Kész vagy áldozatokat tudatosan bevállalni? Esetleg önkéntesen lemondasz bizonyos élvezetekről? Bocsánatot is kérsz, méghozzá őszintén, és nemcsak elintézed egy „bocsival”? Netalán felmerül benned a kérdés, hogy házasság előtt meddig mehettek el a kedveseddel, amikor éjszakára egyedül maradtok? Szinte biztos, hogy te keresztény vagy!
A húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjti időszak a hívő keresztény ember számára egy csendesebb része az évnek, amikor az egyház arra hívja tagjait, hogy a húsvéti ünnepekre készülve igyekezzenek tudatosabban elmélyülni vallási hagyományukban. Szerves része ennek az időszaknak a böjt, ami legalább péntekenként komolyabb önmegtartóztatást jelent, egyébként nem feltétlenül csak az élelemtől. A vallásukat gyakorlók ilyenkor rendszerint betervezik a húsvét előtti gyónást, de más elhatározások is születhetnek, amelyek segíthetik a lélek összeszedettségét. Ilyen például a több idő biztosítása a személyes imára, esetleg a Szentírás olvasására, de más kifejezetten lelkiségi szövegek is szóba jöhetnek. Persze az „irgalmasság cselekedetei” is előtérbe kerülnek, mint amilyen a tudatosabb jótevés, a meghallgatás, az odafordulás azokhoz, akik rászorulnak a segítségünkre. Mindezzel együtt a böjti időszak a keresztény ember számára nem a szomorúság ideje, és semmiképpen sem gyászos. És hogy mindez miért van így, annak mély biblikus és lelkiségtörténeti előzményei vannak.
Egyéni és közösségi érdekek
Áldozatokat bevállalni manapság nem éppen mondható trendinek. Hősnek általában nem az számít, aki lemond valamiről, hanem az, aki megszerez, halmoz, bebiztosít, méghozzá majdnem mindegy, milyen áron, a lényeg, hogy birtokoljon, hatalmat gyakorolhasson, befolyásoljon…
Ezekkel a széleskörűen sulykolt individualista mércékkel szemben a keresztény lelkiség eléggé markáns alternatívát jelent,
feltéve, hogy a keresztények igyekeznek jól megérteni és hitelesen megélni a hitüket. A Názáreti Jézus életére, tanítására és különös halálára visszavezethető kereszténység ugyanis úgy ígéri az emberi élet teljes kiteljesedését, hogy kimondottan közösségi szemléletű, közben pedig számol az emberi gyengeségekkel, a bűnnel is. Középpontjában nem annyira elvek, normák és törvények állnak, mint inkább a személyes kapcsolatok által feltárulkozó hit és bölcsesség, amely nemcsak az egyén és nemcsak a közösség érdekeit tartja szem előtt, hanem mindkettőt egyszerre. Éppen ezért az autentikus kereszténység egy másik szélsőséges megnyilvánulással szemben is alternatívát jelenthet, mégpedig a különböző fundamentalista vallási irányzatokkal szemben, amelyeknek közös nevezőjük, hogy viszonylag gyors és radikális megoldást kínálnak szinte minden gondra, mind társadalmi, mind személyes szinten. Ennek azonban az egyénre nézve komoly ára van: teljes alárendelődést követel meg a közösség érdekeinek.
Már a kezdetekkor is…
Már a Názáreti Jézus életében kibontakozó kis testvéri közösség is világos ellenpéldája volt több meghatározó korabeli lelkiségi és szellemi áramlatnak. Jézus leggyakrabban talán a farizeusokkal ütközött, akik pedig bámulatos odaadással igyekeztek megélni a vallási hitüket, ám túlhangsúlyozták a törvénytiszteletet és a maguk támasztotta számtalan aprólékos norma betartásának fontosságát. Ez az emberek feje felett túlnéző, a törvény betűjéhez öncélúan ragaszkodó lelkiség homlokegyenest ellentéte volt mindannak, amiben a Názáreti Jézus hinni tudott, és amiről beszélt, ami kitöltötte egész életét.
Egy másik hatalmaskodó csoport, amelytől Jézusnak sikerült egy ideig távol tartania magát, a jeruzsálemi papság volt. Ők voltak azok, akiknek végül sikerült monopolizálni a jeruzsálemi áldozatkultuszt, és roppant nagy befolyásra tettek szert a korabeli zsidó társadalomban. Teljes fölényüket féltve meg is tettek mindent, hogy a nézeteiknek ellentmondó gondolkodást, kritikát vagy akár konkrét személyeket minél jobban elszigeteljék, adott esetben akár végérvényesen is elhallgattassák. Jézus végül részben éppen e jeruzsálemi papi réteg ármánykodásának esett áldozatul, amikor keresztre feszítették.
