Sok rálátásunk van az életre, az útra. Látásunk függ belső állapotunktól, külső körülményektől, emésztetlen és emésztett tudásunktól, vallott és be nem vallott hitünktől. Hagyjuk-e, hogy tanítsanak bennünket a katolikus hagyományban is otthonos labirintusok?
(…)
A labirintus út, az útnak sajátos formája: leképezi, milyen is bennünk a kép az életről, a személyes életünkről és az egész világról. Beszél arról, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, hogy van-e cél. Ebből következik, hogy annyiféle labirintusról beszélhetünk, ahányfélék vagyunk. Közös bennük, hogy a változó, az úton lévő életet és világot igyekeznek modellezni.
Dokumentálhatóan mintegy ötezer éve ismeri az ember a labirintus valamilyen formáját. Lehetnek tengerparti fövenyen kövekkel kirakottak, mint Skandináviában, lehetnek föld alatti járatok, mint Görögországban, vagy sűrű sövényfalakkal elválasztott utak vesztői, mint a magyar főurak parkjaiban. Lehetnek több be- és kijáratúak, lehetnek bennük zsákutcák és útkereszteződések, lehetnek egymás mellett kanyargó és sosem találkozó utak, lehetnek középponttal rendelkező és középponttal nem rendelkező labirintusok…
Ma egyes hívők számára gyanús, ami eltér az utóbbi pár évszázad megszokott katolikus vagy keresztény szokásaitól, szimbólumaitól, beszűkült és gyakran felszínes, egyáltalán nem egyetemes – vagyis katolikus, mindenütt Istent és nem az ördögöt kereső – világától.
Mivel a labirintus az elmúlt hat-hét évtizedben divatos lett, és hittől függetlenül kezdték használni például pszichológusok vagy ezoterikus közösségek, gyanússá lett ez is. Jó tudni, hogy a labirintusnak gazdag múltja van a katolikus, a keresztény történetben. (…)
Hogyan lehet jelen a labirintus a katolikus lelkiségben?
Mit adhat a hívő embernek, miben segítheti?
Olvasd el a cikket
A SZÍV | jezsuita magazin februári számában >>