Hétköznapok a szovjet diktatúrában, az okmányokban Vaszillá változtatott keresztnévvel; Romzsa Tódor vértanú püspök emlékezete, pravoszlávvá átalakított görögkatolikus templomok; kivándorlás Magyarországra, majd 52 évesen papszentelés a soknemzetiségű szülőföldön. Nyolcvanéves nagyapám, Puskás László festőművész és görögkatolikus pap fordulatos élete hű keresztmetszete a kárpátaljai magyarság XX. századi sorsának. Részlet a Szív magazin júniusi számában megjelent cikkből.
Többgenerációs görögkatolikus papcsaládba született: ennek nyomai egészen a XVIII. századig visszavezethetők. Édesapja, idősebb Puskás László is papként szolgált Ungváron. A székesegyház lelkészeként és püspöki tanácsosként jó kapcsolatot ápolt Boldog Romzsa Tódorral. Nagyapám emlékei között elevenen él a vértanú püspök személye, hiszen rendszeres vendég volt a háznál; ő pedig öccsével, Sándorral gyakran játszott a püspöki palotában, a főpap jelenlétében.
Súlyosbított fiatalkor Ungváron
Életét erősen meghatározták családi gyökerei – az anyaországon kívül, a sztálini diktatúra legkeményebb éveiben. Az egyik pillanatban még elmélyülhetett az ungvári székesegyház titokzatos atmoszférájában a szent liturgia idején, a másikban pedig már hírt kaptak a Romzsa püspök elleni – közúti balesetnek beállított – merényletről. Egy békés nap után, éjszaka jött a fekete autó, hogy dédapámat a házkutatás végeztével börtönbe vigyék, mint a görögkatolikus hitét a pravoszláviáért feladni nem akaró ellenséget. A koncepciós pert követően, a bíróság előtt még megölelhette családját, majd ő maga csöngetett az átellenben lévő börtönkapunál. Bizakodva, hogy a kényszermunkatáborból, a kazahsztáni rézbányából egyszer még visszatér.
A család helyzete sem volt egyszerű: dédanyám munkanélküli lett, s férje letartóztatása után a három gyerekkel – fedél és ingóságok nélkül – a szüleihez költözött. Alkalmi munkákból élt, jövedelmét a háztartásuk kisebb míves darabjainak eladásával egészítette ki. A piacon külön soruk volt az egyedül maradt papnéknak… Nagyapám nővére a legféltettebb kincsét, filmsztárokat ábrázoló képeslapgyűjteményét szovjet tiszteknek adta el. Nagyapámnak ebben a helyzetben kellett megtalálnia identitását, hivatását és helyét a világban. Ám nem csak „az internált pap fiaként” volt nehéz számára az érvényesülés.
Az ungváriak a szovjet átnevelés alanyai lettek, vagy elnyomták őket: mint magyarokat, vagy mert a korábbi rendszer ideológiáival és intézményeivel voltak kapcsolatban, vagy az új rendszernek nem megfelelő társadalmi rétegből valók voltak. A szomszédságban élő cipészt is elvitték, miután hányattatott körülményei miatt dühében egy széket vágott Sztálin portréjához.
[…]
Magyar festőművész a soknemzetiségű Kárpátalján
Nagyapám magyarságtudata nem vonható kétségbe: édesanyja ungvári, édesapja tiszaújlaki volt. Talán fájóbb volt ezen a Tisza-parti településen lakni, mint bárhol máshol Kárpátalján: csupán egy folyó választotta el az itt élőket az anyaországiaktól, a túlpart ugyanis már Magyarországot jelentette. Álltak is sokat könnyes szemmel a falubéliek a folyóparton. Nagyapáméknak azonban természetes volt, hogy ők magyarok. Édesapja gyakran játszott nekik hegedűn népdalokat és nótákat, első világháborús katonadalokat.
A tudatos magyarság mellé nagyfokú nyitottságot is kaptak útravalóul. Vidékük ugyanis soknemzetiségű volt; egyre nagyobb számú lett a szláv ajkú lakosság, elsősorban a falvakban. Édesapja már ekkor is a mások iránti tiszteletre, barátságra nevelte gyermekeit. Különösképp azok iránt, akiktől jót lehet tanulni. Nagyapám életében jól nyomon követhető a nemzetiségtől és vallástól független emberi nyitottság, mivel számos ukrán, orosz, lengyel és zsidó barátja is volt.
Gyerekkorától nagyon szeretett rajzolni, festeni. Mesélte, hogy ha nem jönnek a drasztikus politikai változások, szemináriumba jelentkezett volna, viszont a görögkatolikus egyház betiltása miatt előtérbe került a festői hivatás, a távolabbi rokonság is erre biztatta. Az ungvári úttörőpalota rajzszakkörével szabadtéri festőkörutakra jártak a Kárpátokba. Mivel Ungváron a származása miatt nem sok eséllyel nyert volna egyetemi felvételt, a Lembergi Művészeti Főiskolára jelentkezett. A szovjet hatalom politikai utasítására a nyugati művészetre orientálódott festészeti és szobrászati tanszékeket bezárták, így barátaival sorshúzással döntötték el, ki melyik iparművészeti szakra jelentkezzen, nehogy konkurenciát jelentsenek egymás számára azonos szakokon. Így került nagyapám textil szakra, családunk legnagyobb örömére, hiszen itt ismerkedett meg nagymamámmal, Krivorucska Nadiával. A vegyes házasság sikeréről azt mondja, arra akkor van esély, ha a fiatalokat igaz szerelem és egymás eltérő származásának tisztelete köti össze, amit náluk a közös hit és a közeli foglalkozás is erősített.
[…]
Bár szerette Kárpátalját, és fontos volt számára családi múltja, barátságai, a másként gondolkodók elnyomása és az egyházüldözés miatt Magyarországra vágyott. Magyarságának megélése és a szabad vallásgyakorlás lehetősége vonzotta, amire a Kádár-korszak hetvenes évekbeli Magyarországán már több lehetőség volt. 1974-ben hetedik alkalommal nyújtotta be kitelepülési kérelmét. Az ügye új emberhez került a megyei pártbizottságban; az előző hivatalnok nem akarta elengedni a tehetséges értelmiségieket és művészeket, utódja azonban boldogan szabadult meg a távozni kívánó „söpredéktől”. Így 1973 és 1974 között körülbelül ezer zsidó, száz lengyel és vagy egy tucat magyar hagyhatta el Lemberget, köztük nagyszüleim, édesanyám és keresztanyám.
A szakrális felé közeledve
Minden emigráció csukott szemmel ugrás a mély vízbe. A kalandos határátlépést követően – melynek során korábbi táblaképeit költöztetőládává eszkábálva sikerült becsempészni az országba – nagyapámék Budára mentek, ahol a pár évvel korábban szintén honosítási kérelemmel érkezett édesanyja lakott. A munkakeresés sem volt könnyű: bár nagymamámmal a szovjet szövetségi tagság révén át tudtak jelentkezni a Művészeti Alapba és a Magyar Képzőművészek Szövetségébe, ez nem járt automatikusan megbízásokkal és kapcsolati hálóval. Így nagyapám a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatnál tudott szerkesztői munkát vállalni, ahol vezetésével rövidesen külön művészeti szerkesztőség létesült.
[…]
Amikor Ukrajna 1991-ben újra független állammá vált, ismét felállhatott a munkácsi görögkatolikus egyházmegye. Számtalan olyan egyházközség vallhatta magát újra görögkatolikusnak, amelyet korábban ortodoxiára kényszerítettek. A papnevelés újraindulása mellett az egyházhoz hű, felkészített, idősebb családos férfiak is részesülhettek a papság szentségében. Így nagyapámat – mivel 1984 és 1988 között levelező szakon elvégezte a teológiát a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémián –, a hívó szót és a kisgyermekkortól jelen lévő belső elhivatást kiteljesítve, 1993-ban, ötvenkét évesen pappá szentelhették a szülőföldjén. Számtalan egyéni műve mellett így nyer még mélyebb értelmet az öt teljes templomi ikonosztázion, a tizenegy templomi falkép-kompozíció és a tizenhat szakrális mozaikmű – köztük a krakkói Isteni irgalmasság bazilika magyar kápolnájában lévő –, melyeket 1978 és 2011 között először csak a papság és a mély családi hit örökségével, majd már áldozópapként készített.
[…]
Nagyszüleim ma is a Horánszky utcában élnek. Különös élmény volt számomra nagyapám nyolcvanadik születésnapja februárban. Maszkban, óvatosan, de ünneplőbe öltözve mehettem köszönteni. Ekkor megsejtettem valamit az életből, az úton levésből, egész létünk értelméből. Hogy életutaink, bár mind különböznek, összefonódnak, összeérnek. Régi korok találkoznak, sorsok hatnak sorsokra, múltak határoznak meg jelent és jövőt.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. júniusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!