Aztán volt Jézus korában egy másik hatalomra törő kör, amelynek tagjai minden bizonnyal megkörnyékezhették a nép körében egyre nagyobb ismeretségre szert tevő Jézust, noha a szentírási hagyomány konkrétan nem említi, hogy létrejött volna közöttük a találkozás. A keresztre feszítéskor Jézus mellett a két lator minden bizonnyal zelóta lázadó volt. Mozgalmuk már nem is annyira vallási irányzatnak számított (tulajdonképpen a farizeusoktól szakadtak le), mint inkább túlhevült zsidó patrióta testvériségnek, amelynek konkrét politikai célkitűzései voltak. Bizonyára nem véletlen, hogy Jézus rendre ügyesen kitért előlük. A pusztán nacionalista, esetleg egyenesen rasszista alapon szerveződő közösségek jellegzetessége ugyanis, hogy eleve kizárólagosak, és az egyén boldogulásának kárára a nemesebbnek vélt elv vagy egy elérendő cél bármi áron történő megvalósulását tartják fontosabbnak.
Újszerű megközelítéssel
Érdemes szem előtt tartani, hogy nemcsak a fent említett, Jézus korabeli vallási mozgalmak kínáltak radikális megoldásokat a vallási élet kérdéseire, hanem a Jézus nevével fémjelzett kereszténység is az odaadó hit, a teljes önátadás, a maradéktalan tisztelet vallása volt már a kezdetektől fogva. Amiben a kereszténység mégis radikálisan újnak számított a többi kortárs zsidó vallási irányzathoz képest, az a nyelvezet és a szemléletmód, hogy mindig egyszerre Isten- és emberközpontú volt a mondanivalója, mégpedig mindenki számára érthető és megszívlelhető megfogalmazásban. A régi és az új stílus különbsége nagyon jól tetten érhető a Názáreti Jézus és Keresztelő János párhuzamában.
A Keresztelő kimondottan aszkéta alkat volt, igazi prófétai karakter, aki a pusztában élt. Zsákszerű durva posztót öltött magára, és főleg vadmézzel és sáskával táplálkozott. Egyfolytában a bűnbánat sürgetésével ostorozta hallgatóságát. Hozzá képest a Názáreti Jézus kimondottan lírai alkat. A mező liliomairól és az ég madarairól beszélt, a mindenható Istent pedig „Atya” néven becézgette. Az Atyáról részben a biblikus hagyomány nyomán, részben pedig teljesen egyedi megközelítésben olyan magával ragadó lírai képekkel szólt, mint a jó pásztor, illetve az elveszett bárány vagy a tékozló fiú története.
Találkozás a pusztában
Jézus kétségkívül nem tartozik a legtöbbet böjtölő biblikus karakterek közé, de negyven napra ő is kivonult a pusztába, hogy megtapasztalja: „nemcsak kenyérrel él az ember”. Amit a böjt nyújthat a vallásos ember számára, ahhoz biblikus háttérként ott van a választott nép negyvenéves pusztai vándorlásának története. Először is a pusztába eleve Isten hívására megyünk ki. Isten az, aki a kiválasztottakat kivezette Egyiptomból, a rabságból az ígéret földjére, a szabadságra. Vándorlásuk során a kiszolgáltatottságban mindannyian megélhették, hogy Isten, ha kell, akár a sziklából is vizet tud fakasztani számukra, hogy életben maradjanak. A Gondviselő az égből alászálló mannával is táplálta a sivárságban vándorló népet, de a kígyók mérgétől is megóvta őket, ha hallgattak szavára.
A böjt az ember pusztai vándorlása, miközben Isten erejére támaszkodik.
Emberileg nézve megpróbáltatás, a hit fényében azonban az önmagát kinyilatkoztató Istennel való találkozás lehetősége. Ezért a hit erejéből élő ember önként és nagy bizalommal vállalja azt a fizikai, szellemi és lelki kiszolgáltatottságot, amit a böjt során a lemondás okozhat. Aki belebocsátkozik a böjtölésbe, egyszerre két nagyon fontos tapasztalatra is szert tehet: egyrészt tudatosul bennünk, hogy emberi mivoltunkban mennyire törékenyek vagyunk, és mindig rászorulunk Isten segítségére; másrészt megélhetjük, hogy Isten nem lesz közömbös irántunk, ha böjtölésünkkel, virrasztásainkkal, imáinkkal hozzá fordulunk. A keresztények tehát nem öncélúan böjtölnek, hanem az egyik legfontosabb reményük fényében: saját határaik megélése által találkozhatnak Isten vigasztaló erejével, amiből további remény, öröm és belső derű fakadhat.
Gondviselő „mi Atyánk”
Talán feltűnt már az evangéliumi történetek olvasóinak, hogy Jézust nem sokat látjuk kultikus imaformák gyakorlása közben. Ha Jézus az imáról beszél, azt nem annyira mint rituálét hangoztatja, inkább két másik szempontra hívja fel a figyelmet: az egyik az egyszerűség, merthogy akit az imában megszólítunk, még a rejtekben is lát. Isten ismeri még szívünk sóhaját is, felesleges tehát a szószaporítás. A másik jézusi szempont az imával kapcsolatban a megbocsátás szükségessége. E két alapvető mozzanat köszön vissza az általa tanított Miatyánk esetében is. Sokat elmond a Názáreti imaéletéről, ahogy becézgetve Atyának szólítja a mindenható Istent („mi Atyánk”). Mindezzel együtt Jézus az Atyának kijáró abszolút tisztelet megadására hív („szenteltessék meg a te neved”), és jelenvalóságának mindent átható eljövetelét sürgeti („jöjjön el a te országod”).
