Horatiustól a vallásos szószig. Varga Kapisztrán atyával, ferences szerzetessel és mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk a papok és férfi szerzetesek lelki megújulását szolgáló Kairosz programról és a Kilátó lelkigondozói szolgálatról.
– Fordulatos élete volt Varga Imreként, majd fráter Kapisztránként.
– Volt egy gyerekkori családi anekdota nálunk: „Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?” – kérdezte valaki óvodáskoromban, mire azt mondtam, hogy én akkor is Varga Imre leszek. Sok fordulópont volt az életemben. A legnagyobb talán az 1997-es váltás volt, amikor tizenegy év tanítás után átkerültem az esztergomi középiskola világából a felsőoktatásba, felnőttképzésbe. A renden belüli feladataim is változatosak voltak: például amikor Budapestről elkerültem Szécsénybe, ami elég messze van azért, de Szécsényből is nehéz volt visszajönni. Akkor olyan életkorban voltam, amikor azt mondtam magamnak, hogy „lehet ezt még egy darabig csinálni, de mi lesz azután?”. Mi az, amiben az erőimet még tudom kamatoztatni? Talán nem is annyira fordulópont volt a Margit körúti időszak, mint inkább Horatius szavait idézve „nem várt ráadás”. Aztán négy éve visszakerültem Esztergomba. Na, ez is nagy, nem várt ráadás volt! Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen gondviselésszerűen jöttek ezek a változások. Amikor történtek, nem mindegyikről tudtam, hogy mire lesznek is jók, aztán szépen összeálltak, egyik épült a másikra.
– Hol fonódott bele az életútjába a mentálhigiénés Varga-betű?
– A középiskola után léptem be a rendbe, teológiát végeztem, és történelem – latin szakos tanár lettem. Esztergomban tanítottam, amikor már lehetett érezni, hogy új szelek fújdogálnak a gyerekek meg általában az emberek életében. Akkor az iskolavezetés kérésére elmentem egy humánsegítő, narkológusképzésre. Így kezdődött ez a pályafutásom. Később Pasaréten, a ferences növendékek elöljárójaként azt éreztem, hogy a képzésükből hiányzik egy szegmens, ami alapvető emberi eszközöket ad a kezükbe, hogy ismerjék és meg tudják szólítani az embert. Így kerültem kapcsolatba a SOTE Mentálhigiénés Intézetével, és bevonódtam a lelkigondozói képzés indításába is, miközben történelemből írtam a doktorimat. Izgalmas évek voltak. Tanítottam a Sapientia főiskolán, és egy darabig a SOTE-n is, közben pszichodrámából is képződtem. Ezután kerültem a Margit körútra, ahol mindebből létrejött a Kairosz és a Kilátó Ferences Mentálhigiénés és Lelkigondozói Szolgálat.
– Volt személyes érdeklődése a psziché iránt, vagy mindig az igények hozták a következő lépést?
– Lehettem volna elméleti szakember, történész, de annál azért jobban érdekeltek az emberek. Gyerekkorom óta mindig megrendített, amikor olyan emberrel találkoztam, aki elveszítette valamilyen képességét. És nem csak betegségre gondolok. Például már gyerekként sem igen tudtam röhögni egy részegen, ahogy a többiek. Ugyanígy a későbbiekben is, amikor azt láttam, hogy egy diák nem halad, nem ott tart, ahol tarthatna, mindig az a kérdés foglalkoztatott, vajon miért nem, mi az oka ennek. Megtapasztaltam, hogy nincsenek eszközeim. Ez vitt el ebbe az irányba, utána pedig be is szippantott a téma.
– Hogyan fogalmazódott meg az igény a papok, szerzetesek lelki, mentális megújulását segítő Kairosz program iránt?
