– Édös fiam, nem igaz, hogy nem tudsz röndösen megtűrűközni! Elősző a fejödet, me ha a kobakod lucskos, akkó mindönöd lucskos. Osztán a többit sorjába lefelé, a karodat, a hátadat, és legvégű, ami lent van.
Ezt a kis odaszólást Redneken hallom, a Szerémség, sőt egész Szerbia egyik legismertebb üdülőhelyén, a Tarcal-hegység déli lejtőin. Nem éppen jellemző arrafelé a magyar szó, ezért figyelek fel rá. Az ö hangok alapján szinte biztosra veszem, hogy egy bánáti családról van szó. Anyát még nem látom, de a három gyerek, két kislány és egy kisfiú szorgalmasan törülközik a közelemben az apa vezényletével.
A szerbiai nyaralásom végén, a sok kolostor, középkori vár és súlyos múltú város után most jó csobbanni egyet ezen az üdülőhelyen, amit már a rómaiak is ismertek.
_____________________________
A redneki kúláról, ami igazából egy vár tornyának a romja, és ami a medencékből is jól látszik az egyik közeli domb tetején, azért még kiderítem, hogy már 1325-ben említették, és viszonylag fontos erődítmény volt a Hunyadiak idején.
_____________________________
Közvetlenül Mohács előtt Tomori Pál kalocsai érsek is meghúzódott itt a saját, egyházi jövedelméből fenntartott seregével, és egy meglepetésszerű kirohanásával jó sok törököt lekaszabolt innen nem messze, a szerémségi lapályon. A portyázásról visszatérő szpáhikat és janicsárokat még a Száván túl is üldözőbe vette. Nem sokkal később azonban a Délvidéket éveken át védő kalocsai érsek is odaveszett Mohácsnál.
A palacsintasütősnél újra találkozom az ö-ző magyar családdal, és hát nem bírom ki, hogy ne szóljak oda nekik magyarul. Jól sejtettem, hogy bánáti a család, az apa Ürményházáról származik, de Svédországban élnek. A gyerekek már ott születtek, és onnan jöttek most „haza”. Ezen a szerémségi üdülőhelyen is pihennek egy kicsit. A szülők Svédországban is, amikor otthon vannak, így, „bánátias magyarul” beszélnek a gyerekekkel. Malmőben laknak, ami mint város, azon túl, hogy a nevében van egy jó nagy ö betű, annyira nem tetszik nekik. De azért jól megvannak ott „Svédben”.
Illusztráció: Kelemen Kinga
Kérdezték, én hogyan kerültem ide. Mondtam nekik, hogy hát szabadkai vagyok, de már több évet éltem máshol, mint a szülővárosomban. Pesten például tizenöt évet! És Szerbiában még sosem nyaraltam, pláne ezen az északi részen, ami a szülőföldünk. Ha nyaralás, mindig máshová mentünk, de most valahogy jó itthon. Az apa is azt mondja, ők is úgy érzik, jó hazajönni. Először kissé fura volt nekik Nagybecskereken szállodában megszállni, de a gyerekek miatt így volt a legegyszerűbb. A szülők már „megbódogútak”, mondja a jó negyvenes férfi, eladták a házukat, a portát, már csak távolabbi rokonaik vannak itthon. Aztán kiderül, hogy mi ketten ugyanolyan évjáratúak vagyunk. Rögtön átfut az agyamon, vagy inkább a szívemen: „Istenem, már nekem is lehetne akár három gyerekem!”
A felesége debelyackai, vagy ahogy szépen mondják magyarul: Torontálvásárhely. Református. Mikor megtudják, pap vagyok, mindjárt mondják, hogy a gyerekeket hazahozták megkeresztelni, a kislányok reformátusok, a kisfiú katolikus. És néha elmennek misére Svédországban is, olyankor „gyün” az asszony és a két lány is persze, főleg húsvétkor, karácsonykor, de különben arrafelé nem nagyon jár senki templomba. Talán csak a katolikusba. De a malmöi katolikus templomban, ahová ők is eljárnak néha, inkább vannak Fülöp-szigetekiek, lengyelek, litvánok, horvátok, mint svédek.
_____________________________
Egyszer egy „igazi” magyar családdal is találkoztak, akik Magyarországról valók, és ott élnek Svédországban már 1956 óta! A misét svéd nyelven tartják. Református templomba még nem mentek Svédországban.
_____________________________
Amikor este elbúcsúzunk, megadják a címüket. Hogy ha arrafelé járnék… Mosolygok. De tényleg, ők szívesen látnának engem Svédországban is! A szívem még jobban mosolyog. Tipikus alföldi, délvidéki magyar nagyvonalúság. Mindenüket megosztanák azzal, akit egyszer megkedvelnek. Nem bírnak magukkal, tágas a szívük, mint a Duna–Tisza–Béga–Temes vidéke. És Svédországban is az maradt. A gyerekekre rászól az apjuk:
− Köszönjetek e szépen!
A kisfiú szólal meg elsőnek:
− Csókolom!
Erre az édesapa megint:
− Édös fiam, nem igaz, hogy nem tudsz röndösen eköszönni a tisztelendőúrtú! Dicsértessék a Jézus Krisztus!
De a kisfiú csak néz rám tágas szemekkel. Megborzolom a még vizes haját, és mondom neki:
− Talán egyszer még tényleg találkozunk, Redneken, Malmőben vagy máshol.
Illusztráció: Kelemen Kinga
