A Jezsuita Kiadó két könyvének borítóképét is Alejandro Labajos SJ festette. Kettős hivatásáról, inspirációkról, a művészet spiritualitásáról és az alkotásról mint imaformáról beszélgettünk vele.
1. Jelent az ön számára spanyolként bármi különöset a jezsuitaság, hogy egy spanyol(ok) által alapított rendbe lépett be?
– Nem a közös származásunk, nem a születési helye teszi számomra vonzóvá Loyolai Szent Ignácot. Pont ellenkezőleg, a gyökereitől való elszakadás képessége nyűgöz le benne, és az, ahogy engedi, hogy zarándokká változzon. Ignác otthona maga az út volt, és szerintem mindig azt a darab földet érezte a hazájának, amelyen épp állt. Minden lépésénél érteni akarta, hová vezeti a Szentlélek. Iñigo benső és külső élete abban a lassú ritmusban formálódott, amelyet a gyalogos életmód szab meg. Soha nem tülekedett, vagy szaporázta meg a lépteit, s ugyanakkor egy pillanatra sem hagyta magát eltéríteni attól, hogy arra haladjon, amerre megérzése szerint Isten vezette. Az úton levésre való készség az, amiben testvérének és társának érzem magam, nem abban, hogy mindketten a világ ma Spanyolországnak nevezett részén születtünk.
2. Hogyan lesz valakiből jezsuita és művész?
– Jó jezsuita módjára hadd válaszoljak kérdéssel: nem volt-e maga Jézus is művész? Az a mód, ahogy a valóságot látta, ahogy az embereket és a természetet szemlélte, meggyőződésem szerint erre utal. Aztán ott vannak a példázatok, történetek, amelyekkel az emberekhez szólt, hogy megértsék, Isten országa elérkezett. Mennyire költőiek, nem? Jézus képes volt a szépséget megbecsülni és megalkotni is. Ebben az értelemben gondolom azt, hogy művészlélek volt. Ha nem így volna, hogyan vette volna észre, miként nő oly hatalmas fa a legeslegkisebb magocskából, vagy a pillanatot, amikor az özvegyasszony az utolsó garasát bedobta a perselybe? Számomra a művészet lényege mindenekelőtt ez a jézusi figyelmes életszemlélet, és ezt próbálom kifejezni a rendelkezésemre álló anyagokkal: vonalakkal, színekkel, ecsettel vagy épp fával. A hivatásomban mély egységet érzek. Egyáltalán nem első a jezsuitaság és második a művészség, vagy fordítva.
Inkább arról van szó, hogy Jézus társa próbálok lenni mindenben, a szépség szolgálatában ugyanúgy, mint ahogy az eucharisztia ünneplésében.
A Társaság története során mindig is voltak művészek a jezsuiták között. A művészet és a keresztény hit édestestvérek – a művészet is communio, azaz egyesülés; egyfajta ablak, amelyen keresztül Isten kifürkészhetetlen titkát szemlélhetjük. Mielőtt beléptem volna a Társaságba, még középiskolás koromban díjat nyertem egy helyi rajzversenyen, a művé-szettörténet pedig már az általános iskola óta vonzott. Tizenegy évesen járhattam először a londoni National Galleryben, és Leonardo da Vinci grafikái előtt állva éreztem meg valami különöset. Sosem felejtem el azt a pillanatot, igazi spirituális élmény volt. Komolyabban csak évekkel a belépésem után kezdtem felfedezni a pasztellek, a fa, az arany világát. Igyekeztem minél jobban megismerni az ikonokat, elkészítettem pár képet, aztán jött néhány megkeresés, és így tovább. Konkrét festészeti tanulmányokat pedig csak a legutóbbi években végeztem, az elöljáróim döntése nyomán, és azóta immár a Társaságtól kapott küldetésem része a képzőművészet.
