A Jezsuita Kiadó gondozásában megjelent a tavaly novemberben elhunyt Barnai Brigitta CJ nővér életútjának emléket állító kötet. Történetéből erőt meríthet mindaz, aki Isten szerető jóságát, igazi hivatását, betegségének vigasztaló valóságát keresi.
Brigitta nővér egy napsütéses őszi napon A SZÍV jezsuita magazin szerkesztőségében járt Budapesten, hogy címlapinterjút készíthessünk vele. Tudtuk, hogy nincs túl jól, de arra egyikünk sem számított, hogy életéből már csak néhány hét van hátra. Azt terveztük, hogy a rosszindulatú daganatos betegségéről is kérdezzük. „Soha nem találkoztam korábban olyan interjúalannyal, aki ilyen súlyos diagnózist kapott. Nem tudtam, mennyire kell tapintatosnak lennem. Az járt a fejemben, tudunk-e majd beszélni a lényegi dolgokról: a bizalom forrásáról, ráhagyatkozásról, a szenvedés értelméről, a csodavárásról, Istenről magáról? Brigitta fesztelenül, őszintén, bátran nyilatkozott. Ahogy a kérdések egyre mélyebbre haladtak, lelke egyre jobban feltárult és elkezdett csillogni. Ragyogása betöltötte a szobát. Az interjú után napokig dolgozott bennem a találkozás emléke. Úgy éreztem, nem zárult le a vele való beszélgetés, hanem inkább csak elkezdődött. Halála előtt közvetlenül néhány napot Veszprémben tölthettem vele. Beengedett abba az utolsó térbe, ahol a szerettei vették körül, és barátai, ismerősei, tanítványai érkeztek búcsút venni. Elmondta az életét, a főbb állomásokat, amik formálták. Beszélt Istenről, a családjáról, szerzetesi hivatásáról, nővérközösségéről, szerelemről, küldetésről, munkáról, sikerekről és kudarcokról is. Kötetünkben életének e morzsányi fejezetei következnek egymás után, úgy, ahogy elmesélte azokat” – idézi fel a könyv születésének körülményeit Brigitta nővér visszaemlékezéseinek sajtó alá rendezője, Tornya Erika RSCJ.
A könyvben Brigitta nővér életútját kisgyermekkorától követhetjük végig hivatástörténetének csomópontjain és és fontosabb szerzetesi állomáshelyein el-elidőzve, s helyet kaptak benne A SZÍV számára adott interjúban elmondott gondolatai is. A kötet tekinthető Brigitta nővér egyfajta végrendeletének is, hiszen küldetésének tekintette, hogy mások javára megossza élettapasztalatát. „A betegségem diagnózisa után az istenkapcsolatomban teljesen újra kellett építeni a bizalmat. És elfogadni, hogy akkor a betegséggel együtt vagyok, aki vagyok, ez is az identitásom része. Ekkor váltam képessé arra, hogy másoknak is beszéljek róla. Fontosnak tartom a megosztást. Ez arról is szól, hogy ha elmeséljük egymásnak az életünk történeteit, ezáltal is gazdagítjuk, gyógyítjuk egymást” – olvashatjuk szavait a kötetben, melynek rövid fejezeteit a családi és rendi archívumból származó fotók, illetve Falus Kriszta – szinte utolsó pillanatban készült – művészi portréfelvételei tagolják. Az alábbiakban közölt, Brigitta nővér jeruzsálemi időszakát felidéző könyvrészletben lelki útjának egyik fordulópontjáról vallott, arról, hogy miként értette meg, hogy ne többre, hanem „csak” Istenre vágyjon.
Teljes, amennyi adatott – Barnai Brigitta CJ
4050 Ft
HELYKERESÉS
A Congregatio Jesu jelenléte Jeruzsálemben nagyjából harminc évre nyúlik vissza. A Damaszkuszi kapuval szemben lévő Paulus-Haus nevű vendégházban dolgoztak a nővérek, ahol elsősorban német nyelvű zarándokcsoportok szálltak meg, és a mellette lévő leányiskolában, a Schmidt-Schuléban is tevékenykedtek, amely egyébként Jeruzsálem egyik legjobb iskolája, de nem a rend tulajdona. A tanulók nyolcvan százaléka muszlim, húsz százaléka keresztény, de az intézet a keresztény értékek mentén működik. A tantestület főleg német és palesztin tanárokból áll.
2015. november 1-jén megérkeztem Jeruzsálembe. Erős kezdés volt, mert úgy fogadtak, hogy tulajdonképpen már nincs is rám szükség, nem is kellett volna jönnöm. Minden feladat fel van osztva, ők két nővért kértek Rómától, nem tudják, miért jöttünk összesen hárman. A közösség természetesen nemzetközi volt, az elöljáró egy német nővér volt, élt a közösségben egy koreai, a pénzügyekkel egy Romániából érkezett rendtárs foglalkozott, jött egy nővér Szlovákiából, és ott voltam én. Öten öt országból, Jeruzsálemben.
Kezdetben a konyhában kaptam feladatokat, azt gondolták, ha már ott vagyok, jó leszek szakácsnak. Volt, amikor recepciósnak osztottak be. Nekem kezdetben mindegy volt, mi a dolgom, mindenhol feltaláltam magam, a recepciós pultban például olyan rendet tettem, hogy alig ismertek rá. Van olyan típusú ember, akinek könyörögni kell, hogy meglássa a munkát, én nem ilyen vagyok. De ez nekem azért kevésnek bizonyult.
