Mit tegyünk, hogy hasonlítsunk magunkra?

Vecsei Miklós a hajléktalanságról, a nyomorról és más közös dolgainkról

Életbe lépett Magyarország alaptörvényének módosítása, melynek értelmében október 15-étől tilos életvitelszerűen tartózkodni közterületen. Azóta természetesen még több vélemény, történet, érv és indulat feszül egymásnak a hajléktalanság, a nyomor témájával kapcsolatban, mint korábban. Esélye sem látszik a higgadt, értelmes párbeszédnek, pedig e nélkül lemondunk a jövőnkről. Mélységek, reménytelenség, betaláló szavak és kivezető utak – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökével beszélgettünk. 

Az önök szemszögéből mi változott az utóbbi hetekben?

Például most bekerülnek hozzánk olyan hajléktalanok, akik eddig nem. Bár szerettük volna, eddig nem sikerült kimozdítani őket. Arról az utcán élő négy-ötszáz emberről beszélünk, akik első pillantásra jól beazonosíthatók. Tíz-tizenegyezer társuk viszont elfogadja az ellátást, és nagy részükről senki nem mondaná meg, hogy ők is hajléktalanok. Munkájuk van, sokan közülük jól öltözöttek, olyanok, mint bármelyikünk. Ha lehetne, szociális támogatással munkásszálláson vagy albérletben is lakhatnának, és szóba sem kerülne, hogy hajléktalanszállóra menjenek.

Persze továbbra is az a feladatunk, hogy a hozzánk fordulóknak a lehető legjobb ellátást nyújtsuk. Ha ennek kapcsán olyan feladatok hárulnak ránk, amiket nem tudunk ellátni, azt is el fogjuk mondani. Most mindenkinek véleménye lett a hajléktalanságról, vannak, akik azt várják tőlünk, hogy tiltakozzunk, mások pedig hogy értsünk egyet.

Mi viszont ellátó szervezetként a ránk bízott emberekért tartozunk felelősséggel, és azt keressük, mi az, amitől ténylegesen jobb lesz az életük.

Vita helyett megpróbálunk egyszerű, mindenki számára érthető mondatokat mondani, de persze nagyon gyorsan elérkezünk a határokig.

Ha például behoznak egy hajléktalan embert, az lenne a cél, hogy bent is maradjon, és elkezdődjön a gyógyulása. Az alkoholizmus betegség, ezt mi tudjuk, de a társadalom többsége egyszerűen devianciának tekinti. Ami nekünk kézenfekvő, az a kívülállók számára megdöbbentő lehet. Kérdés például, el tudjuk-e fogadtatni, hogy a szállóra behozott hajléktalan ember a bentmaradásért akár még alkoholt is kaphasson, amíg képes nem lesz akarni a saját gyógyulását. Megértik-e, hogy akár még szeszes italra és cigarettára is költenénk, csak hogy megtartsuk őt? Az ehhez hasonló kulcskérdésekre a mai napig nincsenek elfogadott válaszaink.

A segítőkész „átlagember” is tele van kérdésekkel, hogy hogyan segítsen jól.

Az alapkérdés az, segítünk-e az utcán élő embernek, ha pénzt adunk vagy ennivalót, ruhát viszünk neki. Ez a fajta szolidaritás talán a legerősebb, legjobban látható jele annak, hogy vele vagyunk. Mi azonban nem ezt szoktuk kérni. Nagyon sok munkánk van abban, hogy az utcáról valaki bejöjjön velünk a szállóra, és gyakran azért marad kint mégis, mert valamit kap járókelőktől. A menet közben odaejtett húszforintosok vagy kétszázasok azt üzenik, hogy az emberek segítenek neki. Ő pedig nemet mond az ellátásra, melynek során mondjuk megmentenék a kukacos lábát.

Ezért mi azt szoktuk kérni, hogy aki segíteni akar, tudja meg a hajléktalan ember nevét.

Beszélgessünk egy kicsit, ismerkedjünk meg vele. Elkísérhetjük persze egy melegedőbe, segíthetünk elintézni a személyi igazolványát, de önmagában már az nagy segítség, ha személyes lesz vele a kapcsolatunk, attól, hogy a nevén szólítjuk. Ezzel sokkal többet adunk neki. De nem kell hazavinni a lakásunkba, nem az a dolgunk, hogy így mentsük meg. 

(…)

Sokan amiatt háborodnak fel, ha egy hajléktalanokkal kapcsolatos intézkedés kiindulópontja valamilyen városképi vagy turisztikai szempont, és nem a rászoruló emberek szüksége, pedig akkor is nyilvánvaló, hogy rossz, ha az utcán élnek, ha csak az ő érdeküket, emberi méltóságukat nézzük. 

Legyünk őszinték: ha vendég jön hozzám, a nappaliban ültetem le, és nem vezetem körbe, hogy ott szoktam kiteregetni, és ide gyűjtöm a szennyes edényeket. A városban is lehetnek olyan helyek, ahol elsősorban nem a megoldatlan problémáinkat szeretnénk láttatni, és született egy olyan politikai döntés, hogy a nagyon frekventált területeken rendet kell tartani. Miért ne lehetne elfogadható, hogy vannak olyan közös érdekeink, amelyekhez a szebbik arcunkat kell mutatni – és ebben a szociális és a városképért felelős szakembereknek valahogy meg kellene egyezni úgy, hogy egyiküknek se kelljen megtagadnia a saját hivatását. 

Igaza van annak, aki tehetetlen dühében azt mondja: nem normális, hogy emberek laknak az utcán, miközben kaphatnának ellátást. De ha úgy fogalmaz, hogy az adott hajléktalan ember nem akarja elfogadni a lehetőséget, akkor ezt mi azzal tompítjuk, hogy nem tudja akarni. Mert az akarathoz valami cél kéne, a célok megtalálásához pedig nagyon hosszú idő. 

(…)

Kép: Orbán Gellért

A teljes interjú A Szív novemberi számában olvasható

Megosztás