3. Mi volt az első alkotása, amelyet jezsuitaként készített, és melyik a személyes kedvence?
– Az első festmény, amelyet a noviciátusban készítettem, egy akvarell volt. Egy térdeplő alakot ábrázolt, amelyet hatalmas kezek tartottak, az Atya kezei. Az alakot fentről áradó fénynyaláb világította meg. A spirituális élmény metaforájának szántam, de akkoriban meglehetősen kevéssé értettem a mesterségbeli fogásokhoz, és nem is vettem az egészet túl komolyan. Nem vagyok benne biztos, hogy utólag műalkotásnak nevezném… Szívesen festek portrékat, mert az emberek arcában látom tükröződni Isten szépségét, ahogy életet lehel belénk, ahogy jelen van az életünk történetében, de a tájképeket, ikonokat is szeretem. Kedvencet kiemelni közülük azért is nehéz, mert mindegyikben van belőlem valami, mindegyikhez kötődöm, szóval nem igazán tudok külső szemmel tekinteni rájuk. De ha muszáj, talán azt a Krisztus-arcot emelném ki, amelyet a harmincnapos lelkigyakorlatom alatt festettem. Láttam korábban egy Van Dyck-képet, ami nagy hatást gyakorolt rám, és ennek próbáltam meg egy nagyon személyes változatát elkészíteni. Hosszú órákat töltöttem meditációban és a Vele való beszélgetésben. Technikai értelemben talán nem a legjobban sikerült munkám, de az biztos, hogy azok közé tartozik, amelyeket a legjobban szeretek.
4. Kik azok az alkotók, akiknek a művei inspirálják?
– Minden lehet számomra inspiráció, ami a szemem elé kerül, legyen az a délutáni fény tükröződése a szobám falán, vagy egy arc, amelyet a metrón utazva szemlélek. Bármi képes lenyűgözni, ha nyitott tudok lenni a titokra, amelyet kifejez. Vannak, persze olyan festőóriások, akiket csodálok, és akiktől szüntelenül tanulok. A híres spanyol iskola művészei, Velázquez, Murillo és Goya földjén születtem, úgy nőttem fel, hogy az ő műveik vettek körül. A kedvenceim közül Tizianót, Rembrandtot, Singer Sargentet és Lucian Freudot emelném ki. A román templomok falfestményei is rendkívül inspirálnak, valamint a Görögországban látott ikonok. Az egyszerűségükből és a színeikből bőven van mit tanulnom, nemcsak a festészetet, hanem az életemet illetően is.
5. Van különbség aközött, hogy ha megbízásokat teljesít, vagy ha a saját kedvére fest? Például mennyire halad előzetes terv alapján, és mennyi teret hagy az improvizációnak egyik vagy másik esetben?
– Bármilyen műhöz fogsz is hozzá, az alkotás útján kéz a kézben jár élvezet és aszkézis. Időt, odafigyelést, kreativitást követelnek meg a művek, és azt is, hogy megengedd magadnak, hogy eltérj az előre felvázolt tervtől. Ugyanakkor határokat is kell szabnod, hogy a mű koherensen tudjon kiteljesedni. Akár megbízásról, akár saját indíttatásra készülő műről van szó, minden alkalommal, amikor munkához fogsz, olyan, mintha zarándoklatra indulnál: olykor sajognak a végtagjaid, és fáj a szíved, máskor elbűvöl, amit látsz, elöntenek az érzelmek, és nagy hálával telsz el.
A döntő a folytatás: készen állsz, hogy ne kapkodj, vagy hogy kijavítsd, amit egy kevéssel korábban még tökéletesnek láttál? A mű úgy növekedik, mint a mag, amiről Jézus beszél: anélkül, hogy pontosan tudnánk, hogyan.
Talán a klasszikus iskolai képzés miatt, igyekszem alaposan tanulmányozni és dokumentálni a témát, amelyet készülök feldolgozni. Vázlatokat, tanulmányokat, színpróbákat készítek stb. Rászánom az időt, hogy bevonódjak a személyek vagy tárgyak világába, akiket megfesteni készülök – kivéve, amikor szabadtéren festek tájéképet, amikor is meg kell ragadnom, amit látok, még mielőtt megváltozna a fény. Amennyiben megbízásról van szó, igyekszem meghallgatni azokat a személyeket vagy közösségeket, akik-amelyek a felkértek. Improvizálni azután tudsz, hogy egészen magadévá tetted a témát. Egy alkalommal készítettem egy portrét a mostani generális atyáról, de nem volt érkezése, hogy modellt üljön hozzá, úgyhogy jó sok időt eltöltöttem azzal, hogy fotókat és videókat nézegettem róla, elolvastam néhány írását, megpróbáltam jobban megismerni Venezuelát, és jól megfigyeltem, amikor egy alkalommal felkereste a közösségünket. Remélem, magára ismer majd, ha meglátja Loyolában, a provinciálisportrék sorában.
6. A budapesti Jezsuita Kiadó felkérésére festette meg Xavéri Szent Ferencet. Mit jelent az ön számára az ő alakja, mit akart kifejezni a képpel?