Az iskolának nagy hallja volt, tanítás után ott várták a gyerekek a szüleiket, akik hazavitték őket. Mivel mindig is vonzott az iskolai közeg, megengedték, hogy felügyeljem a gyerekeket, amíg a szüleikre várnak. Novemberben és decemberben általában négy vagy öt gyerek volt ott, a tanév végére legalább hatvanan játszottak az órák után a hallban. Eredetileg csak egy kis sarok volt kialakítva, ahol házi feladatot lehetett írni. Az arab kultúrában a szülők nem játszanak a gyerekkel, de én kértem engedélyt az igazgatótól, és beszereztem játékokat: labdát, frizbit, tollast, ugrókötelet, építőkockát, és meg kellett őket tanítani játszani. Annyira szerették ezt a helyet, hogy alig akartak hazamenni a szülőkkel. És eszükbe sem jutott, hogy a mobiltelefonon játsszanak.
De azért folyamatosan azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, és ez nagyon bántott. Az iskolában igazgatóváltás történt, és az új igazgatónő megkeresett, kijött a hallba, ahol a gyerekekre vigyáztam, és azt mondta: „Brigitta, szeretnék veled beszélni.” Kiderült, hogy jól beszélek németül, ezért azt a feladatot kaptam az iskolában, hogy a legjobb diákokkal, vagy éppen a leggyengébbekkel kiscsoportban foglalkozzam, fejlesszem őket.
MEGTÉRÉS
Ebben az időszakban alapvetően saját magam körül forogtam, nagyon sajnáltam magamat, hogy már megint nincs helyem a közösségben. Feleslegesnek éreztem magam. Elhatároztam, hogy megkeresem a jezsuitákat. Egy híres jezsuitáról tudtam, akit David Neuhausnak hívnak. Írtam neki németül egy e- mailt, de kiderült, hogy a németes hangzású neve ellenére nem beszéli a nyelvet, azonban megnyugtatott, hogy van a közösségében egy libanoni atya, aki jó németes, beajánl hozzá.
Így történt, hogy körülbelül egy év után eljutottam lelki kísérésre, ahol elmondhattam, mennyire zavar, hogy nem vagyok a helyemen, hogy nincsen megfelelő munkám, nincs megfelelő küldetésem, és hogy azt hiszem, az őrület szélén állok. Csak úgy ömlött belőlem a siralom, a mindenféle önsajnálat. Amikor tizenöt perc után abbahagytam, és az atya is szóhoz jutott, csak annyit kérdezett: „Hol van ebben Isten?” Öt percig se köpni, se nyelni nem tudtam. Az volt a válaszom: „Sehol.” Ez a felismerés teljesen hazavágott, de fel is rázott.
Másnap hajnaltól elkezdtem járni a Feltámadás-templomba. Mindennap öt órakor ott voltam elmélkedni, meditálni. Nagyon szerettem korán végigmenni a büdös-csodás óvároson. Hajnalban még nem volt tele a templom. Ilyenkor megtaláltam a helyem, csöndben voltam, imádkoztam. És lassan-lassan megértettem, hogy Isten közelebb akar lenni hozzám, és én csupán őmiatta vagyok itt. Valahogy egészen máshová kezdtek el helyeződni a hangsúlyok az életemben. Lassan el tudtam engedni az önsajnálatot, szabaddá váltam, odaadtam az Úrnak, majd igent mondtam a valóságomra. „Uram, tényleg nem szerepeltél a történetemben, önközpontúan éltem, hiába ringattam magam abba az illúzióba, hogy másokért élek. Csak az dübörgött bennem, hogy én többre vagyok képes, én meg akarom mutatni. És ez elnyomta bennem azt a teret, ahol te akarsz közeledni hozzám, teljesen kizártalak az életemből.” És ahogy egyre inkább tudtam Isten elé állni, lassan rendeződtek bennem és körülöttem, a munkában, a közösségemben a dolgok.
BRIGITTA
A második jeruzsálemi évemben olyan szépen összeálltak az elfoglaltságaim, hogy maradt még fél napom szabadon. Arra gondoltam, megkérdezem David Neuhaus atyát, tud-e valami elfoglaltságot. Elirányított egy központba, ahol menekült gyerekekkel lehetett foglalkozni angol nyelven. Angolul gyöngén beszélek, sok gyerek sokkal jobb volt ebben, mint én. De hamar rájöttem, hogy itt nem a nyelvről van szó, hanem a jelenlétről: érzelmileg támogatni őket, játszani velük, ez a fontos nekik.
Gyakran négy menekült gyereket kellett elhoznom a zsidó negyedben lévő oviból, át kellett utazni a várost emiatt. A nevemet nagyon nehezen jegyezték meg, és nem is nagyon tudták kiejteni. A Brigitta nehéz szó. A legnagyobb élmény az volt, amikor egyszer picit késtem, és már csak ez a négy gyermek volt ott az óvodában. A kerítésre csimpaszkodva vártak, és amikor megláttak az utca végén, teli torokból, boldogan elkezdték kiabálni a nevemet. És tökéletesen ki tudták ejteni a Brigitta szót. Hihetetlenül jó érzés volt, soha nem fogom elfelejteni. Azt éreztem akkor, hogy nyitott vagyok Isten jenlétére, itthon vagyok, megérkeztem. Isten a nevemen szólít.
