Hazánk legnagyobb temploma az esztergomi bazilika, melynek élén augusztus 1-jétől az előadásai, könyvei és számos más tevékenysége nyomán országszerte ismert pap, nem utolsósorban lapunk szerkesztőségének tagja áll. Régi-új állomáshelyén beszélgettünk vele.
– Az új kinevezésed mit jelent voltaképpen?
– Plébániai kormányzó lettem az Esztergom-Vári Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyházi Plébánián. Ez a pontos meghatározása az új feladatkörömnek, mely tulajdonképpen hagyományos lelkipásztori munkát feltételez némi sajátossággal. Ide, a bazilikához ugyanis nemcsak a mi plébániánkról jönnek hívek, és nem is csak esztergomiak, hanem az egész országból, sőt még a határokon túlról is. Az egyházmegyénk csaknem ezer éven át felnyúlt egészen a Kárpátokig. Komoly történelmi hagyománya van tehát annak, hogy sokan eljönnek hozzánk a Felvidékről is templomba. A szentségek kiszolgáltatásának mintegy harminc százaléka nálunk továbbra is a Felvidékhez kötődik.
– Bárki bárhonnan jöhet ide mondjuk keresztelőre vagy esküvői szertartásra?
– Bíboros úr püspöki delegátusi jogköröket adott nekem, ami azt jelenti, hogy a főegyházmegye hívei bizonyos szentségeket külön engedély nélkül fölvehetnek itt a bazilikában, akkor is, ha nem ehhez a plébániához tartoznak. Más egyházmegyék hívei esetében természetesen a szokott rend szerint járunk el. Esküvők esetén tehát ilyenkor szükséges az úgynevezett elbocsátó levél.
– Jár még valami sajátos munka az új megbízatásoddal?
– A gondnokság és a kincstár körüli tennivalók. Az előbbi „céges” formában fogja össze azokat a tevékenységeket, amelyek a turizmushoz és egyéb gazdasági ügyekhez kapcsolódnak. Ami a híres kincstárunkat illeti, ott mintegy háromezer-kétszáz műkincset őrzünk. Roppant nagy jelentőségű kulturális értékek is vannak köztük. A gyűjtemény vezetése is a főszékesegyház papjának a feladata.
– Említenél néhányat a legértékesebb darabok közül?
– Amit mindenképpen érdemes ismerni, az a bizánci sztaurotéka. Ez egy XII. századi zománcozott ereklyetartó, ami a hagyomány szerint a szent keresztből őriz egy darabot. Ennek az ereklyetartónak van egy XIV. századra datált külső kerete valahonnan a Balkánról. A hátlapja a XVI. században készülhetett a Közel-Keleten. Nagyon kalandos utat bejárt ereklyéről van tehát szó, ami a török hódoltság idején jutott el hozzánk. De itt van Suki Benedek híres kelyhe is, a magyar gótikus ötvösművészet csúcsa. Megőriztük Bakócz Tamás és Pázmány Péter roppant díszes miseruháját is. És nálunk található a magyar királykoronázás összes liturgikus kelléke. Legrégebbi eleme, az eskükereszt felső része XIII. századi.
– Az új templomi feladatkörök mellett a teológia tanítására is marad időd?
– Mindig is szerettem tanítani, és igen, főállásban egyetemi tanár maradok Esztergomban, és a pesti hittudományi karhoz is kötődöm mint magántanár. Budapesten különben is vannak tennivalóim, így hát egy-két napot a hétből eleve a fővárosban töltök. A püspöki konferencia tévéreferenseként eléggé sajátos kihívás számunkra az elhalasztott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus átszervezése. Reményeink szerint jövőre már meg tudjuk tartani ezt a rangos találkozót. Emellett a járványhelyzet is újabb és újabb kihívások elé állít minket.
– Rómában a jezsuita rend által vezetett Collegium Germanicum et Hungaricum lakója voltál, és a Gergely Egyetemre jártál, ezért jezsuita öregdiáknak számítasz. Milyen pluszt ad neked a jezsuita lelkiség?