– Az előkészület időszaka valóságos ajándék volt számomra. Az igazság az, hogy leginkább az ő hatására kértem a felvételemet a jezsuita rendbe, és ezt az ikont valójában elég régóta hordozom magamban. Hálás vagyok, hogy végre alkalmam adódott, hogy meg is valósítsam. Xavériban a lelkesedése és a lendülete vonz, ahogyan vágyik rá, hogy teljesen idegen vidékeken és kultúrákban hirdesse az evangéliumot. Isten valóságos kalandora volt, aki rajongott a legkülönfélébb emberekkel való találkozásokért. Ugyanakkor csodálattal tölt el, hogyan őrizte meg a szívében azt az őszinte szeretetet, amelyet az első társak iránt érzett. Ezt az érzelmekkel teli Ferencet akartam megjeleníteni, aki képes Isten horizontját a szeme előtt tartani, s így az élet minden viharát kiállja. Egy kortárs ember arcát és alakját kölcsönöztem neki, hogy képes legyen megszólítani a ma emberét. Olyan anyagokat és színeket választottam, amik őt fejezik ki: az életet, a tüzet, az Isten kalandjára mondott igenjét, és azt, hogy az élet viharain átvezet a Belé vetett bizalom. Ránk ugyan már nem várnak olyan missziók, mint Xavéri Ferencre, de annál inkább vágyakozhatunk arra, hogy megéljük missziós lelkesedését és bátorságát, amelyek számára nem jelent akadályt sem országhatár, sem előítélet, sem az idegen nyelv vagy kultúra. Arra is alkalmas lehet egy műalkotás, hogy szakítsunk azokkal az elvárásokkal, amelyekkel a szemlélő egy adott témához közelít. Bárcsak aki rátekint a Xavérimre, azt érezné, hogy kérdezni akar tőle valamit…
7. Lehet egy műalkotásnak is missziós hatása, van a kortárs vallásművészetnek pasztorális dimenziója?
– Az egyház és a művészek az elmúlt évtizedekben nehezen értették meg egymást. Ennek számos oka lehet, de az egyik egészen biztosan az, hogy a kapcsolatainkba és a lelkipásztori gyakorlatunkba teljességgel beépült a hasznosság és a hatékonyság logikája. Márpedig a művészet ennek ellenáll, mivel időt igényel, és nem hoz hasznot. Gyors eredményeket akarunk elérni, mintha az egyház egyfajta gép volna, amely híveket állít elő. Pedig a hitnek több köze van a szemlélődéshez és az Istennel való személyes találkozáshoz, mint elvont eszmékhez. Ferenc pápa sűrűn emlegeti, hogy vissza kell nyernünk a rácsodálkozásra valóképességünket, márpedig az „haszontalan”, továbbá időt és türelmet igényel.
A vallásos művekhez rácsodálkozással érdemes fordulni, s akkor képesek leszünk megrendülni a feltáruló titkot megsejtve. A szépség evangéliuma érhet annyit vagy még többet is, mint egy jó szentbeszéd.
Amikor XVI. Benedek pápa Barcelonába jött, hogy felszentelje a Sagrada Familiát, azaz a Szent Család-templomot, úgy fogalmazott: Gaudí építészként képes volt rá, hogy egyesítse az evangélisták, a természet és a kövek könyveit. Így vált számára lehetségessé, hogy alkotása az örömhír valóságos kifejeződése legyen. Ez a templom, amely immár több mint száz éve épül, képes arra, hogy az evangélium üzenetét nagyon is kortárs nyelven közvetítse, azáltal, hogy a világ minden tájáról csodájára járó több százezer turistát lenyűgözi a színeivel és formáival. Vannak olyan csodálatra méltó művészek, akik képesek a fa, a festékek, a fém, a gyanta vagy éppen a digitális hordozók segítségével megalkotni az anyag katekézisét. Szent Ignác pontosan megértette, hogy ami nem hat az érzékeinkre, és nem formálja át a bensőnket, az puszta ideológia marad. Ezért hív meg az imaginatív szemlélődésre, ami egyben a Lelkigyakorlatok alapvető imamódja: azt akarja, engedjük, hogy Jézus élete ne csak az értelmünkön, hanem az érzékeinken keresztül is hasson ránk.
8. Minden év augusztusában harmincnapos lelkigyakorlatot kísér Loyolában. Hogyan alakult ki ez a szokás, milyen kapcsolat fűzi az ottani lelkiségi központhoz?
