„Mindig a Jóisten írja a legjobb forgatókönyvet”

Találkozás Joanna Urbańskával

A magyar fővárosban él családjával, műfordító, mintegy hat évig vezette a budapesti Lengyel Intézetet. Megbízatása augusztus végén zárult le. Magyar–lengyel kapcsolatokról, kultúráról, értékekről beszélgettünk. Arról, ami összeköt.

– Amikor az interjút egyeztettük, abban maradtunk, hogy lengyel vo­natkozású helyszínen találkozunk. Budán, a Gesztenyéskertben va­gyunk, Esterházy János szobránál. Esterházy Csehszlovákia legjelen­tősebb magyar mártír politikusa, anyja, Elżbieta Tarnowska lengyel grófnő volt. Miért tartja fontosnak a személyét, munkásságát?

– Több olyan csodálatra méltó sze­mélyiség sorolható fel, akik tökéle­tesen szimbolizálják azt a különle­ges sors- és értékközösséget, amelyre a lengyel–magyar barátság épül. Es­terházy János, számos más kiváló em­ber mellett, talán a legjobban képvise­li e szilárd alapok keresztény mivoltát. Olyan nagyformátumú ember volt, akiről napjainkban is érdemes lenne példát venni, a magán- és közösségi életben egyaránt, kiváltképpen a vi­segrádi országok együttműködését il­letően.

Esterházy ugyanis mindig azt kereste, hogy az emberek és a népek közötti szakadékokat hogyan lehet át­hidalni.

Bár a saját élete árán a nem­zetek között próbált békét teremteni, közép-európai térségünknek sajnos még nem minden tagja nyitott arra, hogy elismerje a második világhábo­rú alatt folytatott hősies embermentő tevékenységét, és igazságot szolgáltas­son neki. Ha sikerülne ezen változtat­nunk, akkor igazán méltók lennénk az emlékezetére. Nem véletlen, hogy je­lenleg éppen Lengyelországban folyik a boldoggá avatási pere. Számunkra nagyon megtisztelő, hogy mi foglal­kozhatunk a lengyel gyökerekkel is rendelkező Esterházy János életművé­vel és életszentségével, így valamilyen szinten a nyomdokain lépkedhetünk.

„Számunkra nagyon megtisztelő, hogy mi foglal­kozhatunk a lengyel gyökerekkel is rendelkező Esterházy János életművé­vel és életszentségével, így valamilyen szinten a nyomdokain lépkedhetünk.” (Fotó: Hegedüs Márton)

Még egy nevet szeretnék kiemelni a megingathatatlan hitet, hazaszerete­tet, bátorságot és becsületet jelképező lengyel–magyar hősök közül. Minden alkalommal hangoztatom, mennyire jól alakult, hogy március 23-án tart­juk a lengyel–magyar barátság napját, hiszen 1890-ben ezen a napon szüle­tett Korompay Emánuel Aladár, a len­gyelországi hungarológia úttörője, aki a lengyel hadsereg tartalékos száza­dosaként a második világháború ki­törésekor szovjet hadifogságba esett, és a sok ezer lengyel katonatiszt éle­tét kioltó katyńi vérengzés egyik ma­gyar áldozata lett. Rendkívül boldog vagyok, hogy többéves törekvéseim megkoronázásául idén végre sikerült olyan nagyszabású kiállítást megvaló­sítanunk a Lengyel Intézetben, amely méltó emléket állít a Korompay csa­ládnak.

Korompay Emánuel Aladár, valamint lengyel felesége és három lá­nyuk története ugyancsak azon örök érvényű elvek érvényesülésének a ki­váló példája, amelyeken a nemzeteink közötti barátság alapul. Ugyanakkor a lengyel társadalom második világ­háború idején tanúsított hősiességé­nek és akkori mártíromságának meg­rendítő szimbóluma is. Korompayék útja ugyanis Katyńon túl más szörnyű emberiség elleni bűntettek helyszíne­in keresztül vezetett: köztük van pél­dául a szétbombázott lengyel főváros, a Gestapo varsói kínzója, valamint az auschwitzi koncentrációs tábor.