– Egy kicsit korábbról kezdeném, ugyanis már gimnazista koromban részt vettem egy mindennapok lelkigyakorlatán, amit Beöthy Tamás jezsuita vezetett. Ez meghatározó volt a hivatásomra való készületben. Aztán a budapesti Központi Szemináriumból a második év végén csakugyan abba a római kollégiumba küldtek, amit még Szent Ignác alapított több mint négyszázötven évvel ezelőtt. Itt Hans Schaller jezsuita volt a spirituálisunk, aki nagyon intenzív bevezetést nyújtott nekünk az ignáci lelkiségbe. Ennek végén aztán a kollégiumunk San Pastore nevű villájában egy személyesen vezetett lelkigyakorlat keretében saját magunkon tapasztalhattuk meg, mi is az, amit a jezsuita lelkiségről tanultunk.
– És hogy ment az első nyolcnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlat?
– Legyünk őszinték: amikor van egy nap és hozzá egy negyedórás bevezető, különben meg csönd, akkor azért egy magyar lelkigyakorlatokon edződött kispap lába alól eléggé könnyen kicsúszhat a talaj. Mi megszoktuk, hogy a lelkigyakorlat azt jelenti, hogy szinte reggeltől estig szép előadásokat hallgatunk a helyes lelki életről. Ezzel szemben a jezsuita lelkigyakorlaton a reggeli punktán kívül a négyszer egyórás személyes elmélkedési idő adta ki a nap ívét. De még azt is magunk osztottuk be, hogy ezeket ki mikor végzi. És ennyi. Csönd volt egész nap. Én először csak sétáltam körbe-körbe a kis birtokon, nem tudtam magammal mit kezdeni. De aztán lassan rájöttem a befelé figyelés fontosságára és szépségére, hogyan érdemes ránézni a lelkünkben lejátszódó folyamatokra, és hogy a spirituális előrehaladásnak a saját életünkben is megvan a viszonylag világosan kitapintható rendje.
– A jezsuita kollégiumi élet is eltért a korábbi tapasztalataidtól?
– Teljesen más volt a hozzáállás, mint amit korábban kispapként megszoktam. Franz Meures, aki jezsuita tartományfőnökből lett a kollégiumunk rektora, nagyon világosan jelezte nekünk, hogy a jezsuita pedagógiában az elsődleges nevelő maga Jézus, utána pedig mindjárt az érintett személy, azaz a kispapok maguk. Ebben a pappá formálódási folyamatban a kollégium vezetői számítanak a szeminaristák érettségére, a szabad döntéseik erejére és persze a tudatos felelősségvállalásra is. A jezsuita papképzés tehát nem az a klasszikus rendszer, amelyben a fejünk fölött ott vannak a szabályok és a vezetők, mi pedig mintegy alattuk állunk, hogy aztán a felettünk lévők kontrollja kalapácsütés-szerűen olyanná alakítson minket, amilyenné az elöljárók éppen gondolják, hogy nekünk alakulnunk kellene. Egy ilyen jellegű magyar szemináriumi kontextusból érkezve a jezsuita nevelési módszer nekem elsőre nagyon meglepőnek tűnt. Zavarba ejtőnek éltem meg például, hogy mindannyian saját kulcsot kaptunk a szeminárium kapujához. Ki-be járkálhattunk kedvünkre, amikor csak jónak láttuk. Jezsuita nevelőink tényleg partnernek tekintettek bennünket, és a saját felelősségünket igyekeztek játékba hozni. A nagy szabadságban persze előfordul, hogy néha megbicsaklik az ember, de ez a zárt, szigorúan felülről vezérelt rendszerekben sincs másként – ez utóbbiakban legfeljebb meg kell tanulni az ügyes farizeuskodás csínját-bínját. Rómában azonban egy idő után elkezdtünk nagyobb felelősséggel hozzánőni a helyzethez, hogy aztán felszentelt papokként már rutinosabban próbáljunk helytállni a szabadság felelősségteljes vállalásában.
– Hogyan védekezel, hogy ne égj ki a sok tennivalód miatt?
– Minél többet vagyok emberek között, a csöndben töltött idő értéke annál nagyobb számomra. Sokat beszélek, gesztikulálok, eléggé markáns fellépésű vagyok, de ez csak álca, a valódi megéléseim befelé zajlanak. Ezért az Istennel és az önmagammal töltött idő rendkívül fontos. Például hogy este ne úgy feküdjek le, hogy csak bezuhanok az ágyba, és máris alszom, hanem lehetőleg intézzem úgy, hogy előtte még ott legyen legalább két óra, amikor lezárom a napomat, tudatosan végiggondolom, mi történt velem, és figyelek a belső történéseimre, érzelmeimre. Már most látszik, hogy szükség lesz a hétből egy nap maximális elkülönítésére, amikor elérhetetlenné válok, hogy megálljak, elcsendesedjek, rekreálódjak, például olvasással. Nekem nagyon sokat ad, ha szépirodalommal foglalkozhatom. A kortárs írókat is nagyon szeretem.
– Mondanál néhány szerzőt, akiknek az olvasása feltölt?
– Az ismertebb kortárs szerzők közül Ljudmila Ulickaja, de Kurt Vonnegutot is sokat forgattam. Remélem, nem botránkoztatok meg ezzel senkit, de nem egy kortárs szerzőnek az ateista humanizmusa számomra nagyon sok tanulságot nyújt. A régebbi nagy klasszikusok közül Thomas Mann és Márai írásai jutnak elsőre eszembe. A könnyedebb szerzők közül pedig az utóbbi években J. R. R. Tolkien és Agatha Christie voltak a kedvencek. Hogy itt a nyár, azt például onnan veszem észre, hogy Agatha Christie-t olvasok. Amikor utazni készülök, beteszek négy-öt könyvet a kofferbe, és tőle mindig közöttük van egy-egy regény.
– Hogyan imádkozol?
– Előfordult, hogy a bevettnek tekintett egyházias imamódok nehézséget okoztak nekem, például a szép szövegekkel vezetett szentségimádások, a kötött imádságok bizonyos rétegei, az oldalakon át tartó írott elmélkedések, aztán egyszer egy pap barátom bölcsen arra figyelmeztetett, hogy ne gyötörjem magam azzal, hogyan kellene imádkoznom, hanem imádkozzak mindenféle külső elvárás nélkül, egyszerűen úgy, ahogy ott és akkor képes vagyok Istent megszólítani, vagy csak elcsendesedni. Ez a gondolat nagyon fölszabadított. Lelkivezetés és gyóntatás során is szoktam mondani: fontos ügyelni arra, hogy ne csak az elkülönített nagyobb imaidőink legyenek fontosak, hanem emeljük a lelkünket a nap során végig egy-egy sóhajjal, rövidebb fohásszal vagy egy kis megállással, csönddel is Istenhez. Egyre értékesebbek számomra azok a pillanatok, amikor egy-egy élethelyzetben, akár egy beszélgetés során is, előjön bennem az a vágy, hogy most nagyon jó lenne imádkozni. Szóval, ha szabad így mondani, a nagy kötelek mellett fontos számontartani a rengeteg apró kis cérnaszálat is, amellyel az örökkévalósághoz kapcsolódhatunk. Papként azért is szerencsésnek tartom magam, hogy liturgiát végezhetek. A liturgikus imádság is nagyon komoly erőforrás.
– Mi a kedvenc munkád? És mi az, amit csak el kell végezned?
– Tanítani nagyon szeretek, és írni is. Ezekben teljesen föl tudok oldódni. Megnyitsz egy üres dokumentumot, ránézel a fehérségre, és fél óra múlva már nem a fehérség van ott, hanem a szöveg, és a szöveg mögött ott egy struktúra, egy gondolat, egy váz, egy szerkezet. Egyébként a mai napig megmagyarázhatatlan számomra, hogyan születik egy szöveg. A trükköket tudja az ember, hogyan kell keretezni, megőrizni a logikai vonalat, de valahogy mindig van benne egy spontán pillanat. És a legjobb szövegek szinte automatikus írással jönnek ki az emberből.
A lelkipásztori feladatok közül a beszélgetések nagyon sokat jelentenek. A hozzánk forduló emberek hite, illetve életük megharcoltságai rengeteget adnak. Alaptapasztalat számomra, hogy a papi élet nemcsak négyszemközt történik Istennel, hanem a népért lettem pap, és ha a papságomnak van értelme, szépsége, célja, az is a népért van, és nem azért, hogy nekem jó legyen.
Amit általában nehéz szívvel csinálok… hát adminisztrálni nagyon nem szeretek. A sok papírmunka valódi teher számomra. Ezért most is azon dolgozom, hogy legyenek olyan munkatársaim, akik segítenek nekem ebben.
– Mikor van időd az önképzésre? Segít-e neked valaki ebben?
– Szellemi téren már ahhoz is kell egy állandó készültségi szint, hogy órákat tartsak, és ne a harminc évvel ezelőtti szakirodalom határozza meg a gondolataimat, az, amit én tanultam diákként. Emellett minden diplomamunka vagy akár doktori kurzushoz kapcsolódó megkeresés esélyt ad arra, hogy én is fölfrissítsem magam egy konkrét területen az up to date verzióra. Aztán több folyóirat szerkesztőbizottságának is a tagja vagyok, és itt akár a többi kolléga, akár a kéziratokat beadók szünet nélkül táncba visznek olyan témákkal, amiket talán nem is ismerek annyira. Konferencia-előadásra is azért szeretek készülni, mert ott végképp nem elég az, hogy csak odamegyek, és rutinból mondok valamit.
Az emberi önképzés területén már csak az életkorom alapján is sejthető, hogy negyvenegy évesen az összes klasszikus tematika felmerülhet nálam, mint például az életközépi krízis vagy a kiégés. Ezért nemcsak lelkivezetőtől, hanem néha akár coach-tól is próbálok segítséget kérni, mert azt hiszem, hogy az önmagunkkal való kapcsolatnak a spirituális dimenziója mellett a pszichés, mentális dimenzióját is állandóan gondoznunk kell, és ilyen értelemben nekem most ez a legerősebb terep, ahol próbálok tanulni.
A vezetői szerepkör aztán ismét egy másik terület, ahol szükség van az önképzésre. Az elmúlt években folyamatosan egyre többek életében vagy egyre több felületen váltam vezetővé, és erre nem nevelt senki. Éppen ezért nagyon fontosnak érzem, hogy mindig legyen három-négy olyan külső barátom, bizalmasom, akik hasonló szerepben tevékenykednek, akikkel folyamatosan, ma úgy mondják, „szupervízión” veszek részt. Én alapból olyan ember vagyok, aki egy jó beszélgetésből többet képes tanulni, mint az olvasásból.
– Van-e példaképed vagy kedvenc szented?
– Példaképet azért könnyű említeni, mert én az a fajta papnövendék voltam, aki egy-egy karizmatikus, lendületes papnak a nagyon erős személyes hatása alatt kerül be a papneveldébe. Ilyen volt a plébánosom Pestújhelyen, Márton Mihály. Itt Esztergomban aztán nagyon erős személyes kapcsolatom alakult ki Dékány Vilmos segédpüspökkel, akivel több szálon meg volt alapozva a jóbaráti viszony. A római évek alatt a legtöbb jó kapcsolatom szinte mind jezsuitákkal alakult ki: Szabó Feri bácsival a Vatikáni Rádiónál, Vértesaljai Lacival vagy egy harmadik jezsuitával, aki lelkivezetőm és témavezetőm is volt, Donath Hercsikkel. Ő kolozsvári, de német anyanyelvű volt, a vezetéknevét azonban magyarosan írta. Ceaușescu idején családjával őt is kiárusították az „ötezer márkás projekt” keretében, így került az NSZK-ba. Egy ideig Peter Hans Kolvenbachnak, a néhai jezsuita általános rendfőnöknek volt a személyi titkára. Tehát sok nyelven beszélő, világlátott ember volt, és rengeteget köszönhetek neki. A szentek közül pedig ösztönszerűen rávágom: Loyolai Ignác és Avilai Teréz. Ez a páros ott van a szívem közepén.
– Mi az a teológiai probléma, ami a legjobban foglalkoztat?
– Nagyon érdekel a kulturális antropológia előrehaladása. Úgy érzem, rengeteg intuíciószerű gondolatot ad a teológia értelmezéséhez. Gondoljunk csak bele, már maga a kinyilatkoztatás is mint nyelvi és kulturális tény áll előttünk. Az egyház is mindig egyszerre kulturális és társadalmi alakzat. Ezért van az, hogy nagyon sokszor a belső egyházi vitáink, ha a kulturális antropológia szemszögéből nézzük őket, nagyon érzékeny és nagyon mély összecsengéseket mutatnak azzal a korral, amelyben élünk.
– Volt alkalmad mostanában egy konkrét teológiai kérdésben mélyebben is elmerülni?
– Most a khiliazmus foglalkoztat, az ezeréves békeország várása. A Jelenések könyvében olvassuk, hogy megkötözik a sátánt, és ezer évig béke van a világban. De aztán még egyszer elengedik, és akkor jön a végső összecsapás. Most egy komolyabb tanulmányban arra kell reflektálnom, hogy ez az apokaliptikus eszme hogyan bukkant föl az újkor szellemtörténetében. Nagyon érdekes volt utánaolvasni, hogy milyen áttételeken keresztül jut el egy gondolat, ami az I–II. században igen erős volt, főleg Kis-Ázsiában, a mai melanéziai szigetvilág gyarmatosítóellenes szellemi ágazataiba, és hogy ennek a gondolkodásnak a fejlődési szálai még a mai Európában is eléggé egyértelműen kitapinthatók.
– Visszatérve az új megbízatásodhoz: milyen prioritások körvonalazódnak számodra plébániai kormányzóként?
– A bazilika esetében most kihívásnak élem meg, hogy ez a templom ne csak reprezentatív hely legyen, ahol ünnepi ceremóniákat tartunk, hanem legyen itt élet hétköznap is, legyen ez a hely imádságos találkozóhely a hét minden napján. Ehhez hozzátartozhat egy családos vagy ifjúsági közösség, a cserkészet, egy megfelelően kiképzett és összetartó ministránscsoport, de akár a plébániai kórus is. Mindezzel együtt a bazilika örömmel ad otthont rengeteg kulturális vagy reprezentatív eseménynek. Egy templomnak azonban először is az Isten házának kell lennie, és minden más csak utána jön.
– Milyen a viszonyod a környékbeli papsággal?
– Mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogyan tudnánk mi, papok a szolgálatunk során jobban megtalálni a konvergenciákat, és csakugyan egy irányba tartani. Amióta itt vagyok, sikerült már egy első találkozást összehozni az Esztergomban élő egyházmegyés papsággal, ami nem volt egy nagy forradalom, egyszerűen csak fölfrissítettük, hogy kinek milyen a miserendje, és föltettük a kérdést, hogy kinek milyen segítségre lenne szüksége. Nyúlfarknyi lépés volt, de azt hiszem, fontos. Nemritkán ugyanis döbbenetes emberi megosztottságnak lehetünk tanúi még az egyházban is. Ahogy egy régi maxima mondja: a lényegesben egység, a lényegtelenben szabadság, mindenben szeretet. Ilyen szempontból Esztergom nagyon jó helynek mutatkozik. Látom, hogy már az első lépések után a legtöbb kezdeményezésre az egész város nagyon pozitívan rezonál. Esztergomban ezért is nagyon jó papnak lenni. Ezer év kereszténysége nem múlhatott itt el nyomtalanul. Ez itt tényleg a Magyar Sion!
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