– A Társaság és a nagy ignáci család számára az egyik legjobb lehetőség, hogy azon a helyen kínálja – immár ötszáz éve – az ignáci Lelkigyakorlatok tapasztalatát, ahol Ignác született, és ahol a legmélyebb lelki megtapasztalásainak egyikét élte át. Csodálattal tölt el, hogy érzékelhetem, amint a Lélek belép az emberek életébe, és láthatom, hogy arra készteti őket, hogy mélyebben és emberibb módon éljék az életüket. Ő tudja, hogy melyik pillanatban mire van szükségünk, és úgy dolgozik rajtunk, ahogy a legjobb művészek az alkotásaikon. A Lelkigyakorlatok segítenek ráéreznünk, merre induljunk életünk útján. Nagy ajándék, hogy ebben a kalandban társa lehetek a lelkigyakorlatozóknak, s hogy ezt Loyolában tehetem, hálával és örömmel tölt el. Loyola kicsit olyan, mintha a Társaság szíve volna. A hely, ahol Ignác számára minden elkezdődött – és ilyen hellyé tud válni mindenki számára, aki itt végzi el a lelkigyakorlatát. Kamaszkorom óta járok vissza Loyolába, már jezsuitaként, öt éven át éltem is az ottani közösségünkben, és meghatározó tapasztalataim fűződnek ehhez a helyhez, ahol Ignác a súlyos sérüléséből felgyógyult, újra lábra állt, és ahonnét útnak indult. Loyolát ilyen módon az otthonomnak érzem, ahová vissza-visszatérve a lényeghez fordulok vissza.
9. Néhány hónapja végezte el a harmadik probációját, ősztől pedig Manresában él. Hogyan telnek a napjai?
– Arra kaptam küldetést, hogy folytassam az alkotást és a lelkigyakorlatok kísérését. Manresa is Ignác lelki útjának a legfontosabb helyszínei közé tartozik, úgyhogy nagyon is elégedett vagyok, hogy itt élhetek és dolgozhatok. Ami az aktuális munkáimat illeti, több projekten dolgozom egyszerre. Az egyik az új nemzetközi jezsuita egyetem kápolnája Madridban, amelynek a teljes belső teréért, liturgikus bútorzatáért és vizuális programjáért felelek. Több ikon és festmény elkészítésére is van felkérésem, és immár egy éve dolgozom egy keresztútsorozaton, amelyet reményeim szerint a következő tizenkét hónap során befejezek és kiállíthatok. Ezenkívül felmerült egy olyan terv, hogy a lelkiségi központunk befogadhatna néhány fiatal művészt, külföldieket is, hogy töltsenek el valamennyi időt alkotómunkával és az ignáci lelkiségben való elmélyedéssel. Ha Isten is úgy akarja, sikerül számukra a Társaság apostoli küldetésével egybecsengő programot felkínálnunk…
10. Amellett, hogy festő, zenészként is tevékeny, noha, mint tudjuk, Ignác atya azt mondta: „Jesuita non cantat”, azaz a jezsuiták ne énekeljenek. Persze ezzel igazából a szerzetesközösségben énekelt zsolozsmázásra mondott nemet, nem a zenére (amit szeretett). Az ön számára tud imádsággá válni a művészet?
– Szent Ignác maga nagyon is kedvelte a muzsikát, és megtalálta benne Istent. Amikor Manresában élt, sokat járt a Szent Klára-kolostorban. A kapuban ülve imádkozott, az apácák énekét hallgatva. Maga meséli el, hogy egy látomásában a Szentháromság titkát három orgonabillentyű formájában sejtette meg. Istent egy hangszerhez hasonlatosnak látta! Amikor a Rendalkotmány azt mondja, hogy egy jezsuita ne énekeljen, akkor ezzel arra utal, hogy nem szabad, hogy bármi eltérítsen a küldetésünktől, merthogy annak kell az elsőnek lennie az életünkben. A zene, mint bármilyen más dolog, nagyszerű apostoli eszköz lehet, amint ezt a paraguayi jezsuita redukciók történetéből is láthatjuk. Vagy a mai viszonyokra vonatkoztatva: a kórusban éneklés képe, az oly sokféle különböző hang harmóniája tökéletes metaforája lehet a szinodális egyháznak. S hogy miként tud számomra az alkotótevékenység imává válni? Egészen egyszerűen nemcsak imádkozom munka közben, hanem azt szeretném, hogy minden, amihez hozzáfogok, imává, szeretetté, szolgálattá válna. Olykor, amikor a két kezemmel dolgozom, arra gondolok, hogy Isten is hasonlóképpen teremtett minket. Ez azért elgondolkodtató, nem?
Alejandro Labajos SJ munkáiból az alábbi galériában tekinthető meg egy válogatás:
