Amikor hazaértem az iskolából, német rendszámú Mercedes parkolt az udvarunkban. Tudtam, hogy Ratschmann Tibi bácsi van nálunk, mert évente egyszer, szüretkor, mindig hazajött Németországból. A nagyapám volt a keresztapja. A Ratshcmannok és a Bogdanovićok kertszomszédok voltak. Tibi bácsinak német felesége volt, és született egy kisfiuk. Először vele tapasztaltam meg, hogy amit az iskolában tanítanak, az élesben is működik. „Ich heisse Árpád. Wie heisst du?” „Thomi!” – jött azonnal a válasz a szőke kisfiútól. Tibi bácsi megígérte, hogy egyszer elvisz magával Németországba, ha már egészen jól megtanulok németül. Később három évig Münchenben laktam, de Tibi bácsi akkor már nem élt. Thomikával sohasem találkoztam többé.
Amikor beléptem a nappaliba, Tibi bácsi az asztalnál ült, és szokásához híven most is kaptam tőle egy barackot a fejemre. Nem sok időm maradt villogtatni előtte a német nyelvtudásom, mert apa csakhamar megjelent, és kihívott az udvarra. Feltett az egyik hatalmas hordó tetejére, hozott néhány körtét, és azt eszegettük. Éreztem, ha apám cigizne, akkor most biztos rágyújtana. De apámat sosem láttam cigivel a szájában. Aztán hallottuk a Mercedes hangját, ahogy Tibi bácsi beindította, dízelmotorja eléggé sokáig kattogott üresben, de mi apával csak ültünk tovább a háromszáz literes hordón. Csak amikor a Mercedes motorzaja elcsitult, akkor mentünk be a konyhába. Anya az asztalnál ült, és nagyon sírt. Az ölébe bújtam, és persze én is sírtam. Hogy apa sírt-e, azt nem tudom, csak hogy odaállt fölénk, és éreztem, ahogy egyre jobban szorított magához minket.
Tibi bácsi háza talán még most is áll a Halasi úton, „az öreg Racsmány-házzal szembe’”. Az övéké volt a legrégibb gangos ház, és a legnagyobb az egész környéken. Amit pedig Tibi bácsi épített, az még a régi háznál is nagyobb volt. De Tibi bácsi házában már sohasem lakott senki. Ablakai betéglázva álltak, amióta az eszemet tudom. Később hallottam, hogy a Ratschmannokat a háború után elvitték a partizánok. Tibi bácsi gyerekként éppen a szomszéd kölkökkel csatangolt valahol, amikor a szüleiért jöttek. Mindig azt hallottam, hogy „édesanyám és Tibi bácsi együtt játszottak a porba’”. Aztán később Németországba került a sváb gyerek, de amikor felnőtt, minden évben hazajött szüretkor segíteni a nagyapámnak. Közben meg a német fizetéséből épülgetett „az új Racsmány-ház”.
A temetőben a főbejáratnál állt egy nagy kereszt, és amikor mindenszentek ünnepén kimentünk a sírokhoz, itt is megálltunk gyertyát gyújtani, és imádkozni azokért, akiknek nincsen sírjuk, és nem is volt szabad beszélni arról, hogy hol vannak eltemetve. Úgy volt, hogy egy Miatyánk, egy Üdvözlégy és egy Dicsőség járt az elhunytak lelkiüdvéért. Ezeket annyiszor mondtuk el, ahány halottért imádkoztunk. Mindenszentekkor és halottak napján mindig rengeteg gyertya és mécses fénye villogott a temető központi keresztjénél, és anya is gyújtott még kettőt: „az öreg Racsmányoké”. Később pedig egyet Tibi bácsiért is.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. októberi számában jelent meg. Honapunkon hamarosan belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!