A biblikus hagyomány alapján természetesen egy személyes Istenről van szó, akinek akarata van, és ez az akarat utat keres magának „amint a mennyben, úgy a földön is”. A gondviselésbe vetett bizalom kifejezése a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” szófordulat. Ami ez után következik, az már inkább az emberek egymás közötti viszonyát, a megbocsátás fontosságát hangsúlyozza („bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”). Ugyanis nem lehet az ember békében Istennel, ha nem igyekszik megbékélni a környezetével. Háborgásnak, fáradtságnak, sőt idegeskedésnek, főleg, ha farizeusokkal találkozott, még a Názáreti Jézus is ki volt téve. Azt látjuk azonban, hogy a nap végén, még akkor is, amikor talán a legtöbben keresték, és emberileg nézve bizonyára a legfáradtabb volt, Jézus még külön elvonult egy magányos helyre, hogy visszahúzódva imádkozzék. Ilyenkor bizonyára magával vitte a sok találkozás emlékét, a szavak, gesztusok benyomásait, hogy mindezzel együtt egy nyugodt helyen belesimuljon a meghittség csendjébe és békéjébe az Atyával.
A rendszeresen imádkozó emberek többsége bizonyára nem habozna rögtön alátámasztani, hogy Jézus imájának ez az evangéliumi mintázata, ha mi magunk is gyakorolnánk, számunkra is felszabadító erővel bírna. Annyit kellene csak tenni nekünk is, hogy a nap végén magunkkal vigyük a „mi Atyánk” előtti személyes elcsendesedésünkbe a mögöttünk lévő órák sok baját és gondját, az arcokat, a sorsokat, a találkozásokat, jókat és kínosakat egyaránt, hogy a Gondviselőre bízzuk őket. A jezsuita lelkiségi hagyomány tulajdonképpen ezt az imaformát nevezi examennek. Ha tehát nem vagyunk restek, és emberi sorsunk meghatározó mozzanatait az Atya elé tudjuk tárni, álmunk nagyobb valószínűséggel lesz békés, az ébredésünk derűs, az indulásunk bizalommal teli, a nappalunk pedig reménykedő szembenézés a további tennivalókkal, még a kísértésekkel is („ne vigy minket kísértésbe”). Az evangéliumok tanúsága alapján tehát a személyes elcsendesedés az imádságban Jézus számára nem egy még teljesítendő tennivalóként jelenik meg a nap végén, hanem a teljes ráhagyatkozás megélésének pillanataként az Atyával.
Istenre hagyatkozva
A hívő ember számára Istenre hagyatkozni felszabadító erejű. Amikor a hitünkre támaszkodva lemondunk valamiről, áldozatokat vállalunk, vagy belső ellenkezéseinken túllépve mégis bocsánatot kérünk valakitől, újra és újra megélhetjük énünk határait, ezzel együtt pedig azt is, hogy határhelyzeteinkben sem vagyunk teljesen egyedül.
Isten a legváratlanabb pillanatokban is meg tudja mutatni nekünk segítő erejét,
mint ahogy a legnehezebbekben is, kiszolgáltatottságainkban és sivárságaink idején, ha engedünk a hívásnak, és rá hagyatkozunk. Ennél a személyes tapasztalatnál, hogy Isten utánunk nyúl még legnagyobb gyengeségeink idején is, egy hívő ember számára aligha adódhat sokkal maghatározóbb hitélmény. Ezért Isten megsegítő erejében bízva a nehézségek elől nem elmenekülni, hanem beleállni embert próbáló helyzetekbe, áldozatokat is bevállalni, türelmesen elviselni néha a veszteségeket is a hívő ember számára nem valamiféle tétova lúzerség, hanem az Istenbe vetett bizalom útját jelenti. A belső határainkat megfeszítő kiszolgáltatottságainkban élhetjük meg igazán, hogy Isten tényleg nem hagyja magára az embert. Ahogy a pusztaságban vándorló választott nép, illetve a sivatagba negyven napra kivonuló Názáreti Jézus is megélte, hogy az első látásra kietlennek bizonyuló helyek és helyzetek igazából nem a teljes magárahagyatottság, hanem Isten kinyilatkoztatásának a kedvenc terei. A puszta sivársága, amit lelki értelemben a böjt és az önmegtagadás jelenthet, a hittel élő ember számára voltaképpen az ígéret földjének ösvényeit rejti, amelyek a szabadságban való teljes kiteljesedésre vezetnek.
Fotó: Földházi Árpád
www.arpadfoldhazi.com
Olvasson még több cikket
A SZÍV | jezsuita magazin márciusi számában >>