An­nak ellenére, hogy kimondhatatlan szenvedéseket és a földi poklot ta­pasztalták meg, nem hagyták magu­kat megtörni, hanem jóval győzték le a rosszat.

Életük tehát a hit, a szeretet és a remény szép tanúságtétele, amely erősebb a gyűlöletnél és a halálnál.

– Visszatekintve a Lengyel Intézet vezetésének éveire, mit érzett sze­mélyes küldetésének, hogyan érezte magát a vezetői pozícióban?

– Óriási ajándék volt számomra ez az időszak, amely bővelkedett izgal­mas kihívásokban és rendkívül ins­piráló feladatokban. A munkámat a Lengyelország szolgálatában vég­zett megtisztelő küldetésnek tartot­tam, amelyet csakis Isten segítségével lehet jól teljesíteni, hiszen hatalmas felelősséggel jár, és számos különleges képességet igényel. Évente körülbe­lül száz projektet valósítottunk meg. A lengyel kultúra, nyelv és történelem népszerűsítésén kívül a lengyel–ma­gyar baráti kapcsolatok erősítése és ápolása tartozott a prioritásaim közé. Ha az igyekezetem jó gyümölcsöt ho­zott, akkor ez elsősorban a gondvi­selésnek köszönhető, de emellett a kiváló magyar partnereinknek, ba­rátainknak, akik felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak mindig, bármi­lyen formabontó, rendhagyó ötletem megvalósításához. Még történelmi csatákat is rekonstruáltunk a lengyel és magyar hagyományőrző csapatok együttműködésével.

– Milyen magyar partnerekre tu­dott támaszkodni?

– Kiemelném a Párbeszéd Házát, amellyel rengeteg értékes kezdemé­nyezést indítottunk el. Nagyon gyü­mölcsöző együttműködést alakítot­tunk ki Sajgó Szabolcs atyával, s ez az új vezetőség irányítása alatt is folyta­tódott. Filmvetítéseket, konferenciá­kat és könyvbemutatókat szerveztünk közösen. Emellett számos más ma­gyar kulturális intézménnyel és szer­vezettel működtünk együtt sikere­sen. Mindig arra törekedtünk, hogy az eseményeink minél vonzóbb for­mában közvetítsenek gazdag és érté­kes tartalmakat. A fiatalok érdeklődé­sét akartuk felkelteni, akik különösen fontos célközönségünk. Hiszen át kell adni nekik a lengyel–magyar barát­ság eszméjét, hogy ne maradjon csu­pán szépen csengő szlogen, hanem nagyon is konkrét és kifizetődő lehe­tőség legyen, például a továbbtanu­lás, a szakmai karrier vagy akár a sze­relem terén is. Tudniillik sok olyan jellegű kapcsolat is van, amely a len­gyel–magyar barátságot még maga­sabb szintre viszi, és akár házasság és családalapítás formájában is szente­síti. Ezt abból is tudom, hogy a Len­gyel Intézet által szervezett lengyel nyelvtanfolyamok résztvevőit nem­egyszer éppen a szerelem motiválja a tanulásra.

– Ön is a szíve választottja miatt maradt Magyarországon?

– Igen. Lengyelországban magyar szakos egyetemista voltam, rész­képzésben kerültem Budapestre az ELTE-re, és így ismerkedtem meg a jövendőbeli férjemmel. Tulajdon­képpen neki köszönhetem, hogy min­dennap fejleszthetem a magyar nyelv­tudásomat. Az egyetemen ugyanis megtanultuk nagyon választékos stí­lusban kifejezni magunkat, de emiatt egy zsemlét sem tudtam normálisan vásárolni, mert úgy beszéltem, mint Jókai Mór (nevet), így időnként fur­csán néztek rám a pékségben. A fér­jemnek hála a magyar nyelv többi dimenzióját is megismertem, ami na­gyon hasznosnak bizonyult a műfor­dítói munkámban is.

„Az egyetemen ugyanis megtanultuk nagyon választékos stí­lusban kifejezni magunkat, de emiatt egy zsemlét sem tudtam normálisan vásárolni, mert úgy beszéltem, mint Jókai Mór (nevet), így időnként fur­csán néztek rám a pékségben.” (Fotó: Hegedüs Márton)

Fiatal lányként miért ment ép­pen magyar szakra?