– Az alapötletet Kővári Magdolna, a szociális testvérek mostani általános elöljárója adta, de a felvetés nem volt idegen tőlünk, ferencesektől sem. A kilencvenes években a rendtartomány vezetésében is benne voltam, és már akkor fölmerült, hogy például egyik visszakapott kolostorunkban otthont kellene létesíteni a szenvedélybeteg papoknak. Személyes vonatkozásban pedig prioritás számomra, hogy ha tudok, és ha szükséges, papoknak, szerzeteseknek segítsek. A Kairoszt hárman kezdtük Johann Gyula evangélikus lelkésszel, aki a szakdolgozatát a krízisbe jutott papokról és lelkészekről írta.
Fotó: Gieszer Richard / Magyar Kurír
– Milyen krízisekre gondolhatunk?
– Nem feltétlenül egy válságba került hivatásra, gyakoribb a normatív, vagyis a személyes fejlődéssel együtt járó krízis. Egy pap ahhoz van szokva, hogy ő segít és vezet másokat. Ebből az alaphelyzetből nehéz ám beismerni, hogy valami nem működik! De ha már így van, fordulhat-e az elöljárójához anélkül, hogy föl ne merülne, alkalmatlan a feladatára, vagy nem felel meg az elvárásoknak? Fontos, hogy olyan papokról beszélünk, akik akarnak változtatni. Megújulási programot alakítottunk ki, ami tényleg kairosz, azaz kegyelmi idő, amelyre nagyon különböző élethelyzetekben lehet szükség.
– Könnyebb egy „szakmabelivel” lelki kérdésekről beszélni, mint egy laikussal?
– A pszichológia, pszichiátria hosszú idejű szembenállása a vallással nehezen oldódik. A keresztény emberek pedig különösen is nehezen adják magukat arra, hogy pszichológussal beszéljenek. Fokozottan igaz ez egy papra. Ezért jelent sokat, hogy ha egy másik pap vagy szerzetes küldi el az illetőt pszichológushoz vagy erre a programra. Ott meggyőződhet arról, hogy a hitünk nem oldódik föl a pszichologizálásban. A Kairosz fölépítése éppen ezt a felismerést szolgálja. Az eleje föltáró rész, a második szakasz pedig személyesen kísért lelkigyakorlat, amibe a jezsuiták is bekapcsolódnak.
– Lehet különbséget érezni az egyházmegyés és a szerzetes papok között lelki kitettség szempontjából?
– Mind a kettő krízisbe kerülhet, de érezhető, hogy a szerzeteseknél a közösségi élet védő hatású.
– A program sikere túljelentkezésben, visszajelzésekben vagy a résztvevők személyes kiteljesedésében mérhető?
– Alkalmanként három emberrel indítjuk a programot, és hat résztvevő a maximum. Teljes létszámú csoport idén januárban állt össze először, de mi, a vezetők éreztük, hogy ez már sok. A korábbi résztvevők visszajelzései azt mutatják, hogy hasznos a program. Emlékszem, az egyik első csoport tagja „Lélekátültetés” címmel küldött visszajelzést. Bámulatos! Nekünk nagy öröm a csoda részesének lenni, amikor egy ember életében elkezd valami megváltozni. Valahogy elkezdi magát, az életét, a hivatását, a munkáját, a kapcsolatait másként látni.
– Hogyan töltekezik az a lelkigondozó, aki sokak terhéből kénytelen átvenni, hordozni?
– Nekem nagyon fontos a fönntartott idő, aminek megvan a heti, havonkénti és éves rendszere. Ilyenkor nem viselem senkinek a terhét, nem vállalom senkiért a felelősséget. Ez normális emberi értelemben vett pihenést jelent, amit részben egyedül, részben olyan emberek társaságában szeretek megélni, akikkel egyenrangú kapcsolatban vagyok. Lehetnek szerzetesek vagy civilek, akik között nem papként vagyok jelen, és megengedhetem magamnak, hogy például fél órával tovább fürödjek a Tisza-tóban, vagy följebb másszak a hegyen. Másrészt a töltekezéshez tartozik az imádság. Mindig megérzem, ha elhanyagolom az imádság idejét.
