Művész, pap: hitvalló

Görögkatolikus életút a sztálini diktatúrától a szolgálat szabadságáig

Hétköznapok a szovjet diktatúrában, az okmányokban Vaszillá változtatott keresztnévvel; Romzsa Tódor vértanú püspök emlékezete, pravoszlávvá átalakított görögkatolikus templo­mok; kivándorlás Magyarországra, majd 52 évesen papszentelés a soknemzetiségű szülőföldön. Nyolcvanéves nagyapám, Puskás László festőművész és görögkatolikus pap fordulatos élete hű keresztmetszete a kárpátaljai magyarság XX. századi sorsának. Részlet a Szív magazin júniusi számában megjelent cikkből.

Többgenerációs görögkatolikus pap­családba született: ennek nyomai egé­szen a XVIII. századig visszavezethe­tők. Édesapja, idősebb Puskás László is papként szolgált Ungváron. A szé­kesegyház lelkészeként és püspöki ta­nácsosként jó kapcsolatot ápolt Boldog Romzsa Tódorral. Nagyapám emlékei között elevenen él a vértanú püspök személye, hiszen rendszeres vendég volt a háznál; ő pedig öccsével, Sán­dorral gyakran játszott a püspöki pa­lotában, a főpap jelenlétében.

Súlyosbított fiatalkor Ungváron

Életét erősen meghatározták csalá­di gyökerei – az anyaországon kívül, a sztálini diktatúra legkeményebb éve­iben. Az egyik pillanatban még elmé­lyülhetett az ungvári székesegyház titokzatos atmoszférájában a szent li­turgia idején, a másikban pedig már hírt kaptak a Romzsa püspök elleni – közúti balesetnek beállított – me­rényletről. Egy békés nap után, éjsza­ka jött a fekete autó, hogy dédapámat a házkutatás végeztével börtönbe vi­gyék, mint a görögkatolikus hitét a pravoszláviáért feladni nem akaró ellenséget. A koncepciós pert köve­tően, a bíróság előtt még megölelhette családját, majd ő maga csöngetett az átellenben lévő börtönkapunál. Biza­kodva, hogy a kényszermunkatábor­ból, a kazahsztáni rézbányából egyszer még visszatér.

A család helyzete sem volt egysze­rű: dédanyám munkanélküli lett, s férje letartóztatása után a három gyerekkel – fedél és ingóságok nélkül – a szülei­hez költözött. Alkalmi munkákból élt, jövedelmét a háztartásuk kisebb míves darabjainak eladásával egészítette ki. A piacon külön soruk volt az egyedül maradt papnéknak… Nagyapám nő­vére a legféltettebb kincsét, filmsztá­rokat ábrázoló képeslapgyűjteményét szovjet tiszteknek adta el. Nagyapám­nak ebben a helyzetben kellett meg­találnia identitását, hivatását és helyét a világban. Ám nem csak „az internált pap fiaként” volt nehéz számára az ér­vényesülés.

Az ungváriak a szovjet átnevelés alanyai lettek, vagy elnyomták őket: mint magyarokat, vagy mert a koráb­bi rendszer ideológiáival és intézmé­nyeivel voltak kapcsolatban, vagy az új rendszernek nem megfelelő társadalmi rétegből valók voltak. A szomszédság­ban élő cipészt is elvitték, miután há­nyattatott körülményei miatt dühében egy széket vágott Sztálin portréjához.

[…]

Magyar festőművész a soknemzetiségű Kárpátalján

Nagyapám magyarságtudata nem von­ható kétségbe: édesanyja ungvári, édes­apja tiszaújlaki volt. Talán fájóbb volt ezen a Tisza-parti településen lakni, mint bárhol máshol Kárpátalján: csu­pán egy folyó választotta el az itt élőket az anyaországiaktól, a túlpart ugyanis már Magyarországot jelentette. Álltak is sokat könnyes szemmel a falubéliek a folyóparton. Nagyapáméknak azon­ban természetes volt, hogy ők magya­rok. Édesapja gyakran játszott nekik hegedűn népdalokat és nótákat, első világháborús katonadalokat.

A tudatos magyarság mellé nagyfokú nyitottságot is kaptak útravalóul. Vi­dékük ugyanis soknemzetiségű volt; egyre nagyobb számú lett a szláv ajkú lakosság, elsősorban a falvakban. Édes­apja már ekkor is a mások iránti tisz­teletre, barátságra nevelte gyermeke­it. Különösképp azok iránt, akiktől jót lehet tanulni. Nagyapám életében jól nyomon követhető a nemzetiségtől és vallástól független emberi nyitottság, mivel számos ukrán, orosz, lengyel és zsidó barátja is volt.