– Akkoriban csupán eredeti és va­gány ötletnek tűnt ez a véletlen és hir­telen jelleggel hozott döntés, de ahogy telik az idő, egyre jobban erősödik bennem az a tudat, hogy az egész éle­tem egy lenyűgöző terv szerint alakul. A Lengyel Intézetben végzett mun­kám során is számtalanszor megta­pasztaltam, hogy mindig a Jóisten írja a legjobb forgatókönyvet. Előfordul­tak válságos helyzetek, hiszen a pan­démiás korlátozások alatt is kellett működnünk, aztán kitört a háború Ukrajnában. Nem mindig volt egy­szerű megtalálni annak megfelelő módját, hogy programjaink eljussa­nak az emberekhez.

– A pandémia idején én is részt vettem egy online lengyel filmfesz­tiválon…

– Az egyik legfontosabb ciklikus projektünk a Lengyel Filmtavasz. Idén volt a huszonkilencedik évadja, úgy­hogy nagyon szép múltja és gazdag hagyománya van. Az utóbbi években online szerveztük meg. Idén végre le­hetőség nyílt arra, hogy ismét szemé­lyesen találkozzunk a vendégeinkkel, de egy adminisztrációs zűrzavar miatt úgy alakult, hogy a filmszemle kel­lős közepén hirtelen áramszolgáltatás nélkül maradtunk. A helyzet remény­telennek tűnt, ilyenkor csak Istenhez lehet folyamodni.

– Megoldódott a helyzet?

– Igen, mivel a Jóisten nemcsak a legjobb forgatókönyveket készíti, hanem konstruktív és fantáziadús megoldásokat is súg a problémák el­hárításához. Segítettek nekünk az igaz barátok, nem hagytak minket cserben a kiváló szomszédjaink. Aki tudja, hol található a Lengyel Intézet, az rögtön rájön, hogy a Budapesti Operettszín­házra gondolok. Ennek köszönhető­en megint bebizonyosodott, hogy a magyar partnereinkre mindig lehet számítani. Ezt nagyon kézzelfogható módon többször is megtapasztaltam a munkám során.

– Mire gondol vissza legszíveseb­ben ebből az időszakból?

– Mivel még nagyon friss a do­log, még nem volt időm rendet rak­ni az emlékeim és az élményeim kö­zött. Köszönöm szépen a Jóistennek, hogy erőt adott a munka lelkes elvég­zéséhez, végigvezetve mind a szép és örömteli, mind a kevésbé vidám pil­lanatokon. Rengeteg csodálatos em­berrel, seregnyi zseniális művésszel és tudóssal találkoztam az utóbbi évek során, sokat tanultam tőlük. Kimond­hatatlanul hálás vagyok érte. A fan­tasztikus barátok és partnerek segítsé­gével számos remek projektet sikerült megvalósítanunk. Példaként elsősor­ban azt szeretném felhozni, ami ma­radandó értékű, és remélhetőleg még hosszú évtizedeken át tanúskodik a lengyel–magyar barátságról. Ilyen a Witold Pilecki lovassági kapitány tiszteletére ültetett emlékfa, amely 2018 óta egyre szebben cseperedik a Salkaházi Sára parkban. Pilecki a XX. század egyik legkiemelkedőbb lengyel hőse, élettörténete az önfelál­dozás, a hazafiasság és a rendíthetet­len bátorság tiszteletre méltó példája.

A világtörténelem mindenekelőtt azt a kivételesen merész embert csodálja benne, aki az auschwitzi koncentráci­ós tábor önkénes foglyaként ellenállá­si mozgalmat szervezett, és folyama­tosan tájékoztatta a lengyel földalatti hatóságokat a zsidóság németek ál­tal szervezett kiirtásáról.