– Térjünk át a laikusokat segítő Kilátó programra. Hogyan kerülnek a külső lelki segítséget kérők a szakemberekhez?
– A Kilátó egy plébániai keretek között működő lelkigondozói szolgálat, amely Budapesten három ferences templomban és Szegeden működik. Ez tipikusan a nagyvárosi pasztoráció része. Templomaink, plébániáink ugyanis gyűjtőtemplomok, ahova nem csak a környéken lakók járnak. A ferences lelkipásztorkodás kezdetektől fogva két pilléren nyugszik: a prédikáción és a szentségek kiszolgáltatásán, így a gyóntatáson is. Különösen a Ferenciek terére nagyon sokan járnak gyónni, mi pedig nemegyszer találkozunk olyan emberekkel, akiknek a gondja-baja túlnő egy gyóntató fölkészültségén.
Ugyanakkor szeretnénk, hogy a ferences templomok nyújtsanak „testi-lelki” segítséget a hozzánk fordulóknak, ahogy Szent Ferenc is gondozta a leprásokat.
Mert úgy tűnik „korunk leprája” a sok mentális betegség. Ezért úgy gondolkodtunk, hogy ha Szent Ferenc példáját akarjuk követni, akkor ne „csak” szentségi, hanem – legalább alapszinten – emberi segítséget is kaphassanak, akik betérnek hozzánk.
– A kilátós kollégák milyen módszereket használnak?
– Két nagy foglalkozáscsoport van, az egyszemélyes beszélgetések és a csoportterápiás módszerek, amin belül van bibliodráma, pszichodráma, művészet- és meseterápia, mediáció vagy gyermekdráma is. Igény esetén gyászfeldolgozó csoportot is indítunk, és párterápiát is végzünk. A sokrétű tevékenység ellenére ez nem kutatóműhely, nem független intézmény, hanem szorosan tartjuk a kapcsolatot a plébániai, templomi környezettel. Éppen most történt, hogy Pasarétről a Regőczi Alapítvány képviselői kérték, hogy az általuk pártfogolt árvák is jöhessenek beszélgetésre a Kilátóba. Persze igent mondtunk.
– A munkatársak közül szakmai vagy szimpátiaalapon választ az érdeklődő? Esetleg az ajánlás a döntő?
– Van mindenféle eset, sőt előfordult, hogy olyasvalaki ajánlott minket, aki nem is járt nálunk, de látta egy ismerősén a jótékony hatást. A kiválasztásnál számít a kollégák képzettsége is. Munkatársaink alapvetően lelkigondozók vagy mentálhigiénés szakemberek, de mindenkinek van még valamilyen specialitása. A hozzánk fordulók között van, aki kifejezetten pszichológust keres, más pedig pappal szeretne beszélni. Azt tapasztalom, hogy az emberek jól ki tudják választani, mire van szükségük, illetve az a segítő, akivel először találkoznak, szükség szerint el tudja irányítani őket az adott területen jártasabb kollégához.
– Mennyiben támaszkodik a hitre a Kilátóban folyó munka?
– A hitbeli, azaz az istenkapcsolati kérdések mélyén sokszor valamilyen megoldatlan emberi probléma is föllelhető. A Kilátóban főként ezzel foglalkozunk. A lelkigondozás alapszabálya, hogy azokat a belső erőket és energiákat igyekszünk mozgósítani, amelyekkel a hozzánk forduló le tudja győzni a nehézségeit. Ha valakinek az életében a hitnek fontos szerepe van, akkor arra is lehet támaszkodni, azt is ki tudja használni a lelkigondozó.
– A beszélgetések akár az életszentség felé is segíthetik a résztvevőt?
– Azt meghagyjuk a gyóntatóknak, lelkivezetőknek! Az esetek többségé-ben szerződést kötünk a hozzánk fordulókkal, megbeszéljük az elején, hogy hány alkalommal, milyen gyakorisággal találkozunk, de inkább rövid távú (körülbelül hatalkalmas) segítséget nyújtunk. A hitélet hosszú távú követése nem része a programnak. Az elején, amíg nem lőtték be az emberek, hogy mire számíthatnak, jöttek mindenfélével, de hamar letisztult, hogy miben tudunk segíteni. Ma már tényleg azok jönnek, akiken tudunk segíteni, és nem a diskurálásra vagy a végtelen meghallgatásra vágyók.
– Sikeres a program?
– Azt látjuk, hogy nagy szükség van a Kilátóra. Ez visszajelzés arra vonatkozóan is, hogy csinálni kell. Az elmúlt időszakban évente több mint ötszáz egyéni beszélgetésünk volt, ami a járvány alatt (online módon folytatva) még egyharmadával megemelkedett. A csoportos alkalmak ebben benne sincsenek.
– Hogy biztosítják a segítségadók szakmai felügyeletét?
– A sokszínűséget azzal tudjuk biztosítani, hogy kevés főállású kolléga van, a többség más munkája mellett segít be hetente pár órára. Nem akarjuk se túlterhelni, se túl lazán venni őket. A csoportvezetőknek havonta van külső segítővel folyó szupervíziós alkalmuk, az egyéni beszélgetést vezetőknek pedig intervízióik – amikor csak egymás között beszéljük meg a dolgainkat – és szupervízióik is vannak. Rendszeresen tartunk „összkilátó” alkalmat is, ahol mindenki együtt van. Ilyenkor kapunk képet egymás munkájáról, és ilyenkor jelennek meg az igények, hogy milyen irányba kellene vagy lehetne elmozdulni.
Fotó: Lambert Attila / Magyar Kurír
– Lelki egészségünk folyamatos karbantartásával megspórolhatók a sokszor látványos és fájdalmas életfordulók?
– Bizonyos értelemben igen, de a szenvedés nem spórolható ki senkinek az életéből. Ennek a szolgálatnak az a lényege, hogy még az előtt segítsünk, mielőtt valamilyen megoldatlan nehézség következtében rögzült rossz viselkedésből vagy problémamegoldási módból betegség kialakulna ki. Ha ezeket időben elkapják, a legtöbb esetben megelőzhető a komolyabb baj kialakulása. Persze eközben nem akarunk más szakterületre tévedni, ezért nem beszélhetünk a Kilátóban terápiáról, hanem csak segítőbeszélgetésről.
– Az utóbbi években sokan végeztek mentálhigiénés képzéseket. Érzékelhető ennek hatása a hívek körében, vagy a képzések inkább csak az igények után kullognak?
– Nem gondolkodtam még ezen. Tényleg sokan végeznek, de nagyon érdekes, hogy kinek mi a motivációja. Jól látjuk, hogy nem kicsi azoknak a száma, akik azért végeznek ilyen képzést, hogy önmagukat segítsék. Persze ez a legritkább esetben működik, de lehet, hogy az elért önismeret felnyitja az illető szemét arra, hogy forduljon szakemberhez. Magunkat nem tudjuk a hajunknál fogva kihúzni a bajból, ezért én is mástól kérek tanácsot, meghallgatást, ha szükségem van rá. Szerintem a képzéseknek van lelki, mentális kultúrát építő hatásuk is azáltal, hogy akik nagyobb önismeretre tettek szert – és van képesítésük arra, hogy ilyen szemlélettel nézzenek rá mások életére –, azok föltehetőleg a saját életükben is igénybe veszik a külső segítséget, és másokat is bátorítanak erre. Ennek az a következménye, hogy ha például valaki azt látja, hogy egy elakadáshoz emberi segítségre van szükség, akkor azt fog igénybe venni, és nem önti le a problémáját például vallásos szósszal. Mindez a határvonalak tisztulását szolgálja, hiszen a segítőbeszélgetés nem lelkivezetés és nem is gyóntatás.
Nyitókép: Andráskó Balázs / helloesztergom.hu