek során sok olyan pillanat van, amikor a víz a lelkünket, szellemünket, egész belső lényünket mossa tisztára.
Grafikák: iStock
Karácsony ünnepéről először talán a fény születése jut eszünkbe, a gyertyák apró lángja, a sok csillag ragyogása éjféli misére menet. Azonban a néphagyományban a víznek is igen fontos szerepe volt e nagy napon. Juhász Katalin etnográfus kutatásaiból tudjuk, hogy két időszak volt az évben, amikor a víznek különleges erőt tulajdonítottak: a tavaszi megújuláskor és a téli napforduló környékén. Eleink télen igen ritkán mosakodtak, hiszen a víz fagyosan hideg volt, megmelegíteni nem volt egyszerű, meg hát túlnyomórészt amúgy is állig beöltözve otthon ültek. Karácsony előtt viszont szokás volt megmosdani. Nemcsak arcot és kezet, hanem lábat is mostak ilyenkor. Ez a tisztálkodás részben a fizikai tisztaságról szólt, mellyel az ünnepet akarták megtisztelni, részben a család egységéről, egymás szolgálatáról, hiszen a lábmosást a ház legfiatalabb asszonya végezte.
Karácsonyra úgy készülődött a nép, mintha vendéget várna, a legkedvesebb látogatót, magát Jézust, aki meg is érkezett szenteste. Ő az élő víz forrása, s a néphit szerint születésével minden vizet megszentelt. Az egész országban megmosakodott hát a család karácsony éjjelén, hogy szépek, egészségesek legyenek. Ehhez a különleges mosakodáshoz különleges vízre volt szükség, melyet aranyos víznek vagy szerencsevíznek neveztek, és csak az éjféli mise után lehetett meríteni, amikor Jézus születésének öröme eltöltötte a világmindenséget, illetve bizonyos helyeken újév éjszakáján is. Ez friss, élő víz volt, kútról vagy forrásból merítették, amelyet gyakran fel is díszítettek. Volt egy kis verseny is, hogy az éjféli mise után ki tud először meríteni a vízből, s az illető meg is jelölte a kutat, hogy győzelme mindenki előtt nyilvánvaló legyen. Reményük szerint a víz még hatásosabbnak bizonyult, ha csendben vitték haza, és olyan dolgokat tettek bele, ami fokozta egészségmegőrző erejét: piros almát, hogy arcuk piros, kerek legyen, vagy ezüst pénzérmét a szépség érdekében. Ittak is belőle, sőt az állatokat is erről itatták, így mintegy belül is átjárta őket a szent víz ereje.
A néphit szerint minden víz aranyossá vált az éjféli mise alatt, de volt olyan szokás is, hogy ezt az aranyfényt nemcsak elképzelték, hanem meg is jelenítették. Ez úgy történt, hogy a vizet tartalmazó fehér tál fölött szalmát gyújtottak meg, s annak aranyfénye tükröződött vissza. Megrendítő párhuzam gyanánt Jézus halálakor, nagypénteken is aranyos lesz a víz eleink hitvilága szerint.
Mivel karácsonykor egy kisbaba születését ünnepeljük, az aranyos víz voltaképpen a Kisjézus első fürdetővizét juttatta a régi ünneplők eszébe, s azokat a szokáscselekvéseket, amelyeket az újszülött gondozásakor alkalmaztak. Az újszülött első fürdetésének különleges jelentősége volt, mint ahogyan a nagy átmenetek valamennyi pillanatának az életben. Minden mozdulatot, apróságot jelentéssel ruháztak fel, így azok egész életre kiható értéket hordoztak. A frissen megszületett csecsemő számára a víz még természetes közeg, így a fürdés, vízbe merülés megnyugtató, kellemes átmenetet biztosít. Palócföldön a babát tisztesfű főzetében mosdatták meg. E lila, puha levelű, magasra nyúló növényt, mely az árvacsalán rokona, minden bajra hatásosnak tartották, sőt Szent János napján a görögkatolikusok vagy úrnapján, illetve Nagyboldogasszony ünnepén a római katolikusok meg is szenteltették. Sőt, volt olyan hely is, ahol külön specialista volt erre a célra: a füvesasszony az úrnapi szentmise után az egész környéken széthordta a megszentelt kis csokrokat, melyeket utána gyógyításra használtak. E csokrokból rózsaszirmot is tett az egyik nagymama az újszülött első fürdőjébe. Úgy hitték, hogy a fehér sziromtól ártatlan és szelíd, a pirostól pedig egészséges lesz a gyermek. Más változatnál csak a leánygyermek fürdővizébe tettek virágot, hogy szép és szeretetre méltó legyen a kicsi. Általános volt, hogy – különösen fiúk esetében – ezüstpénzt dobtak a fürdővízbe, majd később már csak jelképes aprópénzt, hogy elősegítsék a gazdagságot. Régen ez a pénz a bába járandóságát gyarapította, mert szolgálataiért elvihette. Nagymamám azt mondta, hogy az én születésemkor is tettek a fürdővizembe egy ezüsthúszast, amelyet aztán kiegészítve titokban az orvosnak adtak (mivel a szüleim nem voltak megelégedve az orvossal, de ők hálásak voltak neki). Így volt-e vagy nem, nem tudom, de jó érzés rágondolni. A régiek igyekeztek megelőzni, hogy a kisbabát majd szemmel verjék, ezért fürdetés közben seprűt tartottak a feje fölé, és a bába háromszor megnyalta a szemét. Kalotaszegen kölest és tökmagot dobtak a vízbe, hogy elhárítsák az esetleges rossz sorsot. Mivel ilyenkor még nagyon formálhatónak érezték a kicsit, igyekeztek megalkotni számára azt a testet, amely a helyi szépségideálnak legjobban megfelelt: megnyomkodták az arcát, hogy gödröcskés legyen, meghuzigálták vagy éppen megnyomták az orrát. A fürdetés után megkenték a kezét és a lábát lúdzsírral, hogy sose fagyjon meg. Kezére húrt, piros fonalat kötöttek, szemmel verés és rontás ellen. Pólyába bújtatták, és édesanyja mellé helyezték. A fürdetővizet ezt követően kiöntötték. Általában járatlan helyre, hogy mások ne tudjanak véletlenül vagy rossz szándékkal belelépni, és ők maguk nehogy kárt szenvedjenek. Az újszülött első fürdővize azonban ebből a szempontból is különleges volt: Palócföldön a nyílt utcára öntötték, hogy a babát sokan szeressék, Kalotaszegen keresztútra, fűzfa alá, védelmi célból. Az újszülöttet pár napos korában megkeresztelték, a szenteltvíz, a keresztség szentsége szellemi és lelki értelemben betöltötte, s tagja lett tágabb közösségének, az egyháznak.
A fürdésnek mindig volt lelki és szellemi tisztulási jelentősége is. Reggel legalább az arcát és a kezét megmosta mindenki, miközben a reggeli imáját végezte. Szombatonként a melegebb napokon alaposan mosakodtak, hogy a vasárnapi szentmisére tiszták legyenek. Így a tisztaság vallási jelentőséget is nyert. Erre utal a címben idézett archaikus népi ének sora is. A zsidóknál és az iszlám hitűeknél a vallás nagymértékben megszabja, hogyan és mennyit kell mosakodni. A zsidók körében minden étkezés előtt alapos, könyökig végzett kézmosás volt kötelező, a szombatra készülve legalább az arcot, kezet, lábat meg kellett mosni, de lehetőleg a teljes testet. Tiszta ruhát kellett venni, melyet már csütörtökön ki kellett mosni, hogy ne a szombati előkészület napját terheljék a nagymosással. E nagyfokú rituális tisztaság azt eredményezte, hogy a zsidók lakta városnegyedekben kevésbé szedték áldozataikat a járványok – ami sajnos a többi városlakó irigységét és bosszúját váltotta ki. A Szentírásból ismerjük ezeket a szabályokat, melyeknek kiüresedését azonban Jézus komoly problémának tartotta. Fontos volt számára, hogy a mosakodás lelki célja is megmaradjon, és az ne silányuljon pusztán betartandó törvénnyé. Jézus maga többször alkalmazott fürdőt, mosást gyógyításai során, így a vakon született embert a Siloe tavához küldte megmosakodni, egy másik vakon született szemét sárral kente be, egy siket fülét pedig nyállal tisztította meg. A néphagyományban is fontos szerepe volt a fürdővel való gyógyításnak, mind valódi, testi bajok, mind megrontás, ijedtség ellen. A gyógynövényes fürdők haszna közismert, a rontást pedig szenes vízzel gyógyították, azaz izzó parazsat dobtak friss forrásvízbe, s arról itatták vagy azzal mosdatták meg az illetőt. A különleges fürdők sem voltak ritkák, ezeket a hozzávalók beszerzésének nehézsége (például kilenc forrásból vett víz, temető árkából vett fű) és a különböző mágikus gyakorlatok (például a számmal, színnel, anyaggal kapcsolatban) közösen tették még hatásosabbnak tűnővé.
A víz eleink szerint összeköttetést biztosít a természetfeletti világgal, rajta keresztül gyógyulás, tisztulás érkezett, s a bűn, a szenny távozhatott. A vízfelületeken az arra érzékenyek képeket, útmutatást láthattak, melyek segítettek egy-egy nehéz helyzet megoldásában. A letakart cseberben, kút felszínén, kristálypohár vizében megjelenő információkat a közösség igaznak fogadta el. A csatorna a másik irányban is működött: ha egy halottat, különösen kisgyermeket túlságosan sirattak, a közösség úgy vélte, vizes lesz a ruhácskája, vagy megtelik a koporsója vízzel, és nem tud virágot szedni, gyümölcsöt enni, örvendezni a mennyországban. A frissen elhunyt embert is meg kellett mosdatni, amit egy családtag vagy erre a célra hívott specialista végzett el. Ez a fürdetés is nagyon fontos rítus volt, mely szerint az élet két kapuját, a születést és a halált víz választja el a mennyországtól, a túlvilágtól. Életünk e legegyszerűbb, fontos gyakorlata is válhat lelki megújulássá, ha ellessük őseink bölcsességét.