A nyugati szövetségesek az általa készített je­lentésekből értesültek erről először. Szökése után részt vett a varsói felke­lésben, a szovjet megszállást követően pedig a Vörös Hadsereg által elköve­tett bűnökről gyűjtött információkat. A második világháború után a sztá­linista terrorapparátus letartóztatta, és rendkívül kegyetlen kínvallatások után, koholt vádak alapján egy kira­katper keretében halálra ítélték, aztán ki is végezték 1948-ban. Nemrég igé­nyes album jelent meg róla magyarul a budapesti Lengyel Intézetnek, a len­gyel Nemzeti Emlékezet Intézetének és a Nemzeti Emlékezet Bizottságá­nak gondozásában. Az utóbbi intéz­mény voltaképpen egyik legszorosabb partnerünknek számít, amellyel ren­geteg értékes kezdeményezést valósí­tottunk meg.

„…ahogy telik az idő, egyre jobban erősödik bennem az a tudat, hogy az egész éle­tem egy lenyűgöző terv szerint alakul. A Lengyel Intézetben végzett mun­kám során is számtalanszor megta­pasztaltam, hogy mindig a Jóisten írja a legjobb forgatókönyvet.” (Fotó: Hegedüs Márton)

– Említette, hogy voltak forma­bontó projektjeik is.

– Idén március 23-án, a lengyel– magyar barátság napján felavattuk a Városligetben a zenélő okospadot, amelyet a budapesti Lengyel Intézet kezdeményezésére és megrendelé­sére fejlesztett az okos utcabútorok gyártásával foglalkozó magyar startup, a Kuube Hungary Kft. A pad a kimagasló magyar virtuóz zongo­raművész, Farkas Gábor előadásá­ban játszik Chopin- és Liszt-műve­ket. Emellett sok hasznos funkcióval szolgálja az érdeklődőket: többek kö­zött telefont tölt, valamint mutatja az aktuális időjárási adatokat. Aki a Mú­zeum Mélygarázs és Promenád B le­hajtójával szemben lévő területen jár, feltétlenül nézze meg.

– Hogyan folytatja pályáját?

– Vissza akarok térni a műfordí­táshoz, mivel amíg a Lengyel Inté­zet élén töltöttem be diplomáciai stá­tuszú szolgálatomat, addig erre nem volt esélyem, hiszen ez másra nem hagyott lehetőséget. Emellett azon­ban a széles értelemben vett kultúra és tudomány (ezen belül pedig a len­gyel–magyar kapcsolatok) színterén is szeretném folytatni a tevékenysé­gemet. Bízom benne, hogy megtalá­lom ennek megfelelő módját. Min­dig is szívügyemnek tartottam, hogy a lengyel–magyar barátság ne korlá­tozódjon a mélyebb reflexiók nélkül ismételt jeligékhez.

Fel kell fedezni, hogy milyen konkrét értékek és gon­dolatok rejlenek a „lengyel, magyar – két jóbarát” kedves szólás mögött, és újra meg újra aktuális tartalmat kell kölcsönözni a szavaknak.

Csak így le­szünk képesek igazán megérteni egy­mást, és összefogni közös érdekeink érvényesítése céljából.

– Ez a gyakorlatban hogyan tör­ténik?

– Mivel magyar a férjem, a min­dennapi életünkben is tapasztalha­tom, miben és milyen mértékben tér el egymástól a mentalitásunk. Azon­ban azzal is tisztában vagyok, hogy ha arra koncentrálunk, ami közös bennünk, áthidalhatjuk ezeket a kü­lönbségeket, erőt kovácsolva belőlük. Egyre nehezebbé válik manapság az univerzális értékek megőrzése mind a családi, mind a közéleti szférában, de összefogva nagyobb esélyünk lesz rá az eszeveszett világban, erősebb lesz a hangunk.

„Min­dig is szívügyemnek tartottam, hogy a lengyel–magyar barátság ne korlá­tozódjon a mélyebb reflexiók nélkül ismételt jeligékhez.” (Fotó: Hegedüs Márton)

– Sajnos már másfél éve az orosz–ukrán háború árnyékában élünk. Az aktuálpolitika befolyásolhatja a len­gyel–magyar barátságot?

– Ahogyan már többször hangoz­tattam a beszélgetésünk során, na­gyon fontos számomra a magyar–lengyel kapcsolatok mélyítése. Azt is megfejtettem, hogy ennek nem­csak érzelmi, szentimentális jelle­ge van, hanem nagyon pragmatikus célja is. A lengyel kultúrát, történel­met és nyelvet népszerűsítő munkám folyamán mindig közös vonásokat, érintkezési pontokat kerestem, hogy a magyar közvélemény – optimális esetben – azonosulni tudjon az ál­talunk közvetített tartalmakkal, il­letve (megosztó kérdések esetén) legalább nyitott legyen arra, hogy megismerje és próbálja megérteni a lengyel szempontot. Ezt a célt csak akkor lehet elérni, ha szeretettel és tisztelettel viszonyulunk az emberek­hez. Természetesen a politikai hely­zet minden alkalommal nagy hatást gyakorol a legmagasabb szinten zajló bilaterális kapcsolatokra, az ember és ember közötti viszonyokat azonban kevésbé befolyásolja.

A magyar–len­gyel barátság olyan örök érvényű ér­tékekre épül, amelyek ellen tudnak állni a kedvezőtlen aktuális politikai konjunktúrának.

Elég említeni a má­sodik világháborút, amikor névlege­sen két ellenséges táborban voltunk, a magyarok mégis sokoldalú, önzet­len segítséget nyújtottak a lengyel menekülteknek, a lengyel emigráns kormány és a német megszállás alatt lévő lengyel földalatti állam közti kommunikációt biztosító tátrai fu­tároknak, a varsói felkelőknek vagy az ukrán nacionalisták által rende­zett úgynevezett volhíniai népirtás elől menekülő lengyel lakosságnak. Mindezekről a témákról több prog­ramot szerveztünk a Lengyel Intézet­ben. Ami az Ukrajna elleni orosz ag­ressziót illeti, szintén sok eseményt rendeztünk bajba jutott szomszéda­ink megsegítésére, és ezek megva­lósításában mindig számíthattunk magyar partnereink támogatására. Például jótékonysági koncertet szer­veztünk, amelyen a három nemzet dalai hangzottak el magyarul, len­gyelül és ukránul, három nyelven imádkoztunk a békéért, Szent Mi­hály arkangyalhoz fohászkodva Ma­gyarország prímásával, Erdő Péter bí­boros atyával együtt. Szóval ha nem is minden kérdésben értünk egyet, erős a meggyőződésem, hogy – mi­helyt mindig is a történelmünk során – most is át tudjuk hidalni a különb­ségeket. Ebben egyébként nagyban segíthet a kultúra, amely igaz, uni­verzális értékek köré képes egyesíteni az embereket. Bőven van miből erőt meríteni, hogy minden helyzetben helyt tudjunk állni.

„Úgy gondolom, ha a kereszt alatt mi, len­gyelek és magyarok összesítjük erőin­ket, akkor semmi sem lesz lehetetlen számunkra.” (Fotó: Hegedüs Márton)

– Önnek mi segít a hétköznapi helytállásban?

– A hit, amelynek megerősítéséért mindennap alázattal imádkozom, különben nem lennék képes helyt­állni. Ezt őszintén mondom, pate­tikus hangnem és vakbuzgóság nél­kül, amely nagyon távol áll tőlem. Amikor elkezdtem dolgozni a Len­gyel Intézetben, tisztában voltam az­zal, hogy rendkívül merész kihívások előtt állok. Az első dolgom az volt, hogy az irodám ajtaja fölé bevertem egy szöget, és felraktam rá a feszü­letet. Csakis Istennek köszönhetek mindent, a gonoszság elleni oltal­mat, a család és a barátok támogató szeretetét. Talán tanulságos lehet ez azok számára, akik egy súlyos prob­léma vagy fontos feladat elé néznek, és felmerül bennük a kérdés: „Uramisten, vajon képes leszek megbirkózni vele?” Csak hagyják magukat vezetni Isten által. Ahogy Esterházy János is mondta: „A mi jelünk a kereszt.” Úgy gondolom, ha a kereszt alatt mi, len­gyelek és magyarok összesítjük erőin­ket, akkor semmi sem lesz lehetetlen számunkra.

Fotók: Hegedüs Márton


Megosztás