Gyerekkorától nagyon szeretett raj­zolni, festeni. Mesélte, hogy ha nem jönnek a drasztikus politikai változá­sok, szemináriumba jelentkezett vol­na, viszont a görögkatolikus egyház betiltása miatt előtérbe került a festői hivatás, a távolabbi rokonság is erre biztatta. Az ungvári úttörőpalota rajz­szakkörével szabadtéri festőkörutak­ra jártak a Kárpátokba. Mivel Ung­váron a származása miatt nem sok eséllyel nyert volna egyetemi felvételt, a Lembergi Művészeti Főiskolára je­lentkezett. A szovjet hatalom politi­kai utasítására a nyugati művészetre orientálódott festészeti és szobrászati tanszékeket bezárták, így barátaival sorshúzással döntötték el, ki melyik iparművészeti szakra jelentkezzen, nehogy konkurenciát jelentsenek egy­más számára azonos szakokon. Így került nagyapám textil szakra, csa­ládunk legnagyobb örömére, hiszen itt ismerkedett meg nagymamámmal, Krivorucska Nadiával. A vegyes há­zasság sikeréről azt mondja, arra ak­kor van esély, ha a fiatalokat igaz sze­relem és egymás eltérő származásának tisztelete köti össze, amit náluk a kö­zös hit és a közeli foglalkozás is erő­sített.

[…]

Bár szerette Kárpátalját, és fontos volt számára családi múltja, barátságai, a másként gondolkodók elnyomása és az egyházüldözés miatt Magyarország­ra vágyott. Magyarságának megélése és a szabad vallásgyakorlás lehetősége von­zotta, amire a Kádár-korszak hetvenes évekbeli Magyarországán már több le­hetőség volt. 1974-ben hetedik alkalom­mal nyújtotta be kitelepülési kérelmét. Az ügye új emberhez került a megyei pártbizottságban; az előző hivatalnok nem akarta elengedni a tehetséges értel­miségieket és művészeket, utódja azon­ban boldogan szabadult meg a távozni kívánó „söpredéktől”. Így 1973 és 1974 között körülbelül ezer zsidó, száz len­gyel és vagy egy tucat magyar hagyhat­ta el Lemberget, köztük nagyszüleim, édesanyám és keresztanyám.

A szakrális felé közeledve

Minden emigráció csukott szemmel ugrás a mély vízbe. A kalandos határátlépést követően – melynek során korábbi táblaképeit költöztetőládává eszkábálva sikerült becsempészni az országba – nagyapámék Budára men­tek, ahol a pár évvel korábban szintén honosítási kérelemmel érkezett édes­anyja lakott. A munkakeresés sem volt könnyű: bár nagymamámmal a szov­jet szövetségi tagság révén át tudtak je­lentkezni a Művészeti Alapba és a Ma­gyar Képzőművészek Szövetségébe, ez nem járt automatikusan megbízások­kal és kapcsolati hálóval. Így nagyapám a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat­nál tudott szerkesztői munkát vállalni, ahol vezetésével rövidesen külön mű­vészeti szerkesztőség létesült.

[…]

Amikor Ukrajna 1991-ben újra független állammá vált, ismét fel­állhatott a munkácsi görögkatolikus egyházmegye. Számtalan olyan egy­házközség vallhatta magát újra görög­katolikusnak, amelyet korábban orto­doxiára kényszerítettek. A papnevelés újraindulása mellett az egyházhoz hű, felkészített, idősebb családos férfiak is részesülhettek a papság szentségé­ben. Így nagyapámat – mivel 1984 és 1988 között levelező szakon elvégez­te a teológiát a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémián –, a hívó szót és a kisgyermekkortól jelen lévő belső elhivatást kiteljesít­ve, 1993-ban, ötvenkét évesen pappá szentelhették a szülőföldjén. Szám­talan egyéni műve mellett így nyer még mélyebb értelmet az öt teljes templomi ikonosztázion, a tizenegy templomi falkép-kompozíció és a ti­zenhat szakrális mozaikmű – köztük a krakkói Isteni irgalmasság bazilika magyar kápolnájában lévő –, melye­ket 1978 és 2011 között először csak a papság és a mély családi hit örök­ségével, majd már áldozópapként ké­szített.

[…]

Nagyszüleim ma is a Horánszky utcában élnek. Különös élmény volt számomra nagyapám nyolcvanadik születésnapja februárban. Maszkban, óvatosan, de ünneplőbe öltözve me­hettem köszönteni. Ekkor megsejtet­tem valamit az életből, az úton levés­ből, egész létünk értelméből. Hogy életutaink, bár mind különböznek, összefonódnak, összeérnek. Régi ko­rok találkoznak, sorsok hatnak sor­sokra, múltak határoznak meg jelent és jövőt.

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